 |
| Az aranykorszak tantestületének néhány tagja kártyázás közben. Balról jobbra: Földes László (magyar-német), Pazár Dezső (földrajz-történelem), Pataki Jákó (latin-görög), Schwirian József (mennyiségtan-természettan), ismeretlen, László Géza (magyar-latin) |
Az aranykorszak
A tudományos életművek tekintetében gimnáziumunk történetének aranykorszaka a Wigand-korszak volt. (1896-1918) Soha nem tanított iskolánkban annyi országos jelentőségű tanár, mint akkoriban. Ehhez a nyomatékos kijelentéshez természetesen definiálni kéne, hogy ki számít országos jelentőségűnek. Azt tekinthetjük ilyennek, aki elismert szaklapokban publikált és valamiféle szakmai elismerésekben részesült, majd munkásságának végét követően is idézték, esetleg könyvei is fennmaradtak. Ebből a szempontból Wigand igazgatót sem tekinthetjük országos jelentőségűnek. Nyilván a gimnázium története szempontjából alapvető a szerepe, és meghatározóbb, mint pl. Ács Lipóté, dr. Bartal Kornélé vagy Haugh Béláé, de Wigand szekszárdi évei alatt már szinte semmilyen irodalmi működést nem fejtett ki, sőt amit korábban végzett, az sem bizonyult maradandónak. Ellenben Ács Lipót szekszárdi évei ma is előkerülnek a néprajzi kiadványokban, dr. Bartal nevét említik botanikusok a Szekszárdi-dombvidék vagy a Szepesség flórakutatási előzményénél, Haugh Béláról megemlékeznek a lexikonok, sőt a youtube-ra is felolvassák művét. Wigand a gimnázium ügyének áldozta szekszárdi éveit, Ács Lipótnak, Haugh Bélának csak egy ugródeszka volt Szekszárd. Bartalt is csak korai halála kötötte véglegesen Szekszárdhoz, ahol aztán szépen meg is feledkeztek róla.
Az aranykorszakkal kapcsolatban három nevet említettem eddig, Ácsot, Bartalt és Haughot, de röviden érdemes még néhány nevet, felidézni, hogy lássuk milyen széles volt a paletta a 14-15 fős tantestületben. Valló Albert a Felvidéken (Zólyomban) született. 1895-ben végzett a magyar és német nyelv tanáraként, de latinból, történelemből, tornából is szerzett képesítést. 1900-ban érkezett Besztercebányáról, de előzőleg megfordult Keszthelyen is. 1906-ban távozott Ungvárra. Szekszárdi működése idején vagy féltucat lapba publikált Legjelentősebbek nyelvészeti publikációi voltak, amik a Magyar Nyelvőrben jelentek meg. A magyar és tót nyelv egymásra hatásáról írt cikkei és könyve ma is idézett szakmai körökben.
László Géza szintén 1900-ban érkezett pályakezdőként magyar és latin szakkal. Az Egyetemes Philológiai Közlönyben és a Magyar Nyelvőrben jelentek meg publikációi. Munkáira hamar felfigyeltek országosan is, és a Magyar Tudományos Akadémia Nagy Szótárának lett munkatársa. A Tolnavármegyei Múzeumegylet is tagjai közé fogadta. Drámákat is írt „Toldi" c. darabját előadták a szekszárdi színházban
1908. decemberében két alkalommal is. 1918-ban súlyos háborús sérülés után nyugdíjazták.
Érdemes még megemlíteni dr. Zipser Jakabot, aki a régi magyar irodalomból doktorált, és korai években is írt még egy-két ilyen cikket, de aztán ilyen jellegű érdeklődése kihunyt.
Az aranykorszakhoz persze más is kellett, mint tehetséges fiatal tanárok sora. Először is kellett egy olyan kor, amelyik részint elvárta, részint lehetővé is tette azt, hogy egy tanár az oktatás-nevelés napi robotján kívül tudományosan is működjön. Ez az elvárás még a Horthy-korszakban is jelen volt, jóllehet egyre gyérülően tudott csak ennek megfelelni a tanártársadalom. Tudomásul kell venni, hogy a a Monarchia gazdasági-társadalmi-politikai viszonyai is kellettek ehhez a korszakhoz, amiről itt már írtam bővebben.
Kép: wikipedia.hu
Az aranykorszakhoz kellett az is, hogy a városban tevékenykedjen egy akadémiai levelező tag is, aki a tudomány magasabb horizontjáról széttekintve tudott szervező lenni. Ő volt Wosinsky Mór, és neki volt egy nagy tudományos eszménye is: a Múzeum. Ehhez az eszményhez találta meg társként a gimnáziumi tanárokat, és Apponyi Sándort, aki a legfontosabbat adta ehhez: a pénzt. Névleg Wigand volt a Múzeumegylet elnöke, de érdemi munkát a múzeum érdekben nem végzett. Viszont hagyta, hogy kollégai végezzenek ilyet, és ezt büszkén propagálta is az értesítőben. A gimnázium ügye neki ezerszer előrébb való volt, és vállalta a konfliktusokat is Wosinskyval, amikor a gimnázium-múzeum csata ezt kívánta.
Wosinsky múzeuma tehát három tanárt (Haugh, Bartal, Ács) is elindított a tudományos pályán. Ez az a többlet, amivel Szekszárd rendelkezett más hasonló városokkal összehasonlítva. 1907-es váratlan halála után azonban nem volt életművének folytatója. Tudománynépszerűsítés terén tudta csak Bartal, Ács és Kovách Aladár folytatni, sőt talán felülmúlni is az életművét. Ács és Haugh távozása, Bartal halála után azonban már megszűnt a múzeum és gimnázium közti szoros kapcsolat, és az már soha nem is állt helyre.
Egy csalódott akadémikus -Hollós László- ugyan nemsokára visszatért a városunkba, de ő már csak csodabogár tudott itt lenni, nem szellemi vezér, és a város inkább látta benne egy perlekedő feleség szerencsétlen férjét, mint a nagy tudóst.
Jó lenne azt is leírni, hogy a 20.század elejének Szekszárdja pezsgő szellemi élettel támogatta értelmiségének útját, de ez sajnos nem igaz. A megkeseredett Wosinsky maga is elvágyott már innen, és csak váratlan halála tette őt is végleg szekszárdivá. Haugh, Ács, de még Bartal is évről-évre beadta a tankerülethez áthelyezési kérelmét. Szekszárd persze nem volt rosszabb hely, mint az ország más hasonló kisvárosa. Egyszerűen csak egy kis mezőváros volt, számottevő ipar és értelmiség nélkül, beszűkült lehetőségekkel. A megyei adminisztráció, a kórház, a gimnázium, a polgárosultabb zsidóság termelt csak ki egy vékony értelmiségi réteget, de ez nem versenghetett az egyetemi városok, egyházi központok, gyorsan fejlődő ipar- és kereskedővárosok pezsgő világával. Babits írta róla ma is némiképp aktuális versében: "A rónatányér közepén/ nyúlik a város mint lepény/ kis város: nagy falu." Itt Babits sem válhatott volna azzá, aki lett (de Fogarason még annyira sem.) Az értelmiség számára Szekszárdinak maradni mindig kompromisszum volt, ma is az, a Monarchia korában is az volt. Igaz, csak keveseknek adatott meg, hogy Szekszárdot elhagyva kiteljesedjenek. (Babits, Mészöly, némileg Baka) Haugh Szekszárdnál szürkébb városkákba került, a szekszárdinál nem jobb gimnáziumok élére, Ács pedig a fővárosban csak árnyéka lett Szekszárdi énjének.
Haugh Béla
Haugh Béla a wigandi időkben talán a legismertebb tanár volt. Hosszasan méltattuk már a Ács(Auerbach) Lipót érdemeit, érintettük dr. Bartal életművét is. Haugh eddig kimaradt. Ennek fő oka az, hogy róla nem feledkeztek meg. Szabó Géza szekszárdi régész-főmuzeológus írt róla tanulmányt és több ismertetőt is. Ezeket a forrásokat egészítem ki néhány helyen.
A rendkívüli sokoldalúság jellemezte: egyszerre volt tanár, író, újságíró, régész és muzeológus. Korának egyik nagy bestsellere lett a Vitéz Háry János hőstettei című műve, ami még szekszárdi gyökerű, de már új szolgálati helyén, Jászapátiban véglegesedett. A Franklin társulat, a legnagyobb könyvkiadó adta ki 1914-ben. Hozzá a korban rendkívül népszerű Garay Ákos készített szellemes rajzokat. A Kisfaludy-Társaság pályázatára készült, és ott dicséretben részesült. Rengeteg kiadást megélt. Legutóbb 2016-ban adták ki. Garay János Obsitosa nehézkes, régies nyelvezetével már a 20. század elején sem volt túl népszerű. Haugh viszont meglátta benne a kitűnő nyersanyagot, és élénk fantáziával továbbgondolta a nagyotmondó huszár történetét. Ezzel Haugh Béla Háry Jánost visszahozta az irodalmi közgondolkodásba, és néhány évvel később Kodály librettistái is Haughoz hasonló módon nyúltak az eredeti Garay műhöz.
De ki volt a Háry történet újraalkotója?
Haugh Béla 1871-ben született a Komárom megyei Bajnán. Apja uradalmi orvos volt. Haugh a gimnáziumot az esztergomi katolikusoknál végezte el, majd a budapesti tudományegyetemen magyar-latin szakos tanári diplomát szerzett 1896-ban. A debreceni piarista, majd a zsolnai katolikus gimnáziumban volt gyakorló tanár. A Szekszárdi Állami Főgimnáziumba tanára 1897-ben lett, ahol a magyar és latin nyelv mellett történelmet is tanított, egyúttal az ifjúsági könyvtár őre (könyvtárosa) is lett. Az 1902-ben létrehozott Eötvös Önképzőkör első tanár támogatója is ő lett. Az Önképzőkör a diákok egyfajta szakköre volt, ami számos elemet tartalmazott a diákönkormányzatiságból is. A gimnáziumok túlnyomó többségében, helyi specialitásokkal fűszerezve működtek ilyen körök. A kör deklarált célja kezdetben a "magyar nemzeti műveltségnek mennél tökéletesebb elsajátítása" volt. Az Önképző kör tartotta a március 15-ei ünnepséget, vitadélutánokat rendezett, egyfajta színjátszó és szavalókörként is működött. Rendes tagjai csak a VII-VIII.-os diákok lehettek. Nagy presztízsű és jelentőségű kör volt, Haugh ennek a patronálásával nagyon fontos szerepet töltött be.
Aláírása
Haugh rögtön bekapcsolódott a múzeum munkájába is. Wosinsky Mór ajánlására elvégezte az Magyar Nemzeti Múzeum múzeumőri szaktanfolyamát. Ő lett a múzeumigazgató legfontosabb társa, talán barátja is. Ebben a kapcsolatban nyilván meghatározó elem volt mély katolikussága is, ami szoros kapocs volt az apát-plébános múzeumigazgatóval. Wosinskyről amúgy is több forrás megjegyezte, hogy volt benne némi intolerancia a más felekezetek iránt, és ne felejtsük el, hogy a másik két gimnáziumi múzeumőr evangélikus (Bartal) illetve zsidó volt (Ács). Kétségtelen, hogy a múzeumi tevékenysége neki volt társai közül a legkiterjedtebb. Együtt járt Wosinskyval ásatásokra, jelentős részt vállalt a szekszárdi múzeum gyűjteményének rendszerezésében, gyarapításában, feldolgozásában, ismertetésében. Szerkesztette a múzeum évkönyveit, megírta a könyvtár katalógusát, és a kiállítás vezetőjét, végül Wosinsky halála után az egykori igazgató életrajzát is. Önálló régészeti kutatásba Wosinsky halála után kezdett. Az alsónyéki feltárás eredményeit az Archaeologiai Értesítőben tette közzé. Szabó Géza régész véleménye szerint szakmailag mai szemmel nézve is korrekt ásatást végzett, megállapításai mai is helytállóak. A gyűjteményt tanári munkájában szemléltetésként is felhasználta, részt vállalt a múzeum ismeretterjesztő előadásaiban.
 |
| A múzeum ismertetőjének kezdősorai a gimnázium értesítőjében. |
1905-ben indította el a Bodnár István Tolna vármegye egyik meghatározó lapját, a Közérdeket. A lap a korábbi megyei lapoktól abban különbözött, hogy kevesebb volt benne a politika, és több a kultúra. A lap főmunkatársa Haugh Béla lett, és írói álnevein számos tárcát, cikket szépirodalmi és ismeretterjesztő cikket írt. Írásai nem csak a helyi lapokban, hanem a Benedek Elek, majd Váradi Antal által szerkesztett nagy hírű Ország-Világ című irodalmi-politikai lapban is megjelentek Horti Béla álnéven.
 |
| A Közérdek fejléce, címoldalán Haugh Béla nevével. |
Haugh Bélának rendkívül jelentős volt irodalmi munkássága is, jóval több volt az, mint a már ismertetett Háry parafrázis. 1898-ban jelenik meg Napraforgók című kötete. Ebben a korabeli ismertető szerint "a fővárosi élczlapokban megjelent, és újabb szatíráit" gyűjtötte össze. 1904-ben Hajdu Elemér írói álnéven jelentette meg következő regényét az Ország-Világ, amelyben így írtak a műről: "Új regényünk egy tőzsgyökeres magyar öreg úr történetét beszéli el, aki vénségére elveszti józan ítélőképességét s egy fiatal leányt akar feleségül venni, de a leány megszökik az esküvő elől ideáljával, egy fiatal katonatiszttel, s ez a csapás kiábrándítja hóbortjából a derék öreg urat. A regény igen ügyesen van megírva s bővelkedik a derült mozzanatokban s bizonyára sok élvezetet szerez olvasóinknak és elismerést a szerzőnek, akinek jó magyarsággal megirt érdek feszítő munkáját t. olvasóink szives figyelmébe ajánljuk." 1909-ben ennél a kis könnyed műnél jóval nagyobb figyelmet kelt Fiamnak c. könyve, ami egyfajta pedagógiai hitvallása is volt. A címéből is kiderül, hogy intelemnek szánta ezt. Lényegében a katolikus valláserkölcsi nevelés melletti kiállásként fogható fel a mű. Nem véletlenül második kiadása már a Szent István Társulat támogatásával jelent meg.
Érdemes még a műhöz annyi kiegészítést is fűzni, hogy 1898-ben Szekszárdon alapít családot is, felesége Nagy Mária lesz.
Írói munkásságának záródarabja a "Végre mégis! Egy asszony emlékiratai" című mű, ami 1916-ban, már jászapáti korszakának a végén jelent meg a Pesti könyvkiadónál, de kevés visszhangot keltett.
Wigand János idején a gimnáziumnak még nem volt igazgatóhelyettese. Néha viszont meg kellett oldani, hogy valaki Wigand helyett is képviselje az iskolát. Ez a szerep kezdetben
Szabó Ferencre, a gimnázium legidősebb tanárára hárult. Később azonban egyre inkább Haugh Béla kezdte ezt a feladatkört betölteni. Nyilván Haughnak megvolt a vezetői rátermettsége is, és bizonyos jelek szerint -amiket talán majd később részletezek is- kezdte a helyettesítő szerepkörét kinőni, és hamarosan a "két dudás egy csárdában" szituáció rajzolódott ki. Ezt a helyzetet a tankerület úgy oldotta meg, hogy Haugh Bélát kinevezték az akkor induló Királyi Katolikus Gimnázium élére Jászapátiba.
Haugh Béla és családja tehát 1912-ben Jászapátiba költözött. Itt a Szekszárdon bevált recepteket alkalmazta. Mivel azonban Jászapátiban nem volt Múzeum, ezért alapított egyet. A Jászapátiban töltött öt év alatt közel 4000 tárggyal gyarapította a múzeum állományát néprajzi és régészeti tárgyak gyűjtésével. Nagy kár, hogy a múzeum teljes anyaga a világháborút követő összeomlásban teljesen megsemmisült. Jászapáti akkoriban még nem sokkal volt Szekszárdnál kisebb település, kétségtelen azonban, hogy a szellemi pezsgése messze volt még Szekszárdtól is. Haugh arra is gondot fordított, hogy ezt kissé felpezsdítse. Részt vett a település szellemi életében, népszerűsítő, tudományos előadásokat tartott, szerepet vállalt a Római Katolikus Nőegylet megalakításában és a polgári leányiskola létrehozásában.
Nem sokáig élvezhette azonban Jászapátiban a munkájának gyümölcseit, mert még nagyobb szakmai kihívásnak kellett megfelelnie, amikor áthelyezték a nagykállói állami gimnázium élére 1917-ben. Érdemi munkát itt már nem végezhetett, mert az összeomlás évei következtek. Sajnos ezeket ő sem élte túl, 49 évesen, 1920-ban hunyt el.
