Ez a cikk szerves folytatása a korszak valláserkölcsi neveléséről szóló résznek. Annak bevezetése ehhez is kapcsolódik, és itt olvasható:
A hazafias nevelés formái
A hazafias nevelésnek, vagy ahogy Wigand inkább fogalmazott, a "hazafias érzület fejlesztésének " módja egyrészt a tananyag volt, másrészt az ünnepélyek megtartása. Emellett kisebb jelentőséggel bírtak a tanulmányi kirándulások. Mint már korábban utaltunk rá, akkoriban igen sok (7-10) kirándulást is tartottak évente osztályonként, de ezek nagyon nagy része kis léptékű volt. A hazafias nevelést különösen két rövid kirándulás szolgálta a Balogh Ádám-fához, illetve a nyomdákba.
A hazafias nevelésben az ünnepélyek bírtak nagyobb jelentőségekkel, ezért ezekkel részletesen foglalkozunk. Az ünnepélyeknek is két fajtája terjedt el, az iskolai és az önképzőköri. Az iskolai volt a nagyobb rangú. Ezen a teljes iskola részt vett, sőt gyakran a szülők és városi előkelőségek is megjelentek. Elengedhetetlen kelléke volt a Himnusz közös eléneklése és az igazgatói beszéd. Ez mellett szavalatok, énekek és zeneszámok emelték ünnepélyességét. Ezt tanítási időben tartották. Gyakran szentmisével is párosult.
Az önképzőköri ünnepély a diákoknak csak harmadát, negyedét érintette, mert ennyien voltak tagjai az egyesületnek. Mindig délután, tanítási időn túl tartották, és rajta a tanári kar egy része vett csak részt. Nem volt igazgatói beszéd, legfeljebb az önképzőkört vezető tanár tartott csak szónoklatot.
 |
Erzsébet, magyar királyné, a népszerű Sissi (1837-1898) Erzsébet királyné gimnázium számára azért is érdekes, mert 1898-as halála
keresztülhúzta a gimnázium épületének ünnepélyes átadási szándékát. Az épületet
1897-ben használatba vették már, de a város számos kisebb munkával adós
maradt még. Ugyan ezek a munkák 1898-ra sem lettek mind kész teljesen, de erre az
évre tervbe veszik az épület ünnepélyes átadását. Szeptember 10-én
azonban a királyné halála miatt elrendelt nemzeti gyász ezt az ünnepélyt
is eltörölte.
[Kép forrása a wikipedia]
|
A Sissi-kultusz
A Sissi-kultusz kivirágzása a hazai történelem egyik legérdekesebb eseménye, és bonyolult lélektani, politikai, társadalmi beágyazottságát meg sem kíséreljük részletesebben vizsgálni. (Erről lásd
Vér Eszter Virág tanulmányát) Annyi bizonyosnak látszik,hogy a nem elégséges a pusztán a hagyományos történelmi kategóriák vizsgálata, hanem a Sissi-kultusz megértéséhez figyelembe kell vennünk, hogy számos közös vonást mutat a mai celebkultusszal is. Ezzel együtt is ma már nehezen érthető meg, hogy a számos neurózissal, pszichés zavarral küzdő, de kor szépségideáljának megfelelő királyné miként lett "Földi Pátronánk, a magyarok jóságos Nagyasszonya", ahogy pl. Tolnamegyei Közlöny is jellemezte. Tudatos állami propaganda is mitizálta személyét. Vér Eszter Virág egyenest arról beszél, hogy a „reprezentatív báb” szerepbe szerette volna belekényszeríteni a császárnét az állami propaganda, hogy ellensúlyozza Ferenc József császár nehezen megteremthető népszerűségét.
Már a kortársaknak is felfigyeltek arra a rendkívüli ellentmondásra, hogy a Sissi- és Kossuth- kultusz egymás mellett élt Magyarországon. Az ifjú Lukács Györgyöt erről eképpen idézi Vér Eszter Virág:
„Kossuthban a magyar nemzeti önállóság és függetlenség eszméjének személyesítőjét tiszteli a magyar, Erzsébet királyné kultuszában pedig a magyarral veleszületett dinasztikus érzés nyilvánul határozott és megható formában.[…] Nem ismeri a magyar lelket, a ki a két kultuszt ellentétesnek képzeli azért, mert az egyik a független Magyarország, a másik a dinasztikus hűség apotheosisa. […] a Kossuth-kultusz előtt tehát azok is hazafias tisztelettel hajolnak meg, a kiknek politikai meggyőződése szerint velünk való kapcsolatba jutott másik állammal való szövetség közvetítésével kell megvalósítani a nagy czélt, melyhez átmenet nélkűl fognunk, magának a czélnak veszélyeztetését jelentené. Viszont az Erzsébet királyné kultuszának azok is égő oltárt emelnek lelkök belsejében, a kik a legszélsőbb értelemben vett függetlenség haladéktalan megvalósítását követelik.”
Kossuth 1894. március 20-án halt meg, április 1-én temették Budapesten. Wigand akkoriban még Pancsován volt tanár. Az iskola értesítője szerint ott sem emlékeztek meg az iskolában erről a tragikus eseményről, de más iskolákban sem. Kossuth temetésének a napja nem volt állami gyászünnep, bár a magán vagy városi megemlékezéseket elvileg nem tiltották. A hangulat feszült volt, összecsapásokra is sor került, két halálos áldozata is volt ezeknek.
Erzsébet királynét 1898. szeptember 10-én gyilkolták meg, rá egy hétre temették. Az iskolában aznap nem volt tanítás, reggel ünnepi megemlékezés volt, ami egy gyászének és a himnusz közös eléneklése közti Wigand-beszédből állt. Ezt követően a diákok felekezetüknek megfelelő gyászistentiszteleten vettek részt a belvárosi vagy a református templomban, esetleg az újonnan átadott zsinagógában. Ezt követően még 30 napig a tantestület és az egész ifjúság a "gyász jelvényeit viselte." A további megemlékezést szolgálta, hogy a gimnázium előtt és az udvaron 28 fenyőt és 26 "keleti iharfát" (juhart) ültettek a királynéra emlékezve. (Ezekből ma már egy sincs meg.) Az 1898-as értesítő Wigand egy oldalas nekrológjával indul, de a faavatási beszédéből is hosszan idéz. Wigandról tudjuk, hogy a kor elvárásainak megfelelően, különösen szenvedélyes szónok volt, hatalmas pátosszal tudott írni és beszélni, most is így tett. Egy rövid részlet a nekrológból ennek érzékeltetésére:
"Immár nyilván való, hogy egész lénye még nagyobb szabású, elméje mélyebb és fenköltebb, fényesebb és gazdagabb volt, szive nagyobb és forróbb, mint amilyennek e rajongó érzelmekre hajló nemzet szeretete képzelte. Hogy a fejedelmi méltóság fényes köde inkább eltakarta, mint fényesebbé tette alakját..."
Erzsébet királyné halálát követően Wigand igazgatósága alatt minden évben megünnepelték november 19-ét, Erzsébet királyné névnapját. Halálakor alapítványt tettek szobrának elkészítésére, erről azonban később nem esik szó.
Természetesen az általam vizsgált három másik gimnáziumban is megemlékeztek haláláról. Bonyhádon emlékére ösztöndíjalap létesült, Zalaegerszegen is beiktatják, hogy évente megemlékeznek róla. A bonyhádi ösztöndíjalap azonban hamar elsorvad, és el is marad Erzsébet további éltetése. Zalaegerszeg lelkesedése is hamar lelohad, és a későbbi értesítők már nem írnak ünnepléséről. Kaposváron viszont Szekszárdhoz hasonlóan, nem hagyják kihűlni a kultuszt, és még Wigandnál is melegebben éltetik a királyné emlékét egészen 1915-ig. Erre főként november 19, Erzsébet királyné névnapja adott alkalmat, amely Kaposváron és Szekszárdon állandó iskolai ünnep maradt, Bonyhádon és Zalaegerszegen nem. Az Erzsébet-kultusz intenzitása tehát iskolánként változott, és az nagyban függött attól, hogy ki az igazgató, és milyenné teszi az iskola szellemiségét.
A Kossuth-kultusz
Ez az iskolánkénti változó intenzitás a Kossuth-kultuszra is igaz. A "Wigand-korszakban" az iskolai értesítők Kossuth nevét Szekszárdon 32-szer, Bonyhádon 21-szer, Kaposváron 67-szer, Zalaegerszegen 82-szer említik. Szekszárdon tehát visszafogott volt a Kossuth kultusz. Nem meglepő, hogy a főleg németek lakta, és a német evangélikusok oktatási igényeit kiszolgáló Bonyhádon is. A legtöbb említés minden iskolában természetesen 1902-ből származik, hiszen ekkor volt Kossuth születésének centenáriuma. Kossuth haláláról való megemlékezés még nem kerülhetett az iskola falain belülre, de születésének centenáriuma már igen. Wigand visszafogottan ünnepeltette ezt, a diákok önképzőkörére bízva azt. Úgy látszik az állami iskolákban nem is engedélyezték másként az ünneplést, mert ezt tette Kaposvár és Zalaegerszeg is. A Kossuth kultuszban egyébként visszafogott, de csak részint állami fenntartású Bonyhád azonban nagy ünnepélyt rendezett, tanítási szünnappal, evangélikus istentisztelettel, igazgatói beszéddel.
Hogy milyen formában élt tovább Kossuth kultusza, arra elsősorban azt a választ adhatjuk, hogy a tananyagba és az ünnepélyekbe csempészték be életművének méltatását. Kossuth természetesen része volt a történelem tananyagnak. Különösen kedvelt volt már ekkor is a Széchényivel való vitájának a feldolgozása. Ebben a korban a retorika oktatása még nagyobb hangsúlyt kapott, ebben kiemelt szerepe volt az 1848. július 11-ei országgyűlési beszédének, amelyet a magyar honvédség felállításának ügyében intézett Kossuth az országgyűléshez. Ennek a beszédnek a részletei rendszeresen feltűntek az április 11-ei ünnepségen is, némileg eltérítve az ünnepség eredeti szándékát is. A Kossuth-kultuszban jeleskedő iskolák az ének-zene tananyagba is rendszeresen beemelték a Kossuth-nótákat, amelyek az október 6-ai ünnepségeken is előkerültek.
 |
A mai napig néhány gimnázium őrzi az agg Kossuth Lajos képét is. A fényképen a sátoraljaújhelyi gimnázium könyvtárában található olajnyomat látható. Ugyanez a kép lóg a Garay Gimnázium fizika szertárában is, csak kerete egyszerűbb. Szájhagyomány szerint ez Létay Menyhért idején lett a szertár dísze.
|
Március 15. és az április 11.
A császári háznak nyilván nagy dilemmát okozott, hogy a kiegyezés után mit kezdjen március 15-tel, amely a magyarság függetlenségének a napjává magasztosult. Március 15. élét április 11. ünneplésével igyekeztek elvenni. Április 11-én hagyta jóvá V. Ferdinánd azt a törvénycsomagot amely Magyarországot rendi államból parlamentáris állammá, alkotmányos monarchiává alakította át. A kiegyezés ehhez az alaptörvényhez nyúlt vissza, ezért ez lett a hivatalos állami ünnep, március 15-öt háttérbe szorítva. A Monarchia korában tehát az iskolák nagy ünnepe április 11. volt. Ekkor volt tanítási szünet, ekkor tartottak nagyobb szabású iskolai ünnepélyeket. Ezek az ünnepélyek azonban gyakran átcsúsztak egyfajta forradalmi ünneplésbe is, hiszen az ünnepélyek szinte állandó eleme volt a Talpra magyar elszavalása, vagy a már említett Kossuth-beszéd részleteinek felidézése, de más hazafias versek is gyakran elhangzottak, olykor még a Kossuth-nóták kíséretében is. A szekszárdi gimnáziumban március 15-ét kezdetben csak a nyomdák meglátogatásával ünnepelték, nyilván a szabad sajtónak tisztelegve. Később önképzőköri ünneppé vált, de a Monarchia idején soha nem érte el az áprilisi törvények ünneplésének rangját.
Az Eötvös-, a Deák- és a Széchenyi- kultusz
 |
Eötvös József szobra a gimnázium főhomlokzatán.
|
A
Monarchia korában többé-kevésbé természetes volt, hogy van valamiféle
Eötvös-kultusz is az iskolákban. Szekszárdon azonban a rá való emlékezés intenzitása az átlagosnál
jóval erősebb volt, és ez megelőzte Kossuthét, Deákét és Széchenyiét is. A gimnázium főhomlokzatán is ott látjuk Eötvös
József szobrát, az iskola önképző körét is róla nevezték el, és
igen sokszor említik nevét a szekszárdi értesítők. Eötvös József a
1848-as és az 1867-es kormányban is az oktatás ügyét vitte, így
megtestesítette azt a jogfolytonosságot, ami a kiegyezés ideológiai
alapja is volt. Eötvös Józsefnek - Kossuthhoz, Deákhoz hasonlóan - nem nem volt külön ünnepe. Szerepelt viszont az irodalmi, bölcseleti és retorikai tananyagban, előkerült az április 11-ei ünnepségeken. Különösen hangsúlyos volt Szekszárdon születésének századik évfordulójának ünneplése 1913-ban. Ezt Wigand némileg meglepő módon, Dr. Bodor Aladárra bízta. Dr. Bodor Aladár (1880-1952) ebben az évben érkezett Szekszárdra. Előtte több mint egy évtizedig a losonci főgimnáziumba volt tanár és a városban is komoly elismertségnek örvendett. Több verseskötete jelent meg, levelezett Osváth Ernővel is, verseit alkalmanként a Nyugat is közölte. 1911-ben azonban megorroltak rá Losoncon, és a tankerület a Temes megyei határvárosba, Fehértemplomba "száműzte". Innen helyezték át két év múlva Szekszárdra, ahol -csakúgy mint Fehértemplomban- valósággal berobbant az iskolai életbe. Azon nyomban az ifjúsági könyvtár őre lett, osztályfőnök a IV. osztályban, az önképzőkör munkájába is bekapcsolódott. Létrehozta a Sorompó-egyletet a hazai ipar támogatására, amelybe az egész tanulóifjúságot beléptette. A városban is aktív volt, húsz előadást tartott a munkásgimnáziumban, de felolvasásokat tartott Katolikus Körben, a Múzeumban a Tolnamegyei Közművelődési Egyesületben és még jó pár helyen. A gimnáziumban egész éves Eötvös-ünnepségsorozatot szervezett, és egy küldöttséggel részt vett a pesti eseménysorozaton is. Az 1913-as év értesítője is Eötvös-tanulmányával indul, de lehozza egy versét is. 1914-ben besorozták, és Szekszárdra nem tért már soha vissza.
Eötvös ünneplése mellett kisebb szerepet kapott a gimnáziumban Deák és Széchényi emléke. Deák Ferencről a gimnázium jutalomalapját is elnevezték, melynek díjait minden évben kiosztották. Ez mellett az 1903-as centenáriumi évből hallunk sokat ünnepléséről. Természetesen a tananyagban is szerepelt, itt különösen a Húsvéti cikkét emelték ki, stilisztikailag, retorikailag is értékleve azt. Széchenyit néhány április 11-ei ünnepélyen idézték. A Hitelből vett részletek köszöntek vissza a tananyagból.
Ferenc József neve napja és az aradi 13-ak
"Ö felsége legmagasabb nevenapjának" ünnepelése október 4-ére, Ferenc napra esett, ami csak két nappal előzte meg az aradi 13-ak ünnepét. A két ünnep így hatalmas kontrasztot alkotott. "Ö felsége legmagasabb nevenapja" végig nagy iskolai ünnep volt mindenhol, azaz istentisztelettel, igazgatói beszéddel, a délelőtti órákban. 1897-ben a császár "nevenapjának" ünneplését összekapcsolták a "Tíz szobor" ünneplésével is. 1897. szeptember 27-i dátummal Ferenc József levélben értesítette Bánffy Dezső miniszterelnököt, hogy a főváros díszére tíz szobrot adományoz a városnak. Ez akkoriban nagy hazafias nekibuzdulást eredményezett, de a lassúság miatt ez a kultusz hamar lelohadt. A szobrok csak 1907-re készültek el. (A következő szobrokat adományozta a császár a fővárosnak: Gellért püspök, Pázmány, Bocskai, Bethlen, Hunyadi, Zrinyi, Pálffy János, Verbőczy, Anonymus, Tinódi. Figyelemre méltó, hogy két-három Habsburg-ellenesként elkönyvelt híresség is helyett kapott a névsorban, egy kifejezetten Habsburg párti (Pálffy János) főúr mellett.)
Az aradi 13-at Wigand csak 1908-tól ünnepeltette kezdetben csak önképzőkörben, 1910-től azonban némileg váratlanul, az aradi 13-ak ünnepe kezdett nagyobb hangsúlyt kapni, és gyász istentisztelettel ünnepelték. Wigand nyilván érzéklete azt, hogy ezekben az időkben a Monarchia gazdasági megtorpanásával egyre erőteljesebb lett a politikai jobbratolódás. Igaz, ez a mélyebb ünneplés nem tartott sokáig. 1914-től kezdve nincs hír az a aradi 13 ünnepéről. Kezdődött a háború.
A többi referenciaiskolában sem volt az aradi 13 ünneplése túl élénk. Bonyhád a korszakukban csak 8 alakalommal említik az értesítők az aradi 13-ak nevét, Zalaegerszegen is csak 12-szer. Kaposvár tűnik a leginkább nemzeti arculatú gimnáziumnak. Itt nem csak Kossuth kultusza volt erős, hanem az aradi 13-ak ünneplésére is minden alkalmat megragadtak. 48-szor említik az értesítők korszakukban a nevüket.
A koronázás napja
Június 8. is nemzeti ünnep volt. 1867-ben ezen a napon koronázták meg Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét. Rendszeresen megünnepelték nagy iskolai ünnepként, de meglehetősen szegényesen. Abban a néhány évben, amikor a forgatókönyvbe is bepillanthatunk, csak annyi derül ki, hogy az ünnepség a Himusszal kezdődött, vagy végződött. A középső rész mindig Wigand beszédéből állt. A zárása (vagy kezdete) a Szózat volt, ezt két alkalommal a Királyhimnusz is helyettesíthette. A Királyhimnusz megérdemel egy- két gondolatot is, hiszen ezt az éneket a Jókai-Erket szerzőpáros írta. 1892-ben mutatták be először, korábban már egy évtizedig kísérletezett megfelelő királyhimnusz megalkotásával az állami propaganda. Szöveg "túlzott lojalitása" miatt Jókait élesen támadták is. Ez a himnusz nem talált visszhangra. Sok iskola - így a szekszárdi gimnázium is - egy-két alkalommal ugyan elénekeltette, de aztán hamar kikopott az ünnepi műsorokból. (Bővebben
itt olvashatunk Jókai és Ferenc József császár viszonyáról, érintve a Királyhimnuszról is.)
Egyéb ünnepek
Napjainkban a Rákóczi-ünnepkör teljesen hiányzik a megemlékezések sorából. A Monarchia idején azonban ez nem volt teljesen így. 1906. október 29-én temették újra Rákóczinak és társainak a hamvait. Ez a gimnáziumban is ünneplésre adott okot, de csak önképzőköri jelleggel. A következő évben is ünneplik október 29-ét az önképzőkörben, de aztán ez ünnep elenyészik.
Sokkal elevenebb hagyomány volt a Béri Balogh Ádám fájához való látogatás, amelyről 1904 óta tudósítottak rendszeresen az értesítők. A Bátaszéki út mentén álló nagy szilfát évente felkeresték egy rövid kirándulás keretében. Akkoriban a hatalmas ős fa még szép természeti környezetben, messze állt a lakott területektől. Egy vihar ugyan 1870-ben kettétörte, de a torzó újra kisarjadt. A fán akkoriban egy réz emléktábla volt Augusz Imre báró jóvoltából, rajta a szöveg:
„Ezen a helyen fogatott el 1710-ben Béri Balogh Ádám, II. Rákóczy
Ferencz dandárnoka, ki a hős tulajdonságait a hon és a szabadság szent
szeretetével egyesíté s elvhűségéért kegyetlen vértanúságot szenvedett.
Örökös tisztelet emléknek! A haza minden előtt!”
 |
A Balogh Ádám-fa az 1930-as években Bodnár István könyvéből [A kép forrása]
|
1710 -ben elfogatásának, majd 1711-ben kivégzésének bicentenáriumán az önképzőkör nagyobb ünnepséget is rendezett. Az emlékfát a világháború kitöréséig látogatták.
Jókai halának évében (1904) és a Vörösmarty centenárium alkalmával (1900) is méltóképpen ünnepelték nagy irodalmáraink emlékét. Jókai halálának évében a gimnáziumban gyűjtés is indult a nagy író szobrára. Erről később nem sokat hallunk, az viszont tény, hogy ma sincs Jókainak szobra Szekszárdon.
1910- szeptemberében Zichy János gróf kultuszminiszter rendelte el május 18-án a békenap megünneplését. Az osztrák Bertha von Suttner grófnő (1843-1914) indított el egy pacifista békemozgalmát a 19. század legvégén. Ennek sikerült elérnie, hogy néhány országban az iskolákban a
hágai 2. békekonferencia emlékét május 18.-át békenapként ünnepeljék.
Az iskolák láthatóan nem sok mindent tudtak ezzel kezdeni, így az iskolai ünnepek általában csak az igazgatói beszédből álltak. 1911. május 18-án Wigand 10.30-ra tornaterembe összehívatta a tanulóifjúságot, mondott egy beszédet, amelyben a hágai egyezmény részleteit ismertette, majd 11-kor véget ért aznap a tanítás. Lényegében ez történhetett a következő tanévben is. 1914-ban azonban Wigand ezt a feladatot is átruházta dr. Bodor Aladárra. A következő év májusában már javában zajlott a háború.
Wigand, mint a kompromisszumok embere
A
kiegyezést és a Monarchia éveit joggal tarthatjuk a kompromisszumok
korának. Mint korábban utaltunk rá, Szekszárdról
mindig a 48-as alapon álló képviselő került be a parlamentbe, aki végig
ellenzéki szerepkörre kényszerült. A kormányzati szándék
ezzel szemben a császárhű hazafiság kialakítását célozta. Wigand tehát itt is kereszttűzbe került, mert mindkét elvárásnak meg kellett felelnie. Mint láttuk, evangélikusként a katolikus magyar többség valláserkölcsi elvárásait is
ki kellett szolgálnia, és ebben is megtalálta a megnyugtató
kompromisszumot. Wigand a hazafias nevelés területén is megkötötte a
maga kiegyezéseit, aminek eredményeként széles körű elfogadottság
kísérte ebben is. Mint láttuk a Kossuth-kultuszt kissé visszafogta, helyette Erzsébet királynét és Eötvöst helyezte előtérbe. A 48-as és a kurucos hagyományokat sem tagadta azonban meg, így a nemzeti alapon állóknak sem volt hiányérzete. Ez a józan, egyensúlyra való törekvés tette lehetővé, hogy 22 éven át eredményesen vezesse a gimnáziumot.
