2015. március 5., csütörtök

Szekszárdi keresztek és rokon emlékek

2015 nagyhétjére a Baltavári házaspár elhivatottságának és ügybuzgalmának eredményeként egy nagyszerű kiadvány fog megjelenni, amelyik Szekszárd városának összes úti keresztjét és kápolnáját bemutatja, összesen csaknem félszáz emléket.  A mű megjelenését a Tolna Megyei Egyed Antal Honismereti Egyesület is felkarolta, így az Egyesület több tagja is részt vett az anyaggyűjtésben és a monográfia megírásában.  A műhöz bevezetőt dr. Gesztesi Enikő a Honismereti Egyesület elnöke, Herr Teréz főépítész és Biró László tábori püspök  írt.  A kötet fotói Baltavári István és jómagam készítettem.  A képszerkesztést, a kötet tervezését, és nyomdai előkészítését a Schubert Grafikai Stúdió végezte.  A műhöz egy kis művészettörténeti tanulmányt én is készítettem, ami azonban a végső műbe ilyen egységes formában nem került be. Ezért ezt most a kiadók jóváhagyásával blogomban közreadom, ezzel is felhívva erre a hamarosan megjelenő nagyszerű kiadványra minden szekszárdinak (és nem szekszárdinak is ) a figyelmét. 



Szekszárdi keresztek és rokon emlékek

A szabadtéri keresztállítás szokása Magyarországon is a középkorra nyúlik vissza. Hogy milyenek lehettek ezek a keresztek hazánkban, azt mindössze néhány fennmaradt emlék alapján tudjuk megítélni. A Sopron környékiek inkább oszlopok. Törzsükön adtak helyett szentek szobrainak, lámpásnak, és csak a tetejükön volt kisebb kereszt. A Magyarcsanád határában fennmaradt úgynevezett Kun-kereszt pedig rusztikus kidolgozásával az Európa szerte elterjedt dísztelen, egyszerűbb kőkeresztek típusába tartozik. A reformáció terjedésével és a török hódoltsággal az utak mentén álló keresztek  száma megfogyatkozott, mára szinte a semmivé lett.  Szekszárd a középkorban bencés apátsága révén igen jelentős szakrális központ volt, a Dunántúlon évszázadokon át az ötödik legrangosabb bencés központ volt. Nyilván ez a szakrális környezetére is kihatott, de ennek semmiféle ilyen emléke nem maradt fenn.
A hazai emlékanyag számába és minőségében új fordulatot hozott az ellenreformáció után meginduló missziós tevékenység. Ez hozta el a különböző szentek elmélyült kultuszát is, illetve olyan új vallási élményt nyújtott, ami a népi vallásosságot évszázadokon át meghatározta.
A keresztény ember szent térben és időben él, és ez különösen így volt ez a XVIII-XIX. század során.  A nap ritmusát a harangozások és imák, az egész évet pedig az egyházi ünnepek osztották szakrális ciklusokká. Lakóhelyének pedig térbeli szakrális hierarchiája volt, amit a templom, a Szentháromság, a kápolnák, a kálvária és a szentek szobrai határoztak meg. Ha az ember kiment reggelente a határba dolgozni, vagy ha végigment faluján,városán, egy  keresztény jelekkel megszentelt területen haladt végig. Jeles ünnepeken, körmenetek alkalmával pedig külön is felkeresték ezeket a szent jeleket, és meghatározott szertartás keretében megerősítették a velük való kapcsolatot. A települések szakrális központja természetesen maga a templom volt. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a település világi központja nem feltétlenül egyezett meg a szakrális központtal. A templom gyakran kiszakadt a világi forgatagból. Ha a terepviszonyok megengedték, gyakran a főtér közeli dombtetőre került. Természetesen a főtér szakralizálását is elvégezték, ennek ideális formája volt a Szentháromságoszlop elhelyezése.


A szentháromság oszlop részlete

A szekszárdi Szentháromságoszlop funkciója is hasonló volt. Tudjuk, hogy eredetileg nem a mai helyén, az akkor még nem is létező belvárosi templom előtt állt, hanem az apátsági  épületek előtti téren, ami a város világi központja volt.  A város szakrális központja az apátság, a későbbi megyeháza szerényebb barokk elődjének az udvarán volt ekkoriban, ez  a barokkizált románkori apátsági templom és a körülötte elterült díszkutas tér volt.

Az 1.katonai felmérés térképe (Forrás: http://mapire.eu/hu/)

Szekszárd szakrális tere a 18.század végén érdekesen alakult. Ahogy azt az első katonai felmérés térképén is láthatjuk városunknak ugyanis két  szakrális központja volt. A belvárosi templom mellett kiemelkedő jelentőségű volt a remetei kegyhely is, amit a térkép Maria Bründl (Mária-kút) néven jelöl. A Calavari Bergnek feltüntetett, ma Bartina-hegynek nevezett domb tetején már ott látjuk a hármaskeresztet, tehát a város első kálváriája itt állt. A mai kálvária helyén még  csak szőlőket jelöl a térkép. A Kálvária-hegytől a  Remete irányába tíz keresztet láthatunk.  A  Remetéig terjedő „Szent Út”  tehát kiemelkedő jelentőségű útvonal lehetett. Az első katonai felmérés kereszttel nem feltétlenül útmeneti keresztet jelöltek, lehetett az kisebb kápolna is. Elképzelhető hogy a Remetétől kilométeresnél is hosszabb stációsor vezetett a Kálvária-hegyre, ahogy az a korai magyar kálváriáknál is megfigyelhető. (Ilyen volt pl. a bátaszéki is, ahol a templomtól a mai Kálvária-kápolnáig álltak az eredeti stációkápolnák.)A térkép még két helyen jelöl szakrális emléket. A németek utcájának végén már áll a Szent János és Pál kápolna, valamint a várostól északra, a mai I.Béla Gimnázium helyén terül el a temető (szintén kereszttel jelölve) és ettől nem messze a budai út mellett a városból kivezető út mentén is állt egy kereszt, vagy egy kápolna, amiről ma már semmit nem tudunk.
Szekszárd első ábrázolása egy 1830-as évekbeli céhlevélen. Forrás: Töttös G: irodalmi séták Szekszárdon



A 2.katonai elmérés térképe Szekszárdról

A 19.század közepére, a 2.katonai felmérés idejére már jelentősen átalakult ez a szekszárdi szakrális tér. A Felsővárosban a Remetéig terjeszkedő város eltünteti a stációsort.  A Remete melletti hegyoldalban megjelenik a ma is ott álló hármaskereszt. 


A Kálvária hármaskeresztje és szobrai (2010-es felvétel)
Óttos Miklós szerint a Kálváriahegyről hozták ide a kereszteket,mert itt lakott egy remete a kápolnánál, aki vigyázni tudta a gyakran megrongált kereszteket. Ez a 18.században szokatlan történet.  A mai stációk a kálvárián valószínűleg későbbiek. Ugyanakkor a Bartina-hegy neve még  mindig „Calvaria”, tetején áll még  egy hármaskereszt is.  A város főterén áll már az új plébániatemplom, a Szentháromság-oszlop is átkerült eléje. A Szent János és Pál templom előtti kis téren talán már áll a napjainkban ismét a tér közelébe visszakerült  kereszt is . Az alsóvárosi temető is kiépült már, vele szemben a baktai présházaknál álló kereszt  elődjét is feltünteti a térkép. A mai Pázmány téren nem látjuk még az újvárosi templomot, de az előtte lévő téren már áll egy kereszt. A mai  kereszt lábazata  valószínűleg ebből a korból való, a mostani kereszt rajta azonban sokkal újabb.
Az újvárosi templom előtti tér keresztjének lábazatának részlete: Ádám kivetett csontjai.

A város határában is megjelennek a szakrális emlékek. A pécsi út mentén, a Hidasi- csárdánál és a város felé vezető út mentén is látunk  újabb emlékeket. A városból észak felé kivezető út mentén, a palánki útelágazásnál a (mai Shell kút helyén) is volt egy kereszt, aztán a Parásztai-völgy bejáratánál, a hídnál is volt valamilyen szakrális jel, talán egy Nepomuki Szent János szobor.   A város kivégzőhelyén, a Jaj-dombon is  állt már  kereszt, ennek   talapzata még eredeti. A Csatári-völgy és a Gyűszű-völgy sarkán pedig szintén jelez valamit a térkép, valószínűleg  azt a  kis kápolnát,  ami ma is megvan.  


A gyűszű-völgyi kápolna

Az útszéli szobrok állításának szokása a 18. század végén válik tömegessé, elsősorban a németek lakta falvakban, de a szokás a magyar falvakban is lassan elterjedt. A 18. század során Nepomuki Szent János volt a legnépszerűbb szent. Szent Jánost gyakran tették hidakra, vizek közelébe is, hiszen ezek védőszentje is volt. Szent Flórián a tüzek ellen védett.  Mellettük még Bálint, Sebestyén, Rókus, Antal, József szobrát találhatjuk meg a tolnai falvakban és mezővárosokban. A faluszéleken vagy a határban álltak Szent Vendel, a pásztorok védőszentjének a szobrai, a szőlőhegyeken Szent Orbánéi. Egyes helyeken kisebb kápolnákat is állítottak ezeknek a szenteknek. Érdekes, hogy míg Szekszárd közelében Tolna, Bátaszék mezővárosa, vagy a Völgység német falvainak sokasága gazdag és változatos ilyen típusú szakrális emlékanyaggal büszkélkedhet, addig Szekszárdon nem találhatjuk meg egyetlen egy szentnek sem a szobrát.
A karcsú, magas  Mária-oszlopoknak, ami a nyugati határszélen gyakori,  nincs helyi hagyománya. Környékünkön csak Fácánkerten van egy  kései, naivabb változata. Máriát viszont gyakran tették a keresztek talapzatához, ezt számos szekszárdi emléknél is látjuk.
A főként németek lakta településen utcai kis kápolnákat is építettek. Ezek a kápolnák ugyan szerény felszereltségűek voltak - jobbára csak 20.század elei értéktelen gipszszobrok és olajnyomatok alkották berendezésüket-, de néprajzi, hitéleti szempontból mindenképpen figyelemre méltóak.


A palánki-hegyi Fiacrius-kápolna
A szekszárdi emlékanyagban is több 19. sz. végi és 20.sz. elei kis kápolnát találunk. Ezek sorából kiemelkedő igényességű két 19. sz. végi alkotás. Az egyik a Palánki-hegyen lévő fülkeszobor, amelyikben Lovas Csilla megállapítása szerint Szent Fiacrius  szobra állt. A ma már csonka, fej nélküli szobron is megfigyelhetjük a sorozatszámot, ami utal arra, hogy sokszorosított műalkotással van dolgunk.   Ez a szőlőhegyi rész Augusz, majd a Schell báró tulajdona volt, elképzelhető, hogy az ő személyét kell keresnünk a mezőváros legjelesebb szoborfülkéje mögött, hiszen az mind kialakításában, mind ikonográfiájában elüt a mezővárosi színvonaltól. Szent Fiacrius, aki többek közt a  kertészek védőszentje volt, ásóval ábrázolták. Kultusza úgyszólván ismeretlen volt hazánkban, aligha képzelhető el, hogy helyi szőlőművesek igényeit tükrözi megjelenése, ezért is sejthetjük a bárói családot mögötte. 
Mivel a fej és a kéz nincs meg, ezért elképzelhető, hogy magát Jézust ábrázolták az ismert Noli me tangere jelenetben. Ez abból a szempontból hihetőbb, mert Fiacrusnak nincs ismert hazai kultusza. 


Az előhegyi Orbán-kápolna

A másik figyelemreméltó alkotás a ma egy magán kert végében álló kis kápolna az Előhegyen. Talán Szent Orbánnak lehetett szentelve. A néphagyomány szerint a szőlőhöz és a borhoz kapcsolódott kultusza.
Minden jel szerint a megfeszített Krisztus ábrázolása terjedt el legkésőbb a kültéri kőszobrok közül. A fejlettebb nyugati határszélen sem ábrázolták a megfeszített Krisztust a 19.század előtt,  helyette a szenvedő, töviskoronázott Krisztust és a piétákat találjuk  a korai emlékanyagban.   A 18. században csak a templomokban és a kálváriákon találkozunk a Megfeszített Krisztussal. Minden bizonnyal a kálváriák keresztjei terjedtek el az utak mentén. Az út menti keresztek állításnak szokása csak a 19. század elején lett általános.
A Dél-Dunántúlon két nagy kőfaragó központ működött ahonnan a környékbeli alkotások kikerülhettek, a pécsi és a (mecsek)nádasdi. Ezeknél mindenképpen kisebb jelentőségűek voltak a pécsváradi, bodai, kővágószőlősi mesterek. A szekszárdi emlékek is valószínűleg ezekből a körből származhatnak. Természetesen a két legnagyobb központ, a pécsi és a nádasdi, nem volt egyenrangú. A püspökök Pécsen kiváló olasz és osztrák mestereket (L. Mattielli, J.P. Krail,J.G. Hillebrand, M.Fischer, F.Speth)  foglalkoztattak a 18.sz. végéig.  Közülük Speth Ferenc (? +1769)  telepedett le Pécsett, és vált a magyar barokk egyik legnagyobb ( fával is foglalkozó) szobrászává. A Spethet követő nemzedék soraiból ki kell emelni Piacsek Györgyöt (+1805) és a Svájcból ideköltözött Gianone Pétert (+1832), akik mindketten évszázados kőfaragó dinasztiát is alapítottak. Ez a második generáció már nem csak a püspökség megbízásából dolgozott, hanem szélesebb polgári igényeket is kielégített, sírköveket, igényesebb épületplasztikát, kálváriaszobrokat is készített. Nem zárhatjuk ki, hogy a szekszárdi kálvária szobrai is ebből a körből kerültek ki. A ma már elpusztultnak vagy lappangónak tekinthető mellékalakjai (Mária, Mária Magdolna, Szt. János) révén ezeknek a szobroknak a stíluskritikai alapon történő datálása a 18. sz. legvégére, esetleg a 19.sz. elejére tehető.
Mária Magdolna  a kálváriáról (lappang)
A harmadik pécsi generáció legismertebb tagja Gianone János (1812-1871) és Bartalits Mihály (1808-1879) lett, akik mezővárosok, községek megrendelésére is rendszeresen dolgoztak.  Gianone készíti el például a tolnai templom előtt álló szobrokat, (Szűz Mária, Szt.Flórán, Szt. József és egy kereszt), Bartalits a mözsi Szentháromság-oszlopot. Mindkettőjük erős hatást gyakorolt a nádasdi mesterek stílusára is. Nem zárható ki, hogy a Szent János és Pál templom előtt álló kereszt az ő körükből kerül ki. A Piacsek, és a Gianone családok mellett a Vogl lesz a harmadik meghatározó kőfaragó család Pécs városában. A pécsi mesterek alkotásai végig nagyobb presztízsűek voltak, mint a nádasdiak. Nagyszabású alkotások állítását, pl. Szentháromságoszlopokat csak  pécsiek készítettek, templomokba is ők dolgoztak. Jellemző, hogy a  nádasd főterén álló Szentháromságoszlopot is pécsi mester készítette. ( Kálmán Ede, 1909). A pécsiek elsősorban  városuk környékéről származó köveket használtak: Budafai homokkövet, pécsi kék márványként emlegetett mészkövet, kővágószőlősi vörös homokkövet. Később az igények megnövekedésével egyre távolabbról is szereztek be köveket, nem egyszer külföldről is. (Ausztria, Szlovénia)
A Bati-kereszt
Cenci néni keresztje, az Angyal-kereszt
A mecseknádasdi kőfaragók jelentőségére már régebben felfigyelt a néprajztudomány. Különösen L.Imre Márai publikált ebben a témában több tanulmányt, de dél-dunántúli hatásuk átfogó elemzése még nem született meg. Ehhez szolgáltat némi adalékot, ha a szekszárdi emlékeket is megvizsgáljuk ebből a szempontból. 
Kereszt a régi 6.os út mentén

 A (mecsek)nádasdi kőfaragókra már a 18.sz. közepétől vannak adataink. A pécsi székesegyház nagy barokk átépítésének a kezdetén  dolgozik azon már  egy nádasdi is, de nevét nem említik a források. A 18-19. század során az Elblinger, a Wilhelm, a Kesler, a Weckler és a Gebhardt kőfaragódinasztiák már rendszeres munkakapcsolatban vannak a pécsi nagynevű kőfaragókkal, és  pécsi műhelyekbe küldik gyermekeiket tanoncévekre. A nádasdi mesterek kezdetben főként sírköveket faragtak, de a 19. század legelejétől kereszteket, majd Szent Vendel szobrokat is készítettek. A  virágkor a 19.század derekára esett. 1833-50 között huszonnyolc kőfaragóműhely  működött a faluban, a 19.század második felében húsz, de még a 20.század első felében is tizenhat. A nádasdi mesterek szinte kizárólag a falujuk határában bányászott nem túl jó minőségű, de jól faragható homokkövet használták, ritka volt az, ha Reziből, Kővágószőlősről, Süttőről vagy máshonnan szerezték be a nyersanyagot. Egy kereszt elkészítése egy nádasdi mesternek kb.két- három hétig tartott, ha Máriát és kértek, vagy díszesebben faragott lábazatot, akkor akár egy hónapig is. Egy temetői sírkereszt fele ennyi idő alatt megvolt. Ebből nagyjából lehet következtetni egy ilyen alkotás relatíve magas árára is. A nádasdi mestereknek ennek ellenére nem volt konkurenciájuk, a pécsiek drágábbak voltak,a  hasonló jellegű termékeket készítő balaton-felvidékiek, budaiak meg messze. Konkurenciát csak a más jellegű, olcsóbb, de kisebb presztízsű termékek jelentettek. Ilyenek voltak  mindenekelőtt a fakeresztek, amik legolcsóbb változatban bádogból készült festett korpuszokkal készültek. Ennek elterjedtségét jelzi, hogy még a nádasdi határban is írtak össze ilyen jellegű kereszteket a XIX. század derekán. Ezekből a faragott fakeresztekből, „bádogkrisztusokból” egyetlen egy sem maradt fenn. Valószínűleg a 20. század során már nem is állítottak a mi vidékünkön ilyen kis presztízsű alkotásokat.
A Céh-kereszt
A szekszárdi  emlékanyagban egyértelműen nádasdi mesterek keze nyomát vehetjük észre az alábbi alkotásoknál:  Hidasi kereszt  a régi hatosnál álló, a „Cenci néni keresztje”  (ez egyben a legkorábbi ilyen jellegű alkotás) , a Céh-kereszt , a baktai keresztnél  a Bati- keresztnél , a Szászi-kereszt, és az alsóvárosi temetői kereszt .Az 1931-ben állított őcsény-szőlőhegyi temetőben álló kereszt a nádasdi mesterek utolsó alkotói periódusából származik. Ennek a keresztnek a megformálása már határozottan tanult kézre vall. Valószínűleg annak a Weckler Jánosnak (1878-1962) a munkája, akit csak „Krisztusfaragó Wecklernek” neveztek. Róla tudjuk, hogy mesterségét a  szobrász Türr Istvánnál mélyítette el Bonyhádon.

A szőlőhegyi kereszt

A kőfaragás virágzásának  a  vasöntödék megjelenése vetettek véget. A 19. század második felétől kialakult a fém korpuszok tömegtermelése. A közelben lévő pécsi vasöntöde is készített ilyen jellegű termékeket. Ezeket kezdetben kőkeresztekre erősítették, majd műkőre, fára, vagy az egész kereszt is vasból készítették. Az egyre kisebb számban működő kőfaragók is áttértek a tömegtermelésre, az időigényes faragás helyett műkőből kezdték el önteni a kereszteket, korpuszokat. A szekszárdi emlékanyagban ekkortól jelennek nagy számban  olyan  20.századi kereszteket, amik már nem köthetők nádasdi mesterekhez. Ebben a korban már mindenképpen számolni kell helyi kőfaragókkal, sőt szobrászokkal is. Az egyik legigényesebb 20. századi alkotást, a Szigeti-keresztet Konrád Sándor (1907-1988), helyi szobrász készíti. Biztos, hogy ő készíti el a Bartina-hegy hármaskeresztjét is, immár műkőből.  Konrád 1927-34 közt a Magyar Képzőművészeti Főiskolát is elvégezte, tehát tanult szobrász volt, a városban több helyütt is láthatjuk alkotásait, és az említetteken kívül talán több kereszt is az ő személyéhez köthető.

A 20.század második felétől a keresztek állításának a gyakorisága erősen visszaesett, és egyre több emlék lett az enyészet vagy a szándékos pusztítás áldozatává. Ugyanakkor a legnehezebb időkben is élt szekszárdiak sokaságában az a hit, hogy ezeket az emlékeket megőrizzék, és utódjaiknak továbbadják. Legyen ez a mű tisztelgés azon szekszárdiak előtt, akik ápolták és gondozták ezen emlékeket, hogy azokat mi is láthassuk, és ebbe a kis kötetbe megörökíthessük.