Egy reneszánsz rejtély: A nyírbátori stallum

Báthori címer és egy gazdagon burjánzó zöldemberes-akantuszleveles torzfő a stallum egyik lapjáról.
A nyírbátori stallum a reneszánsz fafaragó-művészet  kiemelkedő alkotása.

Sárkányok. A stallum templomi ülőpad, de egyetlen egy keresztény jelképet nem találunk rajta. Annál több antik, mitológiai szimbólumot. Ez az olasz reneszánszban nem példa nélküli, de elképzelhető, hogy milyen idegenül hathatott ez egy nyírségi templom szentélyében. Ha oda készült egyáltalán. 

A stallum a nyírbátori múzeumban lévő fele. A padok háttámlái restaurálás miatt hiányoznak, de az intarziás táblák mind a Nemzeti Múzeumba kerültek.

1931-ig a stallum a nyírbátori református (korábban Szt. György) templom szentélyében állt, szemmel láthatóan másodlagos elhelyezésben. Ekkor a gyülekezet a padokat eladja a Nemzeti Múzeumnak. A baldachinnal is rendelkező, épebb padok hiányzó elemeit a csonka, baldachin nélküli padok elemeiből pótolják. A Nemzeti Múzeumba így egy valószínűleg soha nem létezett "ideális" összeállítás kerül.  A csonka stallumok Debrecenbe kerülnek, majd 1958-tól a helyi múzeumba , ahol ma is láthatók. A Nemzeti Múzeumban történő felállítása után írja meg Oberschall Magda az első monográfiát, ettől kezdve ismert a szakma és a nagyközönség előtt is.

Gorgó egy padvégről.
A stallum a következő, magyarra fordított felirattal árul el sokat magáról:
„Báthory György királyi főlovászmester és Báthory István temesi gróf és az Alsó Részek főkapitánya, nemkülönben Báthory András, Szatmár és Szabolcs vármegyék grófja, noha náluk jóval fiatalabb volt, mégis az ő fáradozásával fejeztetett be a kiváló mű, az Úrnak 1511. évében" Ez a feliratos tábla a Nemzeti Múzeumban lévő padon van.

Növényi motívumok egy padvégen.
1961-ben jelent meg Voit Pál mérföldkőnek számító tanulmánya. Ebben a pad háttámláinak intarziás feliratos tábláit is elemzi. A táblák közt több olyan van, amely könyvespolcokat ábrázol. A könyveken lévő feliratok a reneszánsz műveltségeszménynek megfelelően híres antik szerzők neveit tünteti fel. Ezek közül egy kivétel van, P. Maione, akit Oberschallnak nem sikerült azonosítania. Voit szerint a felirat helyes olvasata F.Marone, és szerinte ez az alkotó szignója. Sem Oberschall, sem Voit nem említi, hogy Vergilius teljes neve olaszosan Publio Virgilio Marone volt, a felírat helyes olvasata tehát esetleg  P. Marone, és Vergiliusra utalhat, egy szokatlan, olaszos alakban. Így esetleg nem szignóról van szó, és nem kivételről, hanem a többi könyv sorába szervesen beilleszkedő feliratról.

Voit érvelését a szakma elfogadta, és az széleskörűen elterjedt. A múlt-kor történeti portál így foglalja össze Voit felismeréseit: "A XV. század végén, a XVI. század elején Toscana városának, kolostoraiban dolgozott egy sokoldalú művész - építész, szobrász, bronzöntő, intarziakészítő -, Giovanni da Verona olivetánus szerzetes. Az ő műhelyének díszítő eljárásait, mintakincsét fedezhetjük fel a nyírbátori stallumokon. A firenzei Via de' Servi XV. századi nagyhírű asztalosműhelyeinek művészi gyakorlatát követő és továbbfejlesztő mester legjelentősebb tanítványa szerzetestársa, Roberto Marone volt, a festői hatású intarziaművészet kiváló képviselője.A nyírbátori stallum egyik berakásos tábláján ábrázolt könyv metszésén F. MARONE felirat olvasható. Az F betű FECIT (készítette), vagy FRATER (szerzetestestvér) rövidítése lehet. A más itáliai mesterekkel együtt feltehetőleg Mátyás király udvarába hívott Maronic mester azonos lehet Giovanni da Verona említett tanítványával, Roberto Maronéval, esetleg testvéreinek egyikével, akik szintén ismert nevű művészek voltak. "

Faunok, teknősbékák által tartott pajzson.
Voit után azonban megfogalmazódik az első rejtély: Hova készülhetett?  Mindenki elfogadta az ordító jelek alapján,  hogy a nyírbátori református templomba másodlagosan helyezték el. A stallum 50 főre készült. Az esztergomi érsekségi káptalan nem állt ennyi tagból, nem is beszélve akkor egy nyírségi mezőváros plébániájáról. Felmerült először, hogy a másik nyírbátori templomba, a minoritákhoz, de ide is nagy lenne a mű. Papp Szilárd szerint nincs a stallumnak  olyan "legózása", hogy ott elférjen.

C. Tóth Norbert hipotézise szerint a feliratával ellentétben nem a három Báthori fivér rendelte meg az alkotást, hanem a nagy humanista Báthori Miklós, váci püspök, aki ezt a váci székesegyházba szánta. Az ő 1506-os halála után vették át a művet a Báthori fivérek, és fejeztették be az alkotást. Ez a hipotézis azonban több kérdést vett fel, mint amennyire válaszolni tud, állapította meg joggal Mikó Árpád. Mikó Árpád nem találta meggyőzőnek  Voit Pál F.Marone-s olvasatát sem, de ő sem  a Vergiliusra való utalás miatt, ezt Mikó sem említi. Miután Mikó nem csak a váci, hanem nyírbátori eredeztetést is elvetette, joggal állapíthatta meg, hogy hetven évvel a mű "felfedezése" után lényegében újra alig tudunk róla valamit.Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a stallumot nem csak stílusa, hanem műveltségi háttere is messze kiemeli a nyírbátori környezetéből. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a mai napig megcsodálható két fantasztikus temploma ellenére Kubinyinál csak negyedrendű, bizonyos városfunkciókkal rendelkező földesúri mezőváros volt  Nyírbátor.

A stallum a nyírbátori múzeum szegényes, kopott környezetében, az egyébként nagyszerű ferences kolostor barokk termében.
Ebben, a nem túl biztató kutatástörténeti helyzetben hozott még nagyobb zavart a 2015-ben Kőfalvi Levente vezetésével elvégzett dendrokronológiai vizsgálat. Ez a vizsgálat megállapította, hogy a stallum 1509-1526 közt készült, tölgyfából. Ha nem is jelenthető ki teljes bizonyossággal, valószínűsíthető, hogy máramarosi fából készült, a vele szinte tökéletesen egykorú Szent György-templom   fedélszékéhez hasonlóan.  A vidéken igen elterjedt volt a Szamoson leúsztatott máramarosi fák felhasználása, 150 évvel később a református templom harangtornya is ilyen fákból készült. Ez persze azt is jelentené, hogy elsőrangú, olaszos műveltséggel rendelkező asztalosműhely működött (ideiglenesen) Nyírbátorban, ami feltételezheti egy hogy hasonlóan kvalitásos, a várkastélyon és a templomokon dolgozó építőműhelyt, és ezzel együtt egy nagyon nívós reneszánsz udvari kultúra jelenlétét is a Báthoriak központjában. Ez viszont alapjaiban változtatná meg a Nyírbátorról kialakult képet, és egyelőre semmi írásos "lenyomata" nem ismert, ami a Jagello-kor forrásdömpingjét ismerve nehezen elképzelhető.

A restaurálási munkákat 2015-ben kezdték a nyírbátori stallumon, de még mindig nincs kész teljesen. Ugyancsak gondot okoz, hogy a múzeumépület, az egykori minorita kolostor állaga is leromlott. 2017-ben a vizesedő épület felújítását is kilátásba helyezték, de ez eddig nem valósult meg.

Az első önarcképfestő. Aquila János különleges életműve

Johannes Aquila önarcképe az 1378-ben készült veleméri freskóciklusban..
A 14-15.század fordulóján nem csak a Magyar Királyságban volt szokatlan, hogy egy freskófestő hosszú, önmagára vonatkozó mondatszalagok kíséretében  ábrázolja magát szentek társaságában, hanem erre az egész európai művészetben sem sok példa akad. James Hall brit művészettörténész 2014-es, az önarcképről írt könyvében ugyan  vagy 70 európai művészt említ, akik a 10-16. század közt alkotva önarcképeket hagyott hátra maguk után, ezek java azonban vagy miniatúra, vagy csak hipotézis.  Nem véletlen, hogy  James Hall művét ismerő angol wikipedia is külön kiemeli Johannes Aquila két freskóját.  Velemérben és Mártonhelyen a mondatszalagok egyértelművé teszik hogy önarcképről van szó, nem úgy,  mint pl. Orcagna vagy Giotto feltételezett portréin Firenzében és Nápolyban. Hiteles portrénak tartják a Peter Parler prágai büsztjét is, ami kb. egykorú a velemérivel, de szintén nem tartalmaz semmi "önfeltáró" utalást. De nem csak az elsőbbség, nem csak a hitelesség az érdekes kérdés,  hanem főként a helyszín. Firenze, Nápoly, Prága, Velemér. Miként lehetséges, hogy az Európai művészet első hiteles önarcképe egy határszéli magyar falusi templomban jelenik meg, és nem valamelyik elsőrangú művészeti központban?
Ugyanakkor meg kell azt is jegyezni, hogy Johannes Aquila portréja ugyan tartalmaz szignót, de megfestése korántsem tekinthető egyéninek, miként arra a német Daniel Spanke is felhívta a figyelmet. Johannes a kor hozzá hasonló festőihez, a "kismesterekhez" hasonlóan néhány arctípust variált csak. Veleméri önarcképe nagy fokú hasonlóságot mutat pl. a veleméri Szent László arccal, ami a kor egyfajta férfiideálja volt.

Storno Ferenc másolata Johannes Aquila mártonhelyi (martyánci) önarcképéről.(A felirat hibás.)
A kép forrása: Rómer Flóris: Régi falképek Magyarországon. Bp.1874 (Google könyvek)
A magyar művészettörténet-írást Rómer Flóris óta élénken foglalkoztatja Johannes Aquila személye és művészete. A Rómer óta eltelt 150 év alatt nem lettünk sokkal okosabbak. A Rómer által látott négy templomban  az elmúlt másfél évszázad alatt sokat pusztultak a falképek, így mártonhelyi önarckép is.  Még jó , hogy Rómer Stornóval több másolatot csináltatott. Viszont azóta két új helyen is felfedezték  Johannes alkotásait.
A mártonhelyi képén a mondatszalagban arra kéri a hívőket, hogy imádkozzanak érte, Johannes Aquiláért, a festőért. Viseletét magyarosnak nézte sok  magyar művészettörténész,  ez alapján gondolták, hogy elmagyarosodott, így nevét is Aquila Jánosra módosították, annak ellenére, hogy ő a Johannes, németes alakú nevét használta. 

Johannes Aquila  falképein  két helyén is"Rakespurga"-ból valónak vallja magát. Rakespurgát Radkersburggal azonosítják. Radkersburg ma kis, műemlékekben gazdag stájer üdülővároska. Magyar neve is fennmaradt: Regede. Dercsényi Dezsőnél olvastam először, hogy időnként a Magyar Királysághoz tartozhatott. A középkorban azonban sokkal fontosabb volt az, hogy ki birtokolja a várost és hogy milyen kulturális hatás éri, mint az, hogy a "határ" (ez akkoriban gyakran értelmezhetetlen fogalom volt) melyik oldalán feküdt. A városról egy érdekes adatot találtam 1393-ból, tehát pont Johannes működésének idejéből. Ekkor Frangepán János özvegye Görczi Maynard Anna asszony, és fia Miklós, Radkersburg és Újvár várát zálogba felajánlják a Velencei Köztársaságnak. (Forrás) Tehát  Johannes idején a horvát és szlavón területen (tehát jogilag a Magyar Királyságban) a sok birtokkal rendelkező Frangepánok (horvátosan Frankopánok) tulajdonában állt a város. A Velencének való fölajánlás utal arra, hogy Radkersburg az abba az irányba zajló kereskedelem egyik fontos pontja volt. Másrészről megerősíti azt a megfigyelést is, hogy Johannest Itália felől érhették döntő kulturális hatások. Kerny Terézia főként stájer, tiroli, karintiai templomokban talált előképeket, de ő is megemlíti cseh irányból érkező "internacionalista gótika" hatásait is. 

A városban 1395-ben templomot és kolostort építenek az ágostonrendi remeték. A reformáció óta szekularizált a templom, a 19.százdban pedig erősen át is építették. Utolsó fennmaradt művét Johannes szintén egy ágostonos templomba készítette, Fürstendeldben. Mivel mártonhelyi templomban egy szlovén művészettörténész feliratértelmezése alapján építésznek is mondja magát, akár ennek a templomnak az építését is hozzá köthetjük, egy igen merész hipotézissel.  Arra  is  sokan gondoltak,  a falképein felhasznált rendkívül sok latin mondatszalag alapján, hogy műveltsége  talán az ágostonrendiekhez köti valahogy, mert "világi értelmiségiként" elég jól használta a latin nyelvet. 

Első ismert falképegyüttese a veleméri Szentháromság templomban maradt fenn 1378-ból, ahol egy korábbi templomot festett ki.

A templomba belépőt a diadalíven az Utolsó ítélet jelenete fogadta, alatta a Keresztrefeszítés és a Mettercia.
A templom régen a padlótól a mennyezetig teljesen ki volt festve, de még ma is elámulhatunk a falképek gazdagságán.
Az interneten rengeteg dolog terjeng az újabban "misztikus fénytemplomnak" titulált templomról. Talán elég annyi figyelmeztetés a nyájas olvasónak, hogy tessék egészséges szkepszissel tekinteni azon művészettörténészekre (régészekre, történészekre), akik bárhol, bármikor, bármilyen témához nyúlnak, abban minden felfedezésük  mélyértelmű szenzáció.
.

A szentélyben balról jobbra: Máté evangélista szimbólumához kapcsolódóan látszik még Johannes önarcképének töredéke, majd Márk oroszlánja következik. Az ablak felett Veronika kendője. Jobb oldalon János sasmadara. Alul az Angyali üdvözlet Gábriel angyala és Máriája. 
Itt érdemes kitérni Johannes Aquila nevére is. Az Aquila ugyanis sast jelent, így János nevére utal, tehát festőnk tulajdonképpen duplán nevezi magát Jánosnak. Kerny Terézia ezzel kapcsolatban merészen fölvetette, hogy az Aquila (sas) esetleg a templom kegyurának számító Széchy család címerállatára,  a kétfejű sasra utal. Johannes tehát a Széchyek familárisa volt, és mint ilyen, a kegyúr helyett  örökíthette meg magát Veleméren és Mártonhelyen. Bántornyán és Füstenfeldben pedig azért nem szerepel önarcképe, mert ott nem a Széchyek voltak a megrendelők.

Az északi falon a Háromkirályok jelenetsor néhány érdekességet is tartalmaz. Gáspár szolgáit látjuk.  A nyergen ülő majom a Gáspár lovának kantárát tartja.A lándzsát tartó szolga egy köcsögöt arcához emelő néger szolga felé nyúl.Az idősebb, kopaszodó, őszhajú szolga  süvegét levéve már ura és és a trónuson ülő Mária felé fordul.

 A Gáspár ajándékát átvevő kis Jézus.

Szent László és Szent Miklós. Már Rómer is felhívja a figyelmet arra, hogy Szent László alakjában a győri ereklyetartó arcvonásait lehet felismerni. Johannes korára tehát valamiképpen kanonizálódott ez a férfiideál, ami Zsigmond király sok ismert ábrázolásában  is visszaköszön.

A Keresztrefeszítés.
Johannes a szekkó technikát és az freskó technikát vegyesen alkalmazta. Korában Itáliában a freskós módszerek, az Alpoktól északra - így a Magyar Királyság területén is - a szekkó technikák domináltak. Johannes után kezdett csak a freskótechnika is általánossá válni. Így vitathatatlan technikailag is az erős itáliai hatás jelenléte képein. A freskókészítés során a nedves vakolatra viszik fel a mésszel kevert porfestéseket, amik a vakolattal együtt kötnek meg, és egy rendkívül tartós falképet eredményeznek. A szekkónál a száraz vakolatra tojásból készült ragasztóval viszik fel a falképet, ami sokkal sérülékenyebb technika. A freskó technikának köszönhetik a veleméri falképek azt, hogy a lemeszelés és az évszázados beázások ellenére ennyire jól fennmaradtak.

Kép: Wikipedia, By Brigitte from Österreich - , CC BY-SA 2.0, Link
Bántornya  (ma Turnišče) az életmű következő  ismert állomása, ahol  1383 (1393?)-as és 1389-as évszámokkal találkozunk. Itt Johannes megfest a szentélyben egy Maiestas domini jelenetet, Jézus gyermekségének egyes jeleneteit, az apostolokat (képünkön), és egy donátorjelenetet a Bánfi család tagjaival, és hosszú írott szövegrészlettel. A hajóban egy Utolsó itéletet, különböző szentek, és egy rendkívül gazdag, szinte miniatúra-szerű Szent László-legenda található. A felület nagyságát tekintve ez a legnagyobb az életműben. A templom is nagyobb egy szokványos falusi templomnál, és a donátorjelenetből is nyilvánvaló, hogy Bánffy család áll az alkotás hátterében. Ugyanakkor a művészettörténészek közt nagy vita van abban, hogy mennyire tekinthető ez teljesen saját alkotásának. Ma a szakma inkább arrafelé hajlik, hogy itt a mester egy népesebb műhely élén  dolgozott csak. Több kép a templomról itt található.

Kép: By Jacquesverlaeken - Own work, CC BY-SA 4.0, Link
1392 körül felépíti Mártonhely (régi magyar nevén Martyánc, ma Martjanci) templomát, amit ki is festett. Itt a szentélyben Maeistas dominit, apostolokat (képünkön), szenteket, és három nagy méretű Szent Márton jelenetet, szenvedő Krisztust, a sekrestyeajtó ívmezejébe Szent Mihály arkangyalt fest. A dedikációs önarckép mellett megfesti Erasmus plébános imádkozó figuráját is. (Képünk bal szélén.) A diadalíven Szent György-jelenet van, alatta Remete Szent Pál.  Az egészet itt tudjuk legjobban tanulmányozni. A diadalív külső oldalán Köpenyes Mária és a donátor töredéke maradt fenn, ezek csak 1935-ben kerültek elő. A hajót a barokk időkben újraboltozták, feltehetően ekkor elpusztultak az itt található freskók.

Nagytótlak (ma Selo) román rotundáját is kifestették. Rómer Flóris a kifestést még teljes egészében Johannes Aquilának tulajdonította.

A soha mész alá nem került falképek nagy részét ma már nem Johannesnek tulajdonítják. Gnadenstuhl áldó Krisztussal és négy evangélista szimbólummal. A  képek kronológiai besorolása is zavaros, de képek nagy részét Johannes korára teszik.

A passiósorozat stílusa teljesen eltér Johannes stílusától.

Ugyanakkor van a falképeknek egy másik rétege, amit nem csak Rómer Flóris, de pl. Radocsay Dénes is Johannes Aquilának tulajdonított. Ebbe a rétegbe tartozik a képen szereplő Szt.Miklós is.

Kétségtelenül ez a Szent Margit akár Johannesnek is tulajdonítható.

A "tanítvány" vagy "műhely" hipotézist is többen felvetették ezekkel a -  Johannes mesterségbeli tudását kétségtelenül elérő-  falképekkel kapcsolatban.

Radkersburg hosszan elnyúló főterén egy dísztelen, középkori alapokon álló ház található, a Pistor-kaszárnya.

Kép: Von E.mil.mil (talk) - Eigenes Werk, CC BY-SA 3.0 at, Link
Az épület alagsorának egyik termében  az 1970-es években falképeket találtak, amiket a szakma rendkívüli töredékességük ellenére egyértelműen Johannes Aquilának tulajdonít. Világi jeleneteket látunk itt, városképeket, csatákat és a lovagi élet jeleneteit, valamint  növényi ornamentikát. Itt is hosszú mondatszalagok töredékét találták meg. További képek innen.

A magyar művészettröténészek régi panasza, hogy az osztákok eddig nem igen foglalkoztak Johannes Aquila életművével. Ma már Radkersburgban is kezd egyfajta kultusza kialakulni. A Pistor-kaszárnyai töredékeken kívül azonban - az egyébként nagyszerű-  Keresztelő Szent János plébániatemplomban egyetlen egy kis töredék van csak,  ami nagy jóindulattal a mesterhez köthető. A templom 1509-ben leégett, ekkor gyökeresen újjá kellett építeni, a belső nagy része az esetleges falképekkel ekkor megsemmisülhetett.

A negyedik feliratokkal is hitelesített munkája Johannes Aquilának a fürstenfeldi ágostrendiek templomában maradt fenn. Az ismert életmű ezzel az alkotással zárul.  Itt 1968-ban kerültek elő a mész alól falképei, a szentélyben lévő boltozati gyámkövekhez  kapcsolódóan. Itt rendkívül érdekes megoldásként a boltozatigyámkő volt egykor a négy nagypróféta feje, a testüket festette meg Johannes. Jeremiás alatt igen jó állapotban fennmaradt  egy Veronika kendője (képünkön) ábrázolás is. Mellette Dániel az oroszlánbarlangban. A szentély  északi falán szignálta is alkotását, amelyek rendkívül töredékesen a hajóban is előkerültek.  A képeket az 1400-as évek elejére teszi az osztrák művészettörténet-írás. A fürstenfeldi templommal - ahol talán a legegyértelműbben jelentkezik az, hogy Johannes Aquila nem mester, hanem egy vállalkozói műhely volt- itt külön foglalkoztam. 
Ennyi tehát az ismert életmű, aminek rekonstruálása rengeteg "talánnal" és fehér folttal sikerült csak. Újabban azok a kételyek is megfogalmazódtak, hogy lehet, hogy az egéz életmű értelmezése rossz vágányon halad, és Johannest inkább tekinthetjük egyfajta "építési és festő vállalkozónak", mint művésznek.  Így is példa nélkülien gazdag ez a középkori mesterek világában.  Elég arra gondolni, hogy a középkori festészetünk következő nagy mesterének, MS mesternek még ennyit sem tudunk életéről, pedig ő már a Jagelló-kor forrásdömpingjének idején alkotott. Johannes Aquila életműve arra jó példa, hogy az Anjou-kor végén hirtelen "kitágult a világ" a Magyar Királyság számára. Az Árpád-kor végének válsága után egy évszázad alatt megerősödött a királyság annyira, hogy nem csak politikailag lett jelentős tényező, hanem kulturálisan is. Képes volt arra, hogy nyitott legyen az újonnan érkező hatásokra, és beintegrálja azokat a hazai fejlődésbe. Ne feledjük, hogy Johannes Aquila csak a jéghegy csúcsa. Az ő korában lázas művészeti tevékenység zajlott Velemértől Almakerékig és Bögözig. Életművét ma már szlovén-osztrák-magyar együttműködés keretében igyekeznek bemutatni, és ma már a határok ugyanolyan könnyen átjárhatók itt, mint Johannes Aquila idején, és ez így van jól.

Mostar, a törékeny béke városa

Mostar és jelképe az Öreg-híd.  A hidat 1566-1575 közt emelte Mimar Hajrudin, a kor legnagyobb török építésze. A jobb partján álló erődítés a 17.századi Halebija-tabija(bástya) az 1652-es velencei betörés után épült, amikor a várost majdnem sikerült a keresztény hadaknak elérniük.
A város jelképét 1993. november 9-én, a korábban a bosnyákokkal a szerbek ellen harcoló, majd a bosnyákok ellen forduló Slobodan Praljak vezette horvátok megsemmisítették. Praljakot 2004-ben a Hágai Nemzetközi Bíróság elé idézték, és végül 2017-ben 20 év börtönre ítélték. (A hídfelrobbantásában nem találták bűnösnek.) Az ítélet kihirdetése után Praljak ártatlanságát hangoztatva megmérgezte magát. A hidat 1997-2004 közt állították helyre, nagy nemzetközi és világbanki összefogással. Ebben fontos szerepe volt a magyar békefenntartó egységek műszaki alakulatainak, akik többek között a Neretvába zuhant  köveket is kiemelték. A hídon szinte mindig nagy a tömeg, a város nyaranta a közeli Adriának és Medjugorjénak köszönhetően a "túlturizmus" jeleit mutatja. Az Öreg-híd és az óváros ma a világörökség része.
(Akit mélyebben érdekel a híd, annak érdemes ezt is hozzáolvasnia.)

A Neretva felett átívelő 30 m hosszú híd 24m magasan van a víz felszíne felett. A parton álló tömeg a hídról ugrókat figyeli. Ez ma már csak egyszerű üzleti vállalkozássá silányult tevékenység. Az ugrók akkor vetik magukat a Neretvába, ha a nagyszámú turistától elég "adomány"  gyűlt össze.

A hídról az óváros Kunjundzsilok nevű városrészére látni, amelynek uralkodó épülete Koski Mehmed pasa 1617 körül épült dzsámija. A várost az oszmánok tették naggyá, korábban itt csak egy kis, valószínűleg a bogumil eretnekségben élő keresztény közösség élt. A 15.század végén aztán a városkát elfoglalta az Oszmán birodalom, és a város fejlődésnek indult. A Balkánon nagyon elterjedt és üldözött bogumilok  aztán tömegesen áttértek az iszlám hitre. A városban ma is meghatározó az iszlám jelenléte, 8 minaretet számoltam össze, köztük egészen újonnan épült is akad.

A városban a sok minaret mellett meghatározó a ferences templom tornyának látványa is. A ferencesek a13.század óta jelen vannak Boszniában, az első szerzetesek a bogumil eretnekség féken tartására érkeztek ide. Bosznia 15. századi török megszállása után a szultán tevékenységüket korlátozta, de el nem űzte őket. A ferencesek a 17. században a megerősödő Habsburg befolyás oldalán álltak, ami növelte az iszlám és a ferencesek közti ellentétet. 1878-ban új korszak kezdődött, amikor az oszmánokat kiűzve a Monarchia megszállta Boszniát. Ekkor kezdődött el a város modernizálása, és fokozódott a 19.században már megindult  katolikus horvátok, - valamint kisebb számban-  a szerbek beáramlása.

A Neretva folyó a várost körítő hegyekkel és Koski Mehmed dzsámijával. Ma a városban a kb. 100 ezres lakosság fele katolikus horvát, 45%  muzulmán bosnyák, 4,5% ortodox szerb. A Neretva ma elválasztja a jobb partján élő horvátokat, a főként bal parton élő bosnyákoktól és szerbektől. A városnak ma minden intézménye (egyetem, gimnáziumok, iskolák, médiák) duplázva van, külön katolikus horvát és külön  muzulmán bosnyák. A képet egy-két ortodox szerb intézmény színesíti, amihez még ráadás az, hogy evangélikus templom és zsinagóga is működik a városban.A horvátok és a bosnyákok állandó rivalizálása komoly problémákat szül, 2008-2014 közt pl. nem volt a városnak polgármestere, mert a két fél nem tudott megegyezni.   Nemzetközi békéltetés révén, a várost különleges jogi helyzetbe helyezve sikerült csak megoldást találni, azóta horvát polgármestere van a városnak.

A Koski Mehmed pasa dzsámijának sadvránja, azaz kútja. Az 1781-ben épült kút szolgált arra, hogy a dzsámiba tartó muzulmánok a rituális mosdást elvégezzék.

A dzsámi bejárata.

A dzsámi díszes mihrabja, azaz szent fülkéje, ami a qibla, azaz Mekka irányát mutatja. Mellette a minbár, a szószék. A szószéken a khátib beszél. Ellentétben a imámmal, aki a vallási tanokat közvetíti, a khátib világi, gyakran politikai tartalmú szózatot intéz a hívőkhöz. 

A dzsámi kupolája életfa motívumokkal.

A dzsámi udvarán régi muzulmán temető. Ma temetőkre egészen meglepő helyeken bukkanhatunk, mivel a délszláv háborúk idején több városi parkot is átalakítottak temetővé.

A dzsámi udvarát szegélyező bazársor kéményei.

Mohamed-baba sejk türbéje.A 17.századi szentéletű ember türbéje 1876-ban készült el.

Kilátás a dzsámi minaretjéből. Elől a Nesuh-Aga Vucsjakovics dzsámija 1564-ből. A kép jobb szélén egy 1992-től a mai napig romos épület. A következő torony a Sahat-kula. A gótikus eredetű torony volt Mostar keresztény templomának tornya a törökök előtt. A török időkben óratoronnyá alakították át. Tőle jobbra, már a szerb negyedben álló, Monarchiás időket idéző sárga épület ma a szerb konzulátus.  Legfelül a háborúban megsemmisült, 19.század végén épült ortodox templom újjáépítése zajlik.

Kilátás az óvárosra a Koski Mehmed pasa dzsámijának minaretjéből.A kép jobb oldalán a Hum-hegy  tetején látszik a 33m-es Millenniumi-kereszt, amit a város horvát lakossága állított Jézus születésének 2000. évfordulójára, de nyilvánvalóan a kereszt  komoly üzenetet is hordoz.

Óvárosi házak a Kujundzsiluk városrészből.

A Kujundzsiluk volt hajdanán a rézművesek negyede.

Vasajtó a Kujundzsiluk negyedből.

Óvárosi házak a Kujundzsiluk városrészből.

Az Öreg-híd a Neretva partjáról. A bosnyák-szerb oldalon álló bástya neve Tara-tabija, és ugyanúgy a velencei betörés után épült,  mint a túloldali Halebija-tabija.

Mostar a vizek városa is. Számtalan kis zubogó, kisebb patak hajtott egykoron sok-sok malmot.

A Radobolja nevezetű kis folyócska torkolata.

 

Hadzsi Kurtova dzsámijának minaretje.

A Radobolja zubogói.

Radobolja menti negyed.

Nezir-agina dzsámija

A Görbe-híd az Öreg-híd kistestvére, de még korábban épült, 1558 körül. Mellette látni annak a körítőfalnak a tornyát, amit az 1652-es velencei támadás után építettek a város köré.

Végül egy nyugodt kutyus képével búcsúzom. (Valójában egy kóbor kutyáról van szó.)