Régmúlt. Elbi blogja: A középkori Magyar Királyság régiói: A Délvidék

Galambóc (Голубац) vára

1. A Délvidék, mint történelmi táj. A Szerémség, a Temesköz és Bácska.

A Délvidék esetén sem szoros szálakkal összekapcsolódó, homogén középkori történeti tájegységről van szó. Pozsegától a Temes vármegyéig húzódó nyolc vármegyét sorolom ide. Ezek a vármegyék annyira nem voltak homogének, hogy a Duna és a Tisza vonala éles választóvonalat is jelentett köztük gazdasági szempontból. A nyugati vármegyék (Pozsega, Valkó, Szerém) a Dél-Dunántúl és Szlavónia után a királyság leggazdagabb, legsűrűbben lakott megyéi voltak a középkor végén, a keletiekről (Torontál, Keve, Krassó és Temes) ez nem volt elmondható. A nyolcadik megye, amit itt tárgyalok Bács. Bács alföldi megye volt, ott is indokolt lenne a tárgyalása, de a kora Árpád-korban a délvidéki kereskedelemnek olyan jeles központja volt a névadó városa, ami ehhez a vidékhez köti. Mind a források, mind a történészek a Szerémségen nem csak Szerém vármegyét értik, hanem eléggé definiálatlanul beleértik még Valkót, én még lazábban idesorolom Pozsegát is. Hasonlóan nagyvonalúan a keleti négy megyét (Torontál, Keve, Krassó és Temes) egyszerűen Temesköznek fogom nevezni, de Csanád és Arad megyét nem értjük hozzá. A Temesköz mint fogalom sem létezett a középkorban, a Habsburg adminisztráció hozta csak be a nevet a köztudatba.

Ezektől a vármegyéktől délre feküdtek a különböző bánságok. Az újjáformálódó Magyar Királyságban IV. Béla (1235-1270) a balkáni befolyás új eszközének az alapjait tette le a bánságok létrehozásával. A Magyar Királyság közigazgatási alapegysége a vármegye volt. Ugyanakkor léteztek területi különkormányzatok, Béla idején ilyen volt Erdély, ami vajdaság volt, és ilyen volt Dalmát-Horvát-Szlavón bánság. Ezek a területek még részint a megyerendszerre épültek, de voltak ettől független egységeik. Erdélyben ilyen volt a Királyföld és a Székelyföld, de Dalmáciában és Horvátországban sem voltak vármegyék. A IV. Béla alatt létrehozott bánságok egyáltalán nem épültek a megyerendszerre. IV. Béla vejére, a halicsi Rosztiszláv hercegre bízta az új bánságok ügyét, aki sorra hódoltatta be Bosznia és Szerbia északi területeinek a fejedelmeit. Így jött létre egy sereg, jobbára rövid életű, horvátok és szerbek lakta bánsági terület, amelyek közül kettő emelkedett komolyabb rangra: A Macsói és a Szörényi-bánság. A Macsói-bánság rangját az növelte meg, hogy már kezdetben két magyar vármegye, Valkó és Bodrog ispánságával is járt, amihez később Szerém, Baranya és Bács - az ország legfejlettebb déli megyéi- is társultak. A Macsói-bán a Magyar Királyság egyik legfőbb főméltósága lett. A Szörényi-bánt is számon tartották az ország bárói közt, még akkor is, ha aktuálisan a bánsági területnek csak csekély része tartozott éppen a Magyar Királysághoz. A bánság katonailag nem feltétlenül volt megszállt terüket, hanem főként vazallusa révén kapcsolódott a Magyar Királysághoz. Szerepük Zsigmond korától egyre inkább az Oszmán Birodalommal szembeni ütközőállammá módosult.

2. Kapu és ütközőzóna a Balkán felé

A 11. században a Magyar Királyság számára Német Birodalom és a Római Pápaság hatalmi törekvéseivel szemben valós alternatíva volt dél felé, azaz Bizánchoz fordulni, ami egy stabil, nagy múltú és nagy erejű birodalomnak tűnt. Ezt I. András (1046-60) és I. Géza (1074-1077) meg is tette. Ennek a rövid ideig tartó, és nem túl kiszolgáltatott bizánci alávetettségünknek ékes bizonyítéka a Szent Koronánk alsó része, amit legnagyobb valószínűséggel Géza felesége, Szünadéné kapott. Nyilván Géza is kapott koronát, de az már nincs meg. Hogy miként lett éppen ez a későbbi szentté vállt korona alsó része, az rejtély.

I. Géza a Szent Koronán
Scanned by Szilas from A magyar Szent Korona by Tóth Endre, Szelényi Károly, Kossuth 2000, Budapest, Közkincs, Wikipedia

Szent László (1077-95) idején stabilizálódott a Magyar Királyság helyzete. A Szent István óta tartó defenzív korszakot expanzív korszakok követték. A magyar expanziós irány elsősorban délnek, vagy észak-keletnek vezetett, bár ha alkalom kínálkozott, néha még nyugatra is rácsaptak a magyar hadak. A déli expanzió első jeleként Szent László a pápával is szembemenve Horvátországot hódoltatta be, majd Kálmán (1095-1116) Dalmácia felé tört. A balkáni expanzió II. Istvánnal indult (1116-1131) és sikere változó volt. Csúcspontját II. András (1204-1235) idején érte el, aki minden elődjén túllépve, a Bizáncot leigázó Latin Császárság (1204-1261) trónjára is szemet vetett.

A Latin Császárság létrejötte még zavarosabbá tette az amúgy is szinte áttekinthetetlenül "balkanizálódó" helyzetet. Bizánc soha nem nyerte már vissza régi erejét. Így a Balkánon előretört Szerbia és Bulgária, amelyekkel a dél felé terjeszkedő Magyar Királyság is állandó konfliktusba került. Szerbia és Bulgária azonban nem volt európai értelemben vett állam, amint azt Engel Pál megállapította. Ha a balkanizálódás középkori jeleit keressük, akkor itt találunk fogódzkodókat. Szerbia vagy Bulgária határai nem voltak meghúzva, még annyira sem, mint a Magyar Királyságé. A magyar királyok közül mindenki tisztában volt azzal, hogy mi a magyar föld, és mi a hódítás. Szerbia és Bulgária fennállásának rövid ideje alatt az ottani uralkodók országukat mindig éppen akkorának vélték, mint amennyi területet bírtak. Másrészt, a Magyar Királyságban az Árpád-ház kihalást követően az országot feldaraboló kiskirályokban is megmaradt az a tudat, hogy ők most egy királyságban élnek, csak éppen kiskirálykodnak. Például mindegyikük gondosan ügyelt arra, hogy nádori, báni, vajdai, ispáni, tehát a Magyar királyság jogrendjébe illeszkedő címüket felhasználják hatalmuk legalizálására. A vármegyerendszerhez sem nyúltak hozzá. Szerbiában azonban 1371-ben a Nemanjić-dinasztia kihalását követően az ország addigi tartományurai a tartományaik királyának, fejedelmének képzelték magukat, és ezt teljesen természetesnek tartották. A korábban erős Szerbia így egyszerűen széthullott, az Oszmán Birodalomnak "felszalámizgatnia" sem kellett Szerbiát.

Mint említettül már a bevezetőben, IV. Bélától kezdődött el a bánsági területek kialakítása. Károly Róbert felemás balkáni szereplése után Nagy Lajos (1342-1382) hatalmas területeket hódoltatott meg, és hozott létre újabb kérészéletű bánságokat a Balkánon, ám úgy tűnik, a korban megjelenő Oszmán Birodalom jelentőségét alábecsülte. Nem úgy, mint Zsigmond király. Zsigmond és Hunyadi János még expanzív lépésekkel, mélyen a Balkánon igyekezett megverni a törököket, ám az ilyen vállalkozásaik jobbára kudarcot vallottak. Átmeneti, de jelentős defenzív sikerek (pl. Nándorfehérvár) után a Magyar Királyság is feltartózhatatlanul haladt abba az irányba, hogy maga is Szerbia sorsára jusson. Ez a nagyon rossz forgatókönyv azonban szerencsére nem valósult meg.

3. A 13.századi fordulat

A 13. századig Magyarország a kelet-, délkelet-európai gazdasági zónához tartozott és távolsági kereskedelmi forgalmának nagy része Bizánc és a Duna-delta irányában bonyolódott le. A 13. századi fordulat ezt az irányultságot megváltoztatta. A változások ezen a vidéken még markánsabban jelentkeztek.

a) A déli orientáció összeomlása

Latin császárság létrejöttével induló "balkanizálódás" következtében a Szent István által megnyitott, Bizánc felé vezető jeruzsálemi út egyre többet vesztett jelentőségéből. A kalózoktól veszélyes tengeri út helyett a szárazföldit választó zarándokok Valkó és Szerém vármegyéken keresztül, a Duna mentén vezető úton hagyták el az országot és a nyugati kereszténységet. Nem csak a zarándokok, hanem a kereskedők, és a Szentföldre induló keresztes hadak is ezt az útvonalat használták. Jelentőségét növelte, hogy vele párhuzamosan haladt a dunai út is, ami némileg ellensúlyozta infrastrukturális fejletlenségét is: A Dráván és a Száván majd csak a törökök fognak hidat építeni. A Balkán 13.századtól kezdődő instabilitásától az út azonban egyre csak vesztett jelentőségéből. Így az út, vagy a Duna mentén fekvő délvidéki kereskedővárosok sorvadásnak indultak, főleg a Dunától és a Tiszától keletre eső területeken. A déli út a Velence-Zágráb-Fehérvár- Buda (Pest) útvonalra helyeződött át, messze elkerülve a vidéket. A tatárok dúlása is sújtotta a vidéket, mivel az 1242-es távozásukkor a déli utakon hagyták el a Kárpát-medencét. A 14. század közepén a Balkánon megjelenő Oszmán Birodalom pedig végső csapást mért a délvidékre. A Temesközt 1375-ben, a Szerémséget 1390 tavaszán érte az első török támadás. Ettől kezdve a Délvidék állandó veszélynek lett kitéve, a kisebb portyák rendszeresek lettek. A Temesközt magyar lakosai nagy arányban elhagyták, a Szerémség egy darabig még kitartott. A déli kapu bezárult, ezen a vidéken védekezésre kellett berendezkedni.

b) Etnikai-vallási változások

- Az izmaeliták
A délvidéki kereskedelem a 13. századig előtt igen érdekes etnikai viszonyokkal párosulhatott. Minden jel szerint a kereskedelem jórészt a mohamedán izmaelitáknak (vagy böszörmények, illetve latinosabban szaracénok) a kezében volt, akik legnagyobb számban a Szerémségben telepedtek meg a Magyar Királyságban. A görög Ioannes Kinnamos is leírta, hogy II.Géza a bizánci császárral való békekötés alkalmával, az új hódításaira a Szerémségből telepített át kereskedelmi tevékenységük mellett hadi szolgáltatásokat is végező izmaelitákat. Abu Abdalláh al-Idríszi (1099-1165) híres arab térképész Magyarország leírásánál Keve, Bács, Temesvár, Csanád és Csongrád, tehát déli, dél-alföldi városokról áradozik a szokásos keleti túlzásokkal. Ő nagy valószínűséggel nem járt se Kelet- se Közép-Európában. A magyarországi híreket olasz kereskedők hozhatták neki. Leírása alapján Kristó Gyula megállapította, hogy ezek a városok nem nyugati jellegűek voltak, hanem keleties "bazárvárosok". A 13.századi vallási türelmetlensége, és nagy gazdasági-társadalmi fordulatai után az izmaeliták eltűnnek a magyar történelemből, a Szerémségből sem tudjuk őket a továbbiakban kimutatni. Bővebben a bevezetésben olvashatunk az izmaeliták történetéről.

- Az ortodoxok

A földrajzi nevek vizsgálata alapján egyértelmű, hogy a Délvidék, különösen annak déli pereme a kora középkorban is számottevő szláv lakossággal rendelkezhetett- Ugyanakkor a délszlávok számarányának a megbecslése a források hiánya miatt nagyon nehéz. A szerb és horvát megkülönböztetés csak vallási alapon lehetséges, mert a nyelvi átmenet a horvátok és a szerbek között folyamatos: minden szomszéd falu érti a másikat. A szerbek Bizánci hatásra ortodox vallásúak voltak, a horvátok katolikusok. A horvátokkal külön már foglalkoztam. Ugyancsak ortodox vallásúak voltak a Krassó és Temes hegyvidéki részén a 13.században megjelenő vlachok, ma románoknak nevezzük őket. Az ortodox egyházak a Magyar Királyság területén a latin püspökség joghatósága alá tartoztak. A szerb történészek szerint az elnyomás egyik formája volt, és ezt joggal gondolják így. Imre király (1196-1204) kísérletet tett arra, hogy a görög szertartásúak számára külön püspökséget szervezzen, de ez nem valósult meg a pápa más irányú szándéka miatt. A középkori során mindössze öt tisztán ortodox, tehát a magyar katolikus püspökségektől független kolostorról van tudomásunk, ezek közül egy, szávaszentdemeteri esik a vizsgált területünkre. A hazai ortodox kolostorok közül ez szűnt meg utoljára. VI.Kelemen pápa 1344-ben intézkedik, hogy a tíz éve elhunyt görög apát után bencés szerzeteseket telepítsenek ide. A Szent Demeter mellett a Szerémség számos más korai kolostorát is ortodoxnak vélik a szerb történészek, különösen azokat, amelyeknél a korai időkből nem áll forrás annak megállapítására, hogy melyik szerzetesrendhez tartozhatott. III. Ince pápa rendelkezései a 13. század elején szinte az eretnekséggel azonos kategóriába sorolták az ortodoxokat, és a bogumil vagy később a huszita eretnekek megtérítéséhez hasonló missziós feladatnak tekintették a görögkeletiek átkeresztelését. Ezzel a feladattal a kalocsai-bácsi érsekséget bízta meg. A pápai követek és az eretnekek megtérítésén fáradozó szerzetesek (pl. Kapisztrán János, Marchiai Jakab) a szerb despotákkal való együttműködés előfeltételének tekintették azok római katolikus megtérésüket is, ami komoly konfliktusokat eredményezett politikai téren.

A 15. századtól megfigyelhető egy erőteljes népességvándorlás. A török állandó zaklatása miatt először a temesközi magyarok, jóval később a szerémségiek költöztek el. Helyükre ortodox szerbek érkeztek tömegesen. Ekkor jelentek meg a ma is álló szerb kolostorok, miközben egyre több katolikus rendház szűnt meg. A korábbi nemzetiségi arányok felbomlása hamarosan feszültséget okozott a Délvidéken. Nemzetiségi ellentétek is érlelték az 1526-1527-ben létező Cserni Jován-féle délvidéki szerb államot, amely Szegedtől Újvidékig illetve Dunától a Maros völgyéig terült el. Ebben ma egészen mást látnak a szerb történészek, mint a magyarok. Legpontosabban talán Szakály Ferenc fogalmazta meg a délvidéki szerb állam lényegét: " Jován hada a törökellenes határvédelem fontos eszközéből hovatovább önálló hatalmi tényezővé, majd a (Ferdinánd és János király közti) pártküzdelmek eszközévé degradálódott."

- Latinok

Érdekes adalék az is hogy a vidék latin népessége is viszonylag korán eltűnt a Délvidékről, pedig jelentős számukat mutatja, hogy a bizánciak Frankföldnek nevezték a Szerémséget. Valószínűleg már a 13.század során megfogyatkozott a számuk, pedig őket hátrányos megkülönböztetés soha nem érte. Mindez azt a gyanút támasztja alá, hogy a tatárjárás önmagában is átrendezte a vidéket, amelyet aztán a törökök megjelenése tett teljessé.

A latinok eltűnését jól szemléltethetjük Nagyolaszi település történetével. Karácsony János híres rendtörténete szerint még a 11. század közepén a Lüttich (ma Liege) környékén kitört nagy éhínség miatt számos francia-olasz(?) hagyta el hazáját és Magyarországba költözött. Királyaink ezek egy részét a Szerémségbe telepítették. Legfontosabb városuk Tarcal-hegység (korabeli források szerint a "Franok hegye" ) déli lábánál fekvő a beszédes nevű Nagyolasz, eredeti nevén Frankavilla volt. 1096-ban már jelentékeny helységként említik. 1162-ben Milánó vidékéről olaszok is költöztek ide. Sokat mond az, hogy a tatárjárás előtt a már meglévő bencés kolostor mellé domonkos és ferences kolostora is települ. A középkor végén mégsem találjuk már a a jelentősebb települések listájában. Az 1390-es török betörés után a ferencesek, bencések elhagyják, domonkos kolostoráról még hamarabb megszűnnek az adatok. Ma is csak egy jelentéktelen szerb falu.

4. A Délvidék gazdasága

a) Nyugat és kelet

Mint a bevezetőben már említettük, a Szerémség a Dél-Dunántúl és Szlavónia után a királyság leggazdagabb, legsűrűbben lakott megyéi voltak a középkor végén, míg a Temesközről ez csak a 13. századig volt elmondható. A nagy különbség részint földrajzi adottságokkal is magyarázható. Keve, Torontál és Temes megyékben a Bega és a Temes folyók hatalmas mocsarakat tápláltak. A megye északi területein lévő füves pusztaságokon még egy kun terület is helyet kapott. A Krassó és Temes vármegye déli részén a Kárpátok déli, ritkán lakott vonulatai húzódtak már. Így amikor a 13. századtól a déli kereskedelem összeomlott, a Temesköz gazdasági alap nélkül maradt. Ezzel szemben Bács termékeny földjéről volt híres a középkorban is. A Szerémség pedig bortermelő vidék volt, a legjelentősebb az országban.

b) A szőlő- és bortermelés

A Magyar Királyság legsűrűbben lakott, legfejlettebb vidékei a bortermelő vidékek voltak. A bornak a kivitelben is fontos szerepe volt, bár nem annyi, mint a nemesfémnek, vagy az élőállatnak. Nemzetközileg a húzóágazat a textilipar volt, ebben csak a Szepesség és a Királyföld volt némileg jelentős, de a Magyar Királyság textilipari termékekből is behozatalra szorult.

A magyarok a szőlőművelés legarchaikusabb módozatát ismerték csak, az ún. ligetes művelést, amikor egy természetben talált tövet kezdtek el gondozni. Ez a módszer nyilván nem bizonyult versenyképesnek az alacsony művelésű, karózott tőkével szemben, amit főként olasz, francia, német szőlészek honosítottak meg.

A jólét és a bortermelés kapcsolat két okra vezethető vissza. A triviálisabb ok az, hogy az előállított termékre, a borra, az egész középkor során hatalmas igény mutatkozott. Ebben az időszakban az emberek mindennapi italként inkább bort fogyasztottak, mivel a víz a köztisztasági állapotok miatt gyakran ihatatlan volt. A városokban gyakran egymás közvetlen közelében tárták fel a régészek a kutakat és az emésztőgödröket. Érthető tehát, hogy a korban főként városi emberek, ha tehették, bort ittak víz helyett. A bor előállítása - a sörrel ellentétben - nem igényelt vizet, másrészt a bor sokkal hosszabb szavatossági idővel rendelkezett. E tényezőknek köszönhetően a középkorban fizetőeszközként is szolgált, a városok pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy borhoz jussanak. Így a városok mellett, ha lehetett, szőlőt termeltek (Pécs, Buda, Sopron, Eger). Ha ez nem volt megoldható, távolabbi hegyeken szereztek ültetvényt a városiak. (Pl. a kassaiak a Hegyalján, szegediek a Szerémségben és a Ménesi-dombokon.)

A másik tényező ami vezető ágazattá tette a bortermelést az volt, hogy a szőlőművelés és a bortermelés komoly szaktudást igénylő, önmagában már hierarchikus struktúrát létrehozó, sajátos jogi helyzetű gazdálkodás volt, ami jelentősen különbözött a hagyományos feudális gazdálkodástól.

A 13. századtól ugyanis a szőlőbirtoklás új formája terjedt el. A földesúri tulajdon álcája mögött létrejött a polgári tulajdonhoz közel álló birtoklási forma, az örökbérlet. A saját, vagy az idegen földesúr földjén szerzett szőlővel birtokosa egyénileg rendelkezett: eladhatta azt, végrendelkezhetett róla. Az örökbérlet csak akkor szűnt meg, ha a szőlőbirtokos valamilyen okból felhagyott a műveléssel. A korban különös volt az is, hogy a különböző társadalmi helyzetű csoportok (nemesek, egyházi személyek, városi és mezővárosi polgárok, jobbágyok), számára egy-egy szőlőhegyen lényegében azonos feltételrendszer, a hegyjog biztosította a szőlőművelést és a bortermelést. Mivel a szőlőkkel (a földdel szemben) szabadon lehetett kereskedni, ezért a szőlőtermesztés mágnesként vonzotta magához a tőkét. A módosabb polgárok, kereskedők, de még vagyonra szert tevő jobbágyok is befektettek bortermelésbe, ami így a kereslet folyamatossága mellett nagy üzlet lett, ami a bortermelő vidékek gazdagodását is eredményezte.

A Szerémségben a rómaiak idején már jelentős bortermelés folyt. Sőt, az itteni egyik ősfajtáról, a Purcsinról a modern genetikai kutatások kiderítették, hogy római eredettel rendelkezik. Ezután komoly történészi kérdésként vetődik fel, hogy van folytonosság az antik kor szőlőtermelésétől egészen középkorig? Eddig ugyanis a teljes Kárpát-medencét tekintve egyetlen egy esetben sem sikerült kimutatni, hogy valamilyen antik hagyomány átvészelte volna hunok betörése és a magyarok megtelepedése közti zavaros fél évezredet. Valószínűleg a szerémségi borkultúra feltámadásában itt is (akárcsak pl. Baranyában, Somogyban, vagy a Hegyalján) a vidékre telepített latinoknak van nagy jelentősége, de a Purcsin esetleg arra is utalhat, hogy a honfoglaláskor már itt élő szerbek is termeltek szőlőt és bort. Mint láttuk, Nagyolasziba a 11. század közepén érkeznek az első hospesek Liége környékéről. (A kora középkorban Liége környéke még szőlőtermelő vidéknek számított.) Majd 1162-ben Milánó környékéről jön a telepesek új hulláma. 1096-ban, az első keresztes hadjáratok idején feljegyzik, hogy Zimony várában nagy mennyiségű, vélhetően a környékről, azaz a Szerémségből származó bort halmoztak fel a a hadak számára. Két 12. század végén kelt birtokösszeírásban is feljegyzik már a szőlőket: Nagyolaszi újlatin telepeseinél, és a szávaszentdemeteri ortodox monostornál. 1234-ben a francia kapcsolatok erősítéseként IV. Béla a champagne-i Troisfontaines-ből érkező szerzetesekkel megalapítja a bélakúti ciszterci apátságot a mai Pétervárad (Újvidék) helyén, gazdag javadalmakkal ellátva. Az elkövetkező évszázadban az apátság jövedelmei kimagaslóak lesznek, amit a szerémségi bor kereskedelme révén ér el. 1288-tól már kétszer annyi vámot szedtek a szerémi bor hordója után Esztergomban, mint más borok után, így arra következtethetünk, hogy az itteni bor sokkal jobb minőségűek és drágább lehetett. Az 1330 körüli a pápai tizedjegyzékek arról tanúskodtak, hogy a szerémi települések tehetősek voltak, minden bizonnyal a boruk, és a borokból befolyt jövedelmük miatt. A 15-16. századból minden forrásunk egybehangzóan állította, hogy a szerémségi borok a legjobbak. (Pl. Antonio Bonfini, Galeotto Marzio, Brodarics István, II. Ulászló, Oláh Miklós) Külön érdemes kiemelni a kor jeles humanistájának, Hagymási Bálint "Művecske a bor meg a víz dicséretéről és kárhoztatásáról" című 1517-ben keletkezett művének pár sorát:

A fürtök versenyén eléd nem állhat

fölényes arccal Lesbos édes fürtje,

Szicíliánk is csak tenéked adná

biztos a nyertesnek kijáró pálmát.

De mit tovább a latiumi borral

mérjünk bár szigorral, a jó szerémi

versenyre kel, dicsérik is mindenhol

a nektárízről illatos nedűjét”

(Takáts Gyula fordítása)

A szerémségi borok magasabb minőségére a forrásokban három dolog utal:
1. A középkori Magyarországon a szerémségiek kivételével, a boroknak nem volt karakteres színük. A különböző vörös és fehér szőlőket egybeszüretelték, majd a kitaposás után a mustot a hordókban érlelték. Így a színüket a mai fogalmaink szerint egy változó árnyalatú rozénak vélhetjük. A szerémségi borokat azonban markánsan elkülönítették vörösre és fehérre.
2. A középkori borok ízének jellemzésére forrásainkban általában a savanyú jelzőt használták, a szerémségieknél azonban az édes dominált, valószínűleg a Tokajban kifejlesztett aszúsításnak itt vannak a gyökerei, hiszen itt is olvashatunk "mazsolaborról." A magas cukortartalmú bor a szállítás viszontagságai közt hajlamos volt az utóerjedésre is. Ezt a magas minőségi követelmények érdekében úgy akadályozták meg, hogy a bort ólompalackokba tették, az ólom akkoriban még nem ismert mérgező hatása ugyanis a mikrobákat is elölte.
3. A középkori borok közül csak a szerémségiről vannak adataink arra, hogy akár ezer kilométernél is hosszabb, hónapokig tartó viszontagságos szállítást is kibírt volna. Ez csak minőségi, magas alkoholtartalmú boroknál képzelhető el.

A szerémségi borok kereskedelmére a 13. századtól vannak adataink. A magas szállítási költségek miatt azokra a területekre volt érdemes szállítani, ahol nem termeltek kellő mennyiségű és minőségű bort, és jó útvonalak álltak rendelkezésre. Így a cseh, az észak-német, és a lengyel piac jöhetett szóba. Csehország felé a 13. század elején történt még szállítás a Szerémségből, de aztán a megerősödő soproni és pozsonyi bortermelők átvették az ebbe az irányba tartó borkereskedelem monopóliumát. Erdélyben inkább csak a főurak itták, a helyben termelt küküllői és a közelebbi ménesi borokkal ára miatt nem tudott konkurálni. A szerémségi bor kereskedelme tehát Közép-Magyarország és a Felvidék felé irányult. Az itteni bor kereskedelme a helyi kereskedőket kiszorítva két nagy érdekcsoport kezébe került: a szegediekébe és pestiekébe. Rajtuk kívül azonban számos más város és mezőváros polgárának volt itt szőlője, mert egész egyszerűen nagyszerű pénzügyi befektetésnek bizonyult az itteni szőlővásárlás. A budaiak inkább a Szerémség nyugati részén birtokoltak szőlőket. Újlak volt a kereskedelmi központjuk. A szegediek inkább a Szerémség keleti részén termeltek bort, és így Karom (a későbbi Karlóca) volt a fő központjuk. Mind a pest-budaiak, mind a szegediek vízi úton, a Dunán illetve a Tiszán szállították a bort Pest-Budáig, illetve (Tisza)lucig. Az árral szembeni szállítás azonban a megfelelő vontatóutak híján nehézkes és lassú volt, amit még a szerémségi bor is megsínylett, ezért az igazi minőségre vágyó főurak a drágább szekeres szállítást többletköltségét is kifizették. A szerémségi bor a felvidéki városok körében is sikeresen konkurált a tokaj-hegyaljai borokkal. Így nem csak fogyasztották, hanem főként a bártfai, kassai, eperjesi kereskedők Krakkóig is eljuttatták. Sőt Mátyás király idején a krakkói kereskedők már mélyen bejöttek az országba is a borért, ami a szegediek hasznát veszélyeztette, perükben a királynak kellett igazságot szolgáltatni. Ekkor a szegedieknek kedvezve Mátyás azt is megengedte, hogy Kassán borkimérést nyissanak. A Krakkóig eljutott bort a kereskedők a Német Lovagrend területére, a Baltikumig is tovább vitték, több mint 1500 km-re termőhelyétől. A jól jövedelmező krakkói kereskedésbe a pestiek is beszálltak. A Pest-Budáig elhozott bort a Duna-Vág- Dunajec vonalon vitték Krakkóba, minimálisra csökkentve a szekéren való drága szállítási költségét. A kereskedés fontosságára egy érdekes adalék Szeged és Zenta 1475-ös konfliktusa is. A szegediek nehezményezték, hogy a zentaiak a tiszai réven vámot szedtek azoktól a szegedi polgároktól, akiknek Szerémségben voltak szőlőbirtokaik. Szeged szabad királyi város volt, így polgárai vámmentséget élvezhettek az egész ország területén. Az elkövetett jogsértések miatt a szegediek elfoglalták a várost, s több hónapon át megszállva tartották. A konfliktusoknak ecsedi Báthory István országbíró vetett véget egy kétoldali megállapodással: a szegediek elismertek bizonyos vámfizetési kötelezettséget, míg a zentaiak lényegesen mérsékelték a vámtarifát.

A szerémségi bortermelés fontosságát mutatja az is, hogy az 1390-től elharapódzó török beütések ellenére megérte a kockázatot, így az itteniek továbbra is művelték a szőlőtőkéket. A fordulatot Nándorfehérvár 1521-es eleste jelentette. Ettől kezdve érzékelhető az itteni bortermelés és kereskedelem hanyatlása. Állandó lett a katonai jelenlét mindkét fél részéről a vidéken. Tomori Pál, a délvidék kapitánya még arról panaszkodik, hogy a kevés zsold miatt a naszádosai a szőlőkben napszámoskodnak, tehát tovább folyt a szőlőtermelés is. 1526-ban a törökök elfoglalják, megszállják a Szerémséget. Szapolyai János mint hűbéres visszakérte a területet a szultántól, természetesen eredménytelenül. Ha csökkenő mértékben is, de még 1528-40 közt is feljegyzik a szerémségi borok vámtételeit. Fokozatosan azonban a tolna-baranyai és a hegyaljai borok veszik át a szőlő és bortermelésben a vezető helyett. A közvélekedéssel ellentétben azonban ki kell emelni, hogy a 16. század végéig a tolna-baranyai bor forgalma kétszerese volt a hegyaljainak, mint azt Szakály Ferenc kimutatta, sőt arra is rámutatott, hogy az ekkortól elhíresülő baranyai bor javát Tolna déli részén a szekszárdi dombok környékén termelték.
A szerémségi boros gazdák fokozatosan elvándoroltak, magukkal víve a legfontosabb szőlőfajtákat, és a borkultúrát is. Így tűnik fel a Hegyalján a Purcsin, és a belőle nemesített Szerémi zöld, valamint a ma is nagy mennyiségben termelt Furmint, ami nevében hordozza a Szerémség latin nevét, a Sirmiumot. Mint utaltunk már rá, az aszúsítás hagyománya is innen érkezik.

c) Települések

Pozsega, Valkó és Szerém megye a szomszédos szlavón területekkel, valamint Tolna-Baranyával rokonságot mutat azon a téren, hogy itt is népes falvak és mezővárosok sokasága adta a fejlettség hátterét, de igazi városi centruma nem volt a vidéknek. A fő kereskedelmi útnak számító Duna mentén és a bortermelő Tarcal-hegység környékén csak úgy sorjáztak a jelentős mezővárosok: A valkói Újlak, majd Dombó, Kamonc, Karom, Bélakút, Szalánkemén a szerémségi Bács, Szond, Futak, Marót, és Titel a bácskai oldalon. A Szerémségben jelentősebb településnek számított még Szávaszentdemeter, Szentgergely és a már említett Nagyolaszi. A középkor végére Újak jelentős várossá nőtte ki magát, a környék legfontosabb központja lett, de pl. nem volt Péccsel összemérhető. A Temesközben jóval ritkábban helyezkedtek el a mezővárosok. A Duna menti Keve és Haram a középkor végére már csak árnyéka volt önmagának. A térség igazi centrum Temesvár volt, amit kapcsolatai legalább annyira kötnek az Alföldhöz, mint a Délvidékhez. A vidék másik jelentős települését is a Temes völgyében találjuk, a hegységek és az Alföld találkozásánál. Ez Karánsebes.

5. Egyházi viszonyok

a) Püspökségek, eretnekek

A Délvidéken az egyháznak komoly feladati voltak. Egyrészt, amíg fennállt, biztosítani kellett az országból kivezető Jeruzsálemi utat. Másrészt, két jelentős eretnekmozgalom jelent meg itt, a bogumilek és a husziták, valamint innen indultak ki a balkáni és havasalföldi missziók, amelyek bogumilok és az ortodoxok megtérítését tűzték ki célul.
Ezekre a feladatokra több püspökséget is létrehoztak itt. Tartósnak bizonyult a boszniai és szerémi püspökség, rövid életű lett a nándorfehérvári és a szörényi. A 13. században létrehozott két új állandósult püspökség nem volt túl szerencsés. A székhelyük is változott (Diakóvár a boszniai, Kő/Bátmonostor ill. Szenternye a szeréminél, utóbbi két központúként is működött.) Jövedelmi viszonyaik - a biztató indulás után- megroppantak, és a 15. századra a két utolsó helyet foglalták el a püspökségek rangsorában, annak ellenére, hogy a Szerémség kifejezetten gazdag vidéknek számított. A püspökségek alapítása mellett a térítésben jeleskedő szerzetesrendek letelepítése is fontos feladat volt, elsőként a domonkosok jelentek meg, majd szerepüket átvették a ferencesek.
Péter bolgár cár (927-968) idején létrejött bogumil eretnek szekta a 11. századra elérte a Magyar Királyságot. Sokak szerint Szent Gellért Deliberatio-ja kimondottan a bogumil eretnekséggel száll vitába, tehát a csanádi püspökségben ekkor már problémát okozott. A Magyar Királyság területén azonban nem tudott gyökeret verni, de nagyon jelentős szerepet játszott a 10-15. századi Boszniában, és nagy hatást gyakorolt a katharokra és a valdensekre is. Így a Szentszék egyre növekvő aggodalommal figyelte széleskörű elterjedésüket a Balkánon. A szívós próbálkozások dacára bogumileket a katolikus egyháznak végül nem sikerült megtérítenie, az iszlámnak viszont igen. A bosnyák mohamedánok lényegében az egykori bogumilek közül kerültek ki.
A csehországi megjelenést követően nagyon hamar elterjedt a huszita mozgalom a Délvidéken. A zágrábi, a szerémi és a boszniai püspökség területén voltak első magyar hívei, majd futótűzként terjedt tovább a pécsi, bács-kalocsai, csanádi és erdélyi egyházmegyék területére, és persze Moldvába, ahová a csángó magyarok közt letelepedve viszonylagos nyugalmat találtak Husz János elüldözött követői. 1418-tól a pápa már legátust küldött a Délvidékre, de igazán hatásosnak a ferences Marchiai Jakab fellépése bizonyult, aki 1432-1439 közt erőszakos eszközöktől, sőt a máglyától sem visszariadva, sokakat visszatérített a római katolikus egyházba.

b) Szerzetesrendek, prépostságok

Vidékünkön is a bencés rend jelent meg először, de nem királyi alapítású, nagy és jelentős monostorokkal, hanem magánalapítású, szerényebbekkel. A kolostorok sűrűségével a Szerémség és Bács tűnik ki. Szerémben hét kolostor állt közel egymáshoz. Feltételezhetően ezek mind bencések voltak. A legkorábbinak a dombói tűnik, de ez is stíluskritikai alapon, a forrásokban ez is csak a 13. században jelent meg. Bánmonostor 12. század közepére tehető alapításától eltekintve a szerémségi monostorokról írásos adataink csak a 13. századból maradtak ránk.

A cisztereknek a vidéken egy jelentős, királyi alapítású monostora volt, a péterváradi(bélakúti) IV. Béla alapította a édesanyja, a merénylet következtében elhunyt Gertrudis királyné lelki üdvéért 1233-ban. A szerémségi bor kereskedésében való szerepe miatt a középkori Magyar Királyság egyik legnagyobb jövedelmű apátsága lett. Az 1498-as országgyűlés hat kolostort - nyilván a leggazdagabbakat- kötelezett bandérium felállítására, Pétervárad az egyetlen ciszterci, és az egyetlen délvidéki volt ezek között.

A királyi alapítású korai egyházi intézményeket a titeli prépostság képviseli vidékünkön. A középkor végén kiemelkedően jövedelmezett ez a prépostság, 4000 aranyforinttal több püspökségnél is nagyobb bevételt hozott. Nem véletlenül találunk olyan befolyásos embereket a prépostság élén mit Janus Pannonius vagy Bakócz Tamás. Ez a prépostság nyomtalanul eltűnt.

A koldulórendek közül elsőként a domonkosok jelentek meg, majd egyfajta vetélkedés indult meg a ferences renddel. XXII. János pápa 1327-ben lényegében hivatalosan ferences missziós területté nyilvánította Boszniát, innen kezdve a domonkosok kiszorultak a területről. A ferences kolostorok területi megoszlás is olyan volt, mint a bencéseknél: sűrű nyugaton, ritkásabb keleten. Két kolostoruk emelkedett ki: a bácsi és az újlaki.

6. A vidék emlékeinek pusztulása

A Délvidék középkori emlékanyaga rendkívül szegényes, a pusztulás mértéke még a Dél-Dunántúlon is túltesz. A Temesközben például nem csak a középkori emlékanyag semmisült meg, hanem a településszerkezet is. Alig egy-két középkori templom maradt meg, kicsivel több vár, bár a török kiűzése után, hatalmas 18.századi erődök épültek a középkori várak egy részének a helyén.

Képek:

1. A Délvidék legfontosabb városai

Temesvár (Temes vm.) (Timișoara) : A Hunyadi-várkastély műholdképe.
Temesvár volt a Délvidék és az Alföld peremén a környék legjelentősebb városa. Az egyetlen másodrendű városa a vidéknek, bár csak egyetlen egy hellyel előzi meg a Kubinyi-listán Bácsot. Ugyan földvára révén várispánsági székhely volt, mégis Károly Róbert idején indul erőteljes fejlődésnek, aki várkastélyt épít ide, és sokáig innen kormányozza országát. Hunyadi Jánosnak ugyancsak székhelye lesz, aki az "Alsó részek főkapitánya" hivatali rezidenciáját helyezi ide, bár a cím csak Mátyás 1479-es rendelkezése óta létezett. Főharmincad-hivatal és sókamara székhelye is volt. Ma középkori emlékanyaga lényegében nincs. A térképen is látható hatalmas erődrendszerré 1724-től építik át, ekkor a várkastély kivételével minden középkori maradvány eltűnik. A Károly Róbert-féle várat Hunyadi János építtette át, majd ezt is a 19.században gyökeresen átalakították. Egy estleges precíz falkutatás még nyilván sok középkori részt felszínre tudna hozni, ebből jelenleg semmi nem látszik. Semmi nem maradt domonkos és ferences kolostorából sem, ezen kívül kettő ispotály is volt. Tudjuk, hogy a várfalon kívül állt egy Szt Katalin-templom., a városban pedig a Szt Egyed-plébániatemplom. (1333: a p. tizedjegyzék is említi) és a Szt György-templom. Gazdag egyházi infrastruktúrája is utal fontosságára.

Bács, (Bács vm.) Бач : A vár és a város.
(Fotó: SorsBona,A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 4.0, Wikipedia)
A kora Árpád-kor déli irányba menő kereskedelmi útvonalak mentén jelentős városok alakultak ki, Bács is ilyen volt, ami azonban a 13. századi átrendeződések során sem vesztette el jelentőségét. Bács Szt. László alatt érseki központ is lett, ezzel is növelve a felértékelődött Délvidék súlyát. Vagy száz évig ez lett a székhelye az érsekségnek. A 12. század legvégén Saul érsek költözött először vissza Kalocsára. 1266-ban az addig zavaros jogállású kalocsai és bácsi érsekséget egyesítették, bácsi székhellyel. Így az érsekség visszaköltözött Bácsba és csak Nándorfehérvár 1521-es elestével ment vissza ismét Kalocsára.
Bács jelentős hely volt. Kubinyi harmadrendűnek sorolta, de ezek listáját vezeti, tehát összességében a középkor végén az ország 30 legjelentősebb városa közé tartozhatott. .Megyei sedria és hiteleshely volt itt. Jelentőségét mutatja, hogy 1501 és 1518. országgyűlést is tartottak itt. Sókamarai székhely volt, ispotállyal is rendelkezett.
A képen a Bácsi várat látjuk, ami az érseki városrész központi része volt. Mai alakjában 15. századi. A vár mögött a Szent Pál plébániatemplom áll. A kép csalóka, a templom vagy fél kilométerre van a vártól. Ma is egy csatorna választja el attól a középkori szigettől, amin az érseki vár volt. A Szent Pál templom már a polgári városrészben állt, talán a középkori plébániatemplom volt a helyén. A kép jobb oldalán pedig a ferencesek templomának tornya látszik.

Bács: A Nagyboldogasszony ferences kolostor
Kép: CrniBombarder!!! - CC BY-SA 4.0, Wikipedia
A kolostor alapításának körülményei ismeretlenek, de stílusjegyek alapján a 13.században már állt. (Az interneten sok helyen említik, hogy a német lovagrendtől vették át, Jelentőségét mutatja, hogy 1360-ban 1378-ban és 1419-ben itt tartották a magyar rendtartomány káptalanját. A tornyot a 14. sz. végén építették. 1451-ben az újlaki kolostorból, amelyet az obszervánsok kaptak meg, a barátoknak ide kellett költözniük. 1526-ban a város ellenállt a Budáról hazatérő törököknek, ezért a kolostort is földúlták. A templomot a hódoltság idején mecsetté alakították., amiről a hajóban lévő mihráb mind a mai napig tanúskodik. A ferencesek templom a polgárváros szélén állhatott 2016-19 közt szépen restaurálták. Ekkor derült ki, hogy a középkorban a körülötte vizesárok volt, és egy kis erőddé alakították át. Így tehát a polgárvárosnak valószínűleg nem voltak külön falai, ami az alföldi városoknál megszokott.

Bács: A külső vár Siljak nevezetű kaputornya
Kép: By Mister No, CC BY 3.0,Wikipedia
A Siljak az érseki város falának külső tornya volt. Az érseki város külön szigeten terült el, falak vették körbe, a mintegy 7 ha-os területen. Nem tudjuk hol állt a bácsi székesegyház. Talán itt valahol a szigeten, Mások a városi Szent Pál templom helyén keresik, amiben meglepő lenne, hogy ez érseki székesegyház a falakon kívül állt.

Újlak (Valkó megye): Várfalak
Kép: Roberta F., CC BY-SA 3.0, Wikipedia
A Szerémség legjelentősebb városa a középkor végén Újlak volt. 1525-ben II.Lajos városi kiváltságokkal is ellátja, előtte is jelentős mezőváros volt, klasszikus példája a középkori Délvidék arisztokrata rezidenciáinak, akárcsak Bács vagy Siklós. A várfalak 7 hektáros területet kerítettek hadászatilag is jelentős falakkal. A falakon belül legalább három jelentős templom állt. A plébániatemplom, háromhajós 50 m hosszú, háromhajós templom lehetett. Ez mellett itt állt az ágostonosok Szt. Anna temploma, és ma is itt van a ferenceseké. Ezen kívül barokk kastélynak átépítve az Újlakiak egykori kastélya is itt van. A város jelentőségét mutatja, hogy a falakon kívül is volt egy plébániatemploma, és talán két ispotálya is. Mindezeket figyelme véve legalább 3. kategóriás kellett, hogy legyen a Kubinyi -féle kategóriákat tekintve. Búzás Gergely Siklóst, Bácsot emlegeti analógiának, Blazovich László is az ebbe a kategóriába tartozó Gyulához hasonlította.

Újlak: Ferences templom
By Roberta F., CC BY-SA 3.0, Wikipedia
Az újalki Szűz Máriának szentelt templomot 1328-ban már említik, de a hagyományok szerint már a 13. században ferencesek éltek itt. A Kapisztrán Szent János- (Szűz Mária-)templomot 1906-ban teljesen felújították. A Hermán Bollé tervei alapján végrehajtott, neogótikus átalakítás során a templom csak a tömegét őrizte meg. Két címeres oszlopfő maradt meg, valamint a nagy hatalmú Újlaki Miklós (†1477) macsói bán, erdélyi vajda, bosnyák király és fia Lőrinc (†1524) országbíró középkori sírköve. Leghíresebb halottja még sem ők voltak, hanem Kapisztrán János volt, aki 1456-os nándorfehérvári diadal utáni pestisjárványban halt meg az itteni kolostorban, miután korábban Hunyadinak is megadta az utolsó kenetet. Újlaki Miklós 1458-ban a templomot kibővítette, hogy a nagyszámú zarándokot fogadni tudja, Kapisztrán szentté avatását is kezdeményezte, de az csak 1690-ben realizálódott. A templom keskeny, de hosszú, csaknem 50m.

Keve (Keve vm.) : Az egykori vár csekély romjai
Kép: Laslovarga - Saját munka, CC BY-SA 3.0, Wikipedia
Mint láttuk, Idriszi a magyar városok felsorolásával Kevével kezdte a 11. században. Utána jött a nagy visszaesés, hiszen Keve keleties kereskedőváros volt, Ám 1392 táján újra éledezni kezd, mert délről menekülő szerbek benépesítik, és a maradék délvidéki kereskedelem egyik központjává teszik. Zsigmond király felmenti a vám és harmincad fizetésétől. 1397-ben már királyi sókamara hely. 1405-ben vásár jogot kap, ki 1428-ban pedig csaknem az összes városi szabadságjogot megkapja, amit Albert, V. László és Mátyás király több ízben megerősítik ezeket a privilégiumaikat. II. Ulászló királynak még mindig 300 forintot jövedelmezett, ami szerint fontos hadi és kereskedelmi pont volt az Al-Dunánál, annak ellenére, hogy a növekvő török nyomás miatt 1440 körül szerb lakosságának jelentős része még északabbra menekülve megalapítja Ráckevét. Ma egykori várának jelentéktelen romjai utalnak csak a középkorra.

Ráckeve: A középkori Boldogasszony ortodox templom 18.századi falképei.
A templom 1487-ben épült, hazánk egyetlen gótikus ortodox temploma.A középkori Magyarország legkésőbben alapított, és rögtön nagy jelentőségre szert tett városa Ráckeve I. Ulászlól megengedte, hogy a Keve környékéről menekülők a királyi Csepel-szigeten a Szent Ábrahám egyház közelében letelepedhessenek, és ott ugyanazokkal a szabadságokkal, mint amelyekkel Keve mezővárosban éltek, élhessenek. Ráckeve szinte nyomban alapítása után be tudott jutni az ország legjelentősebb kereskedő városai közé. Polgárai szinte az egész ország területén, sőt azon túl is kereskedtek. Nyilván megmaradt a Balkán északi részével való összeköttetés is. A viruló városba főként mezőgazdasággal foglalkozó magyarok is nagy számban települtek, így a középkor vége felé a lakosságszáma meghaladhatta a 3000 főt is, két katolikus temploma is épült. A mezőváros belvárosa a rác kereskedők révén városias képet mutatott. A mai fő utca házai közül többnek megtalálták középkori részleteit, egyiknek be is mutatták azt. A mezőváros jelentősége a hódoltság alatt is megmaradt, így a hazai reformáció egyik központja is lett.

Karánsebes (Temes vm.): A ferences templom romja.
Kép: Teacher cs - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0 ro, Wikipedia
A középkori Karánsebesből se maradt meg szinte semmi. Pedig jelentős hely volt a Temes völgyében az alföld és a hegyvidék találkozásánál. Vára is volt, ami még az Első Katonai Felmérés is látszik, de városfalait ekkora lebontották már. (Lásd a bejegyzés alatti térképet.) Román esperességi székhely volt, ami utal arra, hogy a középkor végén a környéken, főleg a közeli hegyvidéken, már nagy számban éltek a románok. Officiolatus volt, azaz bizonyos vármegyei hivataloknak is helyt adott, itt volt a szörényi bán bírói széke. Főharmincad-hivatal és sókamara székhelye is volt, ezen kívül tizedkörzeti funkcióval is rendelkezett.

Szond (Bács vm.) az Első Katonai felmérés térképén
Szond arra jó példa, hogy miként tud egy jelentős mezőváros szinte teljesen elenyészni. A középkori Szond helyén ma csak egy néhány házból álló puszta van, a község ma pár kilométerrel arrébb települt. A 18. század végén még eredeti helyén alakult újjá, egy a mocsarak közé benyúló földnyelven. Aztán általam ismeretlen okból - talán árvíz- arrébb költözött. Szond közepes városfunkciót ellátó mezőváros volt akárcsak Kőszeg vagy Ozora. Officiolatus volt, azaz bizonyos vármegyei hivataloknak is helyt adott , ezen kívül sókamara működött itt, és tizedközpont is volt. Koldulórendről nem tudunk, de volt ispotálya, legalább egy céhe (varga) és néhány nyugati egyetemet megjárt diákja.

2. Várak a Délvidéken

Belgrád (Београд)-Nándorfehérvár (Macsói- majd Nándorfehérvári- bánság): A Felsővár részlete
Nándorfehérvár történetében 1183-ig tartott a bizánci korszak, amit rövid 1-2 éves magyar korszakok és lerombolások szakítottak meg. 1183-tól 1521-ig viszont jött a magyar korszak, amit 2 év bolgár, 52 év szerb korszak szakított meg. A hosszú, több mint két és fél évszázados magyar korszakban viszont mindig is a bánságok különkormányzatához tartozott. Talán nagyszámú szerb lakossága miatt egyetlen egy királyunk sem igyekezett beintegrálni a vármegyerendszerbe. Törénete szempontjából döntő volt az 1403 és 1427 közti szerb korszak, amikor Lazarević István despotának adományozta a várost Zsigmond király a macsói bánsággal együtt. Despotának nevezték a magyar vagy török hűbéresként regnáló szerb királyt. Lazarević István váltott, kezdetben a törökök kegyeit kereste, majd Zsigmondhoz fordult. Uralkodása alatt épült ki a város védműinek jelentős része.

Nándorfehérvár: A Despota-kapuja (utalás Lazarević Istvánra) és a Dizdar-torony.
Ez a kapu vezetett a Felsővárosból a Keleti Alsóvárosba. A város egyszerre volt katonai és polgári város. A 4,8 ha alapterületű, egy római castrum alapjain felépült szabályos téglalap alakú Felsővárosban harckészültség idején mintegy kétezer fős helyőrség szolgálhatott de az 1456-os ostrom idején ez 5-6000 főre ugrott fel, katonailag is esély volt tehát a győzelemre, amit sikerült is realizálni. A Felsővárosban voltak az előkelőségek palotái is. Az Alsóváros volt a polgárváros, nagy része a Duna partján feküdt, itt volt a város nagy kikötője is. Három kisebb városrész volt még, ezek mind katonai jelentőségűek voltak: A Fellegvár a Felsőváros része volt, annak legjobban védhető része; a Vízivaros a Száva parton terült el, itt is volt egy kisebb kikötő; és a Keleti Alsóváros. Az öt, fallal körülvett városrész összes területe mintegy 34 ha volt, ezzel a közepes méretű városok közé tartozott. Ugyanakkor a falakon kívül is volt egy elővárosa is. Nem hagyható azonban az sem figyelmen kívül, hogy az egész városnak volt azért egy komoly katonai jellege. Nem vélelemül mindenki tisztában volt azzal, hogy ha Nándorfehérvár elesik- amire két sikertelen török próbálkozás után1521-ben sor is került- Budáig szabad az út, hiszen addig nem találunk hozzá mérhető erősséget.

Nándorfehérvár: A Zindan-kapu a Keleti Alsóvárosban
Hunyadi kormányzósága idején épült két rondellával őrzött városkapu. Mai neve ennek is török eredetű, börtönt jelent.

Nándorfehérvár: Az Alsóváros romjai
Az Alsó Város volt a polgári város. Legnagyobb számban szerbek lakták , de jelentős lehetett a magyar lakossága is, akik főleg a Zsigmond-kori kedvezmények idején települtek le. A város kereskedő jellegének megfelelően kisebb kolóniája volt a raguzaiaknak is. Előtérben a város legnagyobb templomának, a szerb metropolita székesegyháznak a romjait látjuk, de két kisebb katolikus temploma is lehetett ennek a városrésznek. Mai képével ellentétben a középkorban ez egy sűrűn beépített városrész volt, ahol mintegy négyezer ember élhetett. Kiegészülve ez a Felsőváros helyőrségével 5-6 ezres lakosságszámot ad ki. Azt nem tudjuk, hogy a délről érkező, és főleg a falakon kívüli elővárosokban letelepedő menekültekkel kiegészülve mennyi lehetett a lakosságszáma, de a szerb forrásokban megjelenő 40-50 ezer fő erős túlzásnak tűnik.

Nándorfehérvár: A Ne bojše-torony.
Az 1460-as években épült az Alsó Város és a kikötő védelmére. Ágyuállások sorával rendlkezett.

Nándorfehérvár: Damad Ali pasa türbéje.
Két sikeres várvédés után 1521-ben elesik Belgrád, és lényegében 350 évig török kézen marad. Buda eleste után a török belső útvonalak egyik legfőbb csomópontja lesz, és hatalmas török várossá fejlődik. A szerb megújhodás időszakában azonban a város gyorsan igyekezett lerázni török múltját. Ma a vár néhány védművét és ezt a kis türbét leszámítva, nincs is jelentős török emléke.

Galambóc (Голубац)vára
Galambóc vára a szerb-magyar-vetélkedés egyik gócpontjában volt, amíg végleg nem lett az Oszmán Birodalomé. A szerbek építették 1300 táján, egy római erőd helyén a Duna partján, fontos utak ellenőrzésére. 1334-ben Károly Róbert meghódítja a Magyar Királyság számára. A magyar uralmat 1391-ben egy egyéves oszmán korszak szakítja meg. 1403-ban Zsigmond király szerb hűbéresének adja át. A vár szerb kapitánya azonban 1427-ben egész egyszerűen eladja a törököknek 12 ezer aranyért, ami valóban szép summa volt. Zsigmond ebbe nem nyugodott bele, és már a következő évben ostromot vezetett a vár visszavételére, de az akció balul ütött ki, majdnem Zsigmond is ottmaradt a csatamezőn. Ez volt a magyar középkor egyik legnagyobb csatája, és az első olyan, ahol jelentős tüzérséget is bevetettek a magyar és szövetséges csapatok. Zsigmond csaknem 30 ezres sereget vezetett, de II. Murád szultán felmentő csapatainak megjelenése megpecsételte az ostrom sorsát. Innen kezdve masszívan több mint 400 évig török kézen maradt a vár, és Brankovics György a magyar fennhatóság megtagadásával török hűbéressé lett. Mátyás 1458-ban sikertelenül ostromolja, majd Kinizsinek 1481-ben csak egy évre sikerül visszaszereznie.


Szendrő ( Смедерево) vára Ez magyar történelemben oly fontos szerepet játszó vár tulajdonképpen soha nem volt közvetlenül magyar tulajdonban. 1430 körül építette Brankovics György szerb despota, és a nagy méretű, 11 ha területű várat fővárosává tette. Nem sokáig volt azonban a kezén, mert a 1439-ban a törökök elfoglalták. Hunyadi nagy sikerű téli hadjáratát követő szegedi békeszerződésben a törökök visszaadták, így Brankovics György most már magyar hűbéresként ismét elfoglalhatta a várat. Mint ismeretes, 1444-ben a magyar fél külső nyomásra egyoldalúan megszegte a békeszerződést. Az új hadjáratban Brankovics nem volt hajlandó részt venni, sőt a várnai vereség után hazafelé menekülő Hunyadit Szendrőn elfogta, és rövid ideig fogságban tartotta. 1454-ben Hunyadi felmentette a II. Mehmed által ostromlott Szendrőt. 1459-ben azonban a törökök elfoglalták, és hiába próbálta 1476-ban Mátyás király, 1494-ben Kinizsi (aki itt is hunyt el szélütésben) és 1512-ben Szapolyai János elfoglalni, az több mint 400 évig török kézen maradt.

Szörényvár (Turnu-Severin) romjai
Készítette: Leontin l - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 4.0, wikipedia

A Szörényi bánságot is IV. Béla király hozta létre. Ennek legfontosabb települése volt Szörényvár, amelynek két vára is volt. A képen a második, az újabb romjait látjuk. A Szörény bánság első fontos feladat a Kárpátok külső oldalán lévő pogány vagy iszlám kunok megtérítése volt. A tatárjárás előtt ezt főleg domonkos szerzetesek végezték, kevés sikerrel. A tatárjárás után újjáépült bánságnak az új feladata a Havasalfölddel szembeni poziciószerzés volt, Ez is változó sikerrel járt. Szörényvárat Károly Róbert elvesztette, és azt csak 1419-ben Zsigmondnak sikerült visszaszereznie. 1439-ben a szörényi bán Hunyadi János lett, ezzel indult fantasztikus karrierje. Ennek hatására Szörény vára is betagolódott az al-dunai végvárrendszerbe, és 1524-ig tudott ellenállni a törököknek.

3. Püspökségek, templomok, kolostorok

Szávaszentdemeter, (Сремска Митровица) Kőtár: Római szarkofág
Kép: Ванилица / CC BY-SA 4.0 wikipedia
Szávaszentdemeter -némi túlzással- a 4. századtól csak lejtmenetben volt. A Tetrarchia idején a Római Birodalom négy legfőbb városa közt volt még. A magyar államalapítás korában Bizánchoz tartozott, jelenetős város volt, egyházi központ. A 12.század végétől a Magyar Királyság része lett. Ortodox kolostora 1334-ig állta sarat. Az 1229-ben alapított Szerémi Püspökség kezdetben a kői (bátmonostori) bencés kolostor helyén működött, a tatárjárás után költözött a városba, vagy pontosabban annak közelébe. Az ókori Sirmium területén ugyanis két település jött létre, két kora keresztény templomának nevét örökölve: Szent Demeter ás Szent Irén. Ez utóbbiból lett Szenternye, ahová a püspökség áttelepült. Ma már azonban a Szávának az a szigete sincs meg, ahol a székesegyház egykoron állhatott. A 13. század végén azonban még mindkettő jelentős település lehetett, mert mindkettőben létesült ferences kolostor is. Középkori emléke szinte semmi nem maradt Szávaszentdemeternek, leszámítva a nemrégiben feltárt ferences kolostorát, ahol a falakon még bizáncias stílusú falképtöredékek is előkerültek. Aki ma ide jön, az csak a nagyszerű római múlt töredékeit láthatja.


Diakóvár (Đakovo) Valkó vm.: A mai székesegyház a középkori várfal részletével. Kép: Davor Devicic videojából. Forrás: youtbe A boszniai püspökség végleges székhelye a Valkó megyei Diakovó lett. A középkori székesegyházból azonban itt sem maradt fenn semmi. A középkori püspökvár egy rövid falszakasza azonban átvészelte a nehéz időket, és ma is áll. Mellette álló historizáló székesegyház a 19. század végéről származik.

Az aracsi (Арач)(Torontál vm.) pusztatemplom
Kép: By Gstamenko - Own work, CC BY-SA 3.0,wikipedia
A Délvidék legjelentősebb fennmaradt román kori emléke ez a 13.század elején épül, Szent Mihálynak szentelt egykori bencés apátság. Aracs a Délvidék viszonylag gazdag apátságai közé tartozott. Építészetileg rendkívül igényes kialakítású templom volt, de kicsivel elmaradt méretben a legismertebb bencés templomok mögött. A 14. században a ferencesek vették át. Aracs mezővárosként volt említve a 15. század elejétől, de nem tartozott a jelentősebbek közé.

Bizánci bronz ikon Dombóról. (Раковац) (Szerém vm.)
kép:- Museum of Vojvodina, CC BY-SA 3.0 rs, Wikipedia
Dombó Aracsnál mindenképpen jelentősebb hely lehetett. A pápai tizedjegyzékben az itteni apátnak több adót kellett fizetnie, mint a tihanyinak. Korábbi is Aracsnál, szalagfonatos, palmettás faragványai alapján a 12. században épült, rendkívül magas művészeti színvonalon. 30m feletti hossza, altemploma mind arra utalnak, hogy rendkívül jelentős kolostor volt. A 14-15. század során az itteni apátot Pécsvárad, Pannonhalma élére is kinevezték, ami szintén elismertségére utal. Az ikonlelet révén a szerb- magyar művészettörténeti vitára utalhatunk. A szerb történészek szerint ugyanis kezdetben bizánci hatású ortodox kolostor volt, amit a 13. században átvettek a bencések, az ortodoxok elnyomásának jegyében. A magyar történészek ezt a véleményt nem osztják.

A péterváradi (Петроварадин) erőd bejárata. (Bács Vm.)
Nem tévedés folytán került egy erőd képe a templomok közé. Az erőd helyén állt ugyanis a bélakúti ciszterci apátság. 1234-ben a francia kapcsolatok erősítéseként IV. Béla a champagne-i Troisfontaines érkező szerzetesekkel alapítottameg a ciszterci apátságot, gazdag javadalmakkal ellátva. Az elkövetkező évszázadban az apátság jövedelmei kimagaslóak lesznek, amit a szerémségi bor kereskedelme révén ér el. A ciszterci rend általános hanyatlását így sem sikerült elkerülnie, 1490 körül a kalocsai érsek kezére került. A török közeledtével a Duna feletti hegyen álló kolostorukat fokozatosan végvárrá építették át, majd a 18. század elején modern erőd lett a helyén, a középkori apátság teljesen eltűnt.

Gotó (Kutjevo) (Pozsega vm.): Ciszterci apátság

Kép: Dalibor Ribičić - Own work, CC BY-SA 4.0, WikipediaA Délvidék másik ciszterci kolostorába Zirc 1232-ben küldött konventet apátság benépesítésére. Latin neve Honesta Vallis= (Tisztesvölgy) volt. A kolostor életéről keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy a középkorban Pozsega havasa ma Papuk néven ismert hegység lábánál elterülő völgyben az apátság mellett a középkor végére kisebb mezőváros fejlődött ki. Az apátság 1529-ig fennállt, akkor hagyták el az utolsó szerzetesek. A török kiűzése után a jezsuiták kapták meg az egykori birtokot, akik a középkori apátság átépítésével alakították ki új uradalmi központjukat.

Atya (Šarengrad), Valkó vm.: Ferences templom
Atya nem messze Újlaktól, része volt annak a kisebb-nagyobb mezővárosok sorából álló településsornak, amelyik a szerémségban húzódott a Duna partján. Maróti János macsói bán 1404-ben alapította itt a kolostort a Szent Léelek tiszteletére, és fennállása alatt végig a ferences obszervánsok kezén volt. 1476-ban a Maróti család kihalt, és a Geréb család lesz a kegyura a településnek és a kolostornak. A Gerébek alatt a kolostor jelentősége tovább nőtt, 1495-ben, 1499-ben és 1511-ben itt tartották az obszervánosok a káptalanukat. A Geréb család temetkezőhelyéül is ezt a kisebb kolostort választotta. Idetemették 1483-ban Geréb Mátyást, a volt horvát-szlavon bánt, 1502-ben Lászlót, a volt erdélyi püspököt, utóbb 1502-ben kalocsai érseket és 1504-ben Pétert, az ország nádorát. 1526-ban a Szerémséget megszálló törökök feldúlják, a ferencesek soha nem térnek már vissza. Ma a barokkizált templomnak és a kolstornak jelentős középkori részei láthatók.

Marót (Моровић) Valkó vm. : R.k. templom
By Ванилица - Own work, CC BY-SA 4.0, wikipedia
Marót a középkorban fontos szerepet játszó Maróti család fészke volt, mezőváros várral. Ez a jelentős, de mégiscsak egy egyszerű középkori falusi templom minden bizonnyal nem a fő temploma volt a mezővárosnak, hiszen a Száva két mellékfolyójának összefolyásánál elterülő vár körül volt a város magja, ami ettől 1,5 km-re van. A templom így is nagy ritkaság, egyrészt egy katolikus sziget a környező ortodox templomok tengerében, másrészt a Délvidéken alig találunk ilyen jó állapotban fennmaradt középkori templomot. A templom stílusjegyei alapján a 13. század végén épült.

Pozsegaszentpéter (Kaptol) Pozsega vm. :A pozsegai társas káptalan vára

A pozsegai társaskáptalant a Délvidék egyik jelentősebb egyházi intézménye volt A 13.sz. elejn Ugrin kalocsai érsek , más források szerint Kalán pécsi püspök alapította Szent Péter tiszteletére, Ez utóbbit valószínűsíri, hogy a pécsi püspökség alá volt rendelve, és a pozsegai káptalan prépostja a pécsi püspökség fővikáriusa (püspökhelyettese) Hiteleshelyként működött, tevékenysége Valkó, Pozsega és részint Kőrős megyére is kiterjedt.A káptalan mellett Pozsegaszentpéter a középkorban jelentékeny mezőváros volt vásártartási joggal, melyet Szent Péter ünnepén tarthatott. A társas káptalan épületeteit már korán megerősítették, később kettős falgyűrű is körbevette. (A képen a vbelső vár láthetó.) Fokozatosan végvárrá alakult, 1529-ben is levéltárt Pécsre menekítették, majd tovább a Felvidékre.

Kisdárnóc (Brodski Drenovac) Pozsega vm: Szent Demeter temlpom
A kis falusi templom a 14. század elejéről származik. Különlegessé nem csak az teszi, hogy a Délvidékről nagyon kevés középkori templom maradt fenn, hanem főként az, hogy a szentélyt védekezési célból, toronyszerűen megmagasították. Ilyen típust Erdélyben látunk, pl. ebbe a fajtába tartozik a nagybaromlaki templom is, de nyilván az sokkal impozánsabb.

Meszicsi (Meszesfalui) Krassó vm. ortodox kolostor (Krassó vm.)
Kép: Sara Tanasković - Saját munka, CC BY-SA 3.0, Wikipedia
Mint ismeretes a középkori ortodox egyházak életében a kolostoroknak a nyugati kereszténységtől eltérő, annál fontosabb szerepe volt. Így a kolostorok elterjedésével tudjuk nyomon követni az ortodox szerbek térnyerését a Délvidéken. Mivel az ortodoxiában az államiság is más fogalom volt, mint Nyugaton, ezért az ortodoxok kiáramlásra hajlamosabb népcsoportokká váltak. Ez a nyilvánvaló történelmi helyzet mellett elősegítette a szerbek kiáramlását a Magyar Királyság felé. A szerb történészek a Délvidék ma is meglévő legrégibb kolostorának tartják ezt a kolostort. A hagyomány szerint 1225-ben építette egy Athosz-hegyről érkező szerzetes. Írásos nyomai azonban csak a 15. század végéről vannak, amikor a Szerbiából tömegesen kezdenek áttelepülni a menekültek a Magyar Királyság területére.

Novo Hopovo kolostor- Манастир Ново Хопово
Kép: Mickey Mystique - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0,Wikipedia
A 15. században meginduló szerb vándorlási hullám hozza létre a Tarcal -hegység (Fruska Gora) szerb kolostorait is. Ma 16 maradt itt fenn a hegység környezetében, és szinte egy második Athosz-hegy sűrűségben sorjáznak itt ezek a gyönyörű kolostorok. Közülük az egyik legkorábbi, az első említése 1451-ből származik. A többség a 16. század közepén létesült.

Grábóc (Tolna megye) : A Szerb kolostor kútháza
A 15. század második felében meginduló, és a 17 század elején felerősödő szerb vándorlási hullám egyik északabbi állomása volt a grábóci kolostor meglapítása. 1585-ben alapították a hódoltsági területen a szerb szerzetesek. A legkorábbi, valószínűleg eredeti törökös elemekkel díszített része a kútház.

Irodalom:

A két dőlt betűs könyv kivételével csak internetes forrásokat volt módon felhasználni.

Átfogó művek ide vonatkozó fejezetei, részei:
varak.hu : A délvidéki várakhoz
lexikon.katolikus.hu: A vidék egyházi viszonyaihoz esetenként használható forrás
Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában
Dr. Karácsonyi János: Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig
en.wikipedia.org: Főként a szerb kolostorokra, és a szerb történeti álláspontkora vonatkozó irodalom
hu.wikipedia.org: Néhány, ma horvátországi területen lévő településhez kapcsolódó címszóhoz
Engel-Kristó-Kubinyi: Magyarország története 1301-1526
Kristó: Magyarország története 1301-ig

Átfogóbb, a vidékkel foglalkozó tanulmányok (A Dél-Alföldi évszázadok 13. kötetből):
Kristó Gyula: Dél-Alföld történeti helye a középkori Magyarországon
Koszta László: Dél-Magyarország egyházi topográfiája a középkorban
Gere László: Várak a Szerémségben
Adriana A. Rusu: Arad és Temes megye középkori erődítményei

A szerémségi borokról:
Marton Szabolcs: A szerémi szőlők édes nedűje (Élet és tudomány, 2017/9)
Gecsényi Lajos A középkori borok királya: a szerémi bor( História ,1998.)
Majdán János: A Szerémségi borvidék (Rubicon online )
Solymosi László: Szőlőművelés Magyarországon a középkorban (História 1998)
Szakály Ferenc: A Közép-Duna menti bortermelés fénykora (Dunatáj, 1979/2)
Szakály Ferenc: A törökök és a magyarországi borforgalom (História 1998)

Eretnekmozgalmakról:
Burány Sándor: Husziták a Szerémségben
Ternovácz Bálint: A bogumil eretnekség a Magyar Királyság déli területein a XI. században
Kiss Z. Géza: A nyugati reformáció „befogadásának" történeti és ideológiai előzményei a XIII-XV. századi Dél-Magyarországon, A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve, 1992

Szávaszentdemeterről:
Rostás Tibor: Szávaszentdemeter és Kaporna 13. századi falképei

Újlakról:
Diana Vuicevis Samarzija: A középkori Újlak és műemlékei
Búzás Gergely: Az újlaki Városi Múzeum középkori kőfaragványai

Nándorfehérvárról:
Cseh Valentin: Nándorfehérvár vára 1456-ban
Cseh Valentin: Nándorfehérvár őrsége és ellátása 1456-ban Takács Miklós: Belgrád-Nándorfehérvár

Dombóról:
Nagy Sándor: Dombó
Nebojsa Stonojev: A dombói (Rakovac) Szent György-monostor szentélyrekesztői

Nebojša Stanojev: A dombói Szent György monostor bizánci ikonjai

Mohamedánokról:
Czeglédy Károly: Az Árpád-kori mohamedánokról és neveikről
Szűcs Jenő: Két történeti példa az etnikai kisebbségek életképességéről

Ortodoxokról: Darkó Jenő: A görög szertartásúak története Magyarországon (1000-1792)
Nebojša Stanojev: A dombói Szent György monostor bizánci ikonjai
Moravcsik Gyula: Görög nyelvű monostorok Szent István idején

Egyéb részkérdésekről:
Engel Pál: A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései 1554-1579 - Dél-Alföldi évszázadok 8. (Szeged, 1996)
Takács Miklós: A bélakúti/péterváradi ciszterci monostor
Raffay Endre: Az aracsi templom
Szakály Ferenc: Honkeresők (megjegyzések Cserni Jován hadáról) (Történelmi Szemle 1979/2)
Ternovácz Bálint: A szerémi püspökök életrajza, valamint a kői, illetve a szenternyei székeskáptalan archontológiája a 14. század közepéig
Nagy Balázs: A középkori magyar városok a külföldi utazók leírásaiban
Miroslav Jeremic: Sirmium, city on the water

Tartalomjegyzék

Előszó

Amatőr történészi hitvallás

Bevezetés

Mennyire volt jelentős állam a középkori Magyar Királyság?

A régiók körüli dilemmák

A 13. századi új korszak

A bortermelés, mint húzóágazat

Az ércvagyon negatív hatása a gazdagságra

Olvasztótégelytől az ország szétszakadásáig

A muszlimokról

Városainkról, és a Kubinyi-féle centralitási pont rendszeréről

Néhány város falakkal határolt alapterülete

Medium Regni Az ország közepe	Észak-Dunántúl	Dél-Dunántúl	Nyugati határszél
Az Alföld	Horvátország, Szlavónia	Délvidék	Bányavárosok
Szepesség	Felső-Tisza-vidék	Felvidék	Erdély
Zsidó emlékek