Bevezetés
A gimnázium nem politikai intézmény, de nem független a korától. Hol lelkesebben, hol visszafogottabban közvetít egy mindenkori politikai elvárást. Egy állami fenntartású gimnázium soha nem lehet hosszú ideig rebellis. A szekszárdi gimnázium sem volt az, de a kaposvári, vagy a zalaegerszegi sem. A finom árnyalatokban azonban lehetnek különbségek. Ezek a finom árnyalatok viszont csak összehasonlító elemzés révén jöhetnek elő. Ezért azt a módszert választottam, hogy három másik iskolával vetem egybe a szekszárdi gimnázium működését. Az összevetéshez bizonyos indikátorokat használok, amelyeket összefoglaló táblázatban is ismertetek. A valláserkölcsi (1.rész) és a hazafias (2.rész) nevelés kérdéseit fogom vizsgálni, majd megnézem, hogy reagáltak az iskolák olyan társadalmi traumákra, mint a világháború és a tanácsköztársaság. (3.rész) Az összehasonlításul a következő iskolákat választottam:
1. Magyar Királyi Állami Főgimnázium, Zalaegerszeg (1925-től Deák Ferenc Gimnázium, 1950-től Zrinyi Miklós nevét viseli.) Csaknem egyidős a szekszárdi gimnáziummal, 1895-ben indult. A gimnázium épülete is egykorú a szekszárdival. Zalaegerszeg annak idején népességben és rangban, társadalmi helyzetében is hasonló volt Szekszárdhoz, mindkét város megyeszékhely is volt.
2. Magyar Királyi Állami Főgimnázium, Kaposvár (1922-től Somsich Pál Gimnázium, 1948-tól Táncsics Mihály Gimnázium) 1806-ban indult városi és vármegyei fenntartással, 1869-től állami fenntartású, 1884-től főgimnázium. Mai épületét 1898-ban kapta. A szekszárdi és zalaegerszegi gimnáziumnál nagyobb, alsóbb évfolyamokban két párhuzamos osztállyal működött a Monarchia alatt. Kaposvár a Monarchia korára jelentősen nagyobb város lett, mint Szekszárd, pedig a 19. század elején még nagyjából azonos nagyságú és rangú vármegyeszékhelyek voltak. A Monarchia korára már egy markáns kisebbségi komplexus is kialakult Kaposvárral szemben, a "bezzeg Kaposvár" hangulat meghatározóvá vált Szekszárdon.
3. A Tolna-Baranya-Somogy Ág. Hit V. Evangélikus Egyházmegye Bonyhádi Főgimnáziuma. (1949-től Petőfi Sándor Gimnázium) 1806-ban Sárszentlőrincen alapították, 1870-ben folytatja működését Bonyhádon. Csak 1908-ban lesz főgimnázium, helyi hagyomány szerint a szekszárdiak ármánykodása miatt lett csak ilyen későn az. Ekkor költözik mai szecessziós épületébe is. Bonyhád lakossága Szekszárdnak kb. 2/3-a volt, de inkább volt kereskedő-ipari jellegű, mint a mezővárosias megyeszékhely. A Monarchia korában az állam is hozzájárult működéséhez. Mindig is volt változó intenzitású rivalizálás a két közeli gimnázium közt. Wigand már 1906-ban, amikor még csak szóba került Bonyhád főgimnáziummá emelése, figyelmeztetett arra, hogy most már különösen fontos lenne szekszárdi "internátus és tápintézet" megépítése. A konkurenciaharc különösen 1922-ben erősödött fel, amikor Bonyhádnak kollégiuma is lett, ami Szekszárdon soha nem tudott megvalósulni.
 |
| Kormányok és igazgatók 1896 és 1920 közt, egy sajátos vizualizációban. A függőleges oszlophosszak a kormányok hivatali idejével arányosak, a szám a hónapot jelenti. Ez a fajta vizualizáció főként a politikai stabilitást jellemzi. |
Politika viszonyok a Monarchia alatt
A Monarchia korának hatalmas gazdasági és kulturális fejlődését nem kísérte a politikai élet hasonló progressziója. Ez különösen markánsan jelentkezett a Monarchia 1880 körül induló, súlyos és kezelhetetlen (főleg nemzetiségi) válságokkal tarkított második korszakában, amikor is a lassuló gazdasági fejlődés egyre fokozódó politikai feszültségekkel társult. Az 1867-től 1890-ig tartó egyértelműen progresszív korszaka sem tudta gyökeresen modernizálni a politikai viszonyokat. Miközben Nyugat-Európában (beleértve Monarchia osztrák felét is) az állampolgárok kb. negyede rendelkezett szavazati joggal, addig itthon ez az arány 5-6% körül mozgott. Mivel a polgári demokráciának lényegében nem volt előzménye, ezért a kiegyezés után újonnan alakult pártok egyetlen mély, a középkorig visszanyúló és a magyar történelemben napjainkig meglévő tradíciót jelenítettek meg: a "kurucos-labancos" szembenállást. A "labancok" a kiegyezés hívői lettek, a "kurucok" a magyar függetlenség pártján állók. A kuruc-labanc szembenállást megtestesítő pártok tömegbázis nélküli "klubok" voltak, amelyek tagjai a parlamentben időnként a személyeskedésnek és az alpári indulatnak is jobban engedelmeskedtek, mint a józan észnek. Ha pedig az uralkodóháznak nem tetsző választási eredmény született, mint 1905-06-ban, akkor manipulációk sorozatával számukra megfelelő helyzetet teremthettek.
A fővárostól távoli megyékben régi nemesi családok uralták a politikai "klubokat", hozzájuk egy-két értelmiségi, vagy az új polgári viszonyokhoz alkalmazkodó, vállalkozóvá lett "dzsentri" tudott csatlakozni. A korra azonban inkább a dzsentrik lesüllyedése jellemző volt, miközben még a lesüllyedők is foggal-körömmel ragaszkodtak a rég kiüresedett "ősi jussaikhoz", és keserű tehetetlenséggel figyelték egyes társadalmi rétegek, főként az emancipált zsidóság felemelkedését. A zsidóság ezekből az "ősi jussokból" nem részesedett. A bal oldalon voltak olyan pártok, ahol beléphettek ők is a "klubba".
A politikai közbeszédet a handabandázás, a frázisok és közhelyek pufogtatása helyettesítette, különösen a vidéki lapokban. A vesztes háború, egy széteső és megszállt ország idején még ezek a korlátozott demokratikus viszonyok is teljesen eltorzultak, és egy proletárdiktatúrába, majd az azt követő, néhány hónapig fennálló, lényegében törvényen kívüli állapotba torkollottak.
A Monarchia korának politikai életét a már említett kétpólusú küzdelem határozta meg. Egyik oldalon a deáki-eötvösi hagyományokon alapuló kiegyezéspárti nemzeti liberális pártok, a "labancok" ( Deák párt, Szabadelvű Párt, Országos Alkotmánypárt, Nemzeti Munkapárt) álltak, velük szemben pedig a "kurucok", a nemzeti konzervatív, függetlenségpárti, 48-as alapon szerveződő pártok helyezkedtek el. A 1905-06-os választások kivételével végig a nemzeti liberális pártok nyerték a választásokat, jobbára meggyőző fölénnyel. 1905-1906-ban győztek egyetlen egyszer az ellenzéki "kurucok" de az uralkodóház helyenként törvénytelen ügyeskedése révén kormányt nem tudtak alakítani. A többi, párttömörüléshez nem csatlakozó párt (antiszemiták, nemzetiségi pártok, szociáldemokraták stb.) marginális szerepet játszottak a választásokon. 1910-től nem voltak választások, a vesztes háború következtében bekövetkezett - jobbára baloldali radikalizálódás - nem jelentkezett a parlamentarizmus szintjén, de látható volt abból is, hogy a szociáldemokraták lapjának, a Népszavának a példányszáma 1910 -től folyamatosan növekedett, miközben az összes többi lapé csökkent.
Szekszárdi politikai viszonyok
Szekszárd a teljes korszakban végig ellenzéki beállítottságú volt, innen végig 48-as alapon álló "kurucos" jelöltek kerültek a parlamentbe. (1896: Boda Vilmos, 1901: Boda Vilmos 1905: Boda Vilmos 1906: Szabó Károly, 1910: Batthyány Tivadar) Ez Tolna megyében sem volt azonban szükségszerű. Például, a szomszédos bonyhádi kerületből is főként "labanc" jelölteket küldtek a parlamentbe. Bonyhádon azonban a nemzetiségek (svábok) nem asszimilálódtak teljesen, és a város inkább volt kereskedő-ipari jellegű, mint Szekszárd. Mindkét tényező a "labanc" szellemiséget erősítette, míg Szekszárdon a tipikus agráralapú mezővárosiasság inkább a "kuruc" tradícióknak teremtett alapot.
A szekszárdi gimnázium állami fenntartású, tehát "labanc" volt. Ezt a "labancságot" képviselték az államilag kinevezett tankerületi főigazgatók is, akik nagy tiszteletben álltak: áthelyezésük, haláluk rendszeresen külön méltatásnak volt az alapja az értesítőkben. Wigand Jánosnak, ki az egész korszakot csaknem kitöltötte, ebben az egyszerre "kuruc" és "labanc" környezetben kellett megfelelnie a különböző elvárásoknak. Nehéz helyzetéhez még az is hozzájárult, hogy egy katolikus többségű városban evangélikusként töltötte be ezt a tisztséget, köztisztelet kivívva. Sorsa engem némileg egy "helyi Eötvös Lorándra" emlékeztet, legalábbis annyiban, hogy még a rendkívül radikális Tanácsköztársaság is méltó tisztelettel temette, akárcsak nagy tudósunkat. Nagy kérdés, hogy ha betegsége miatt nem kell nyugdíjba vonulnia, vajon leváltották volna-e őt is, mint az összes iskolaigazgatót? Mindenesetre Pataki Jákót, a megbízott ideiglenes igazgatót hivatalában hagyták a tanácskormány helyi vezetői.
 |
| A valláserkölcsi nevelés néhány indikátora a vizsgált iskolákban 1896 és 1920 közt. |
A valláserkölcsi nevelés a gimnáziumban a Monarchia korában
A gimnáziumi nevelés a Monarchia korában valláserkölcsi alapon történt. Annak ellenére, hogy Monarchia sok lépést tett a modern állam kiépítésének irányába, így elindult egy szekularizációs folyamat is, de ez a nevelés vallásos alapelvét nem érintette. A Monarchia korában a "bevett" vallások rivalizálásának, ellentétének nincs nyoma az iskolákban, és a zsidó és a görögkeleti vallás is jogilag egyenrangú volt. "Felülről érkező" antiszemitizmusnak, nemcsak a szekszárdi, hanem semelyik másik gimnázium értesítőjében nyomát sem találtam. Természetesen a társadalomban valamennyire jelenlévő antiszemitizmusnak vannak bizonyos nyomai (Tiszaeszlári per, Országos Antiszemita Párt 3-4%-os választási eredménye stb.) ezek azonban ekkor nem szüremkedtek be az iskolai értesítőkbe, ellentétben pl. a Horthy-korszakkal, amikor egy-egy antiszemita utalás utat talál magának ide is. (A zsidóság, antiszemitizmus problémájáról részletesebben
szóltam már itt. Iskolai tanulók közötti megjelenésére pedig később majd látunk példát.)
A vallást tantárgyként is tanították minden bevett felekezetnek. Szekszárdon ekkoriban még egy-egy görög keleti diák is megfordult a gimnáziumban. Őket sem hanyagolták el teljesen, részükre a bátaszéki görög keleti szerb egyház lelkésze tartott hittant, de csak havi egy órában, ami többi egyház heti két órájához képest elenyésző volt. A bátaszéki pópa a kaposvári gimnáziumban is tanította a hittant, igaz itt már csak évente 3 órában.
A szekszárdi gimnáziumban 1903-ban, mikorra mind a nyolc évfolyam teljes lett, 244 tanuló iratkozott be, 232 még év végén is a létszámban volt. Közülük 52,5%-a volt római katolikus, 18% református, 7% evangélikus, 22% izraelita, 0,5% görögkeleti. Kiemelkedően felülreprezentáltak voltak az izraeliták, hiszen a városi lakosságarányuk ekkor csak 5% volt. Ebben nincs semmi meglepő, ismert jelenségről van szó, Zalaegerszegen is 12%-kal szemben 34%, Kaposváron 14%-kal szemben 37% volt a részarányuk a lakosságszámban illetve az iskolában, de bármely más városban hasonló volt a helyzet. Érdemes ugyanakkor azt is észrevenni, hogy Bonyhádon alulreprezentáltak voltak, a lakosság 14,5%-ával szemben a gimnáziumban arányuk csak 12% volt. Ennek lehetséges okait nem feladatunk vizsgálni, de két tényező nyilván szerepet játszik. Egyik az, hogy bármenyire toleráns is volt az evangélikus gimnázium légköre, mégiscsak egyházi gimnázium volt. Másrészről Bonyhád sajátos történelmi helyzetében a Monarchia korára már az izraelita egyházközség leépülőben volt. Míg a megyeszékhelyeken és a nagyobb városokban részarányuk növekedett, addig Bonyhádon az 1857-es kiemelkedően magas 34%-os arányról csökkent számarányuk az 1903-as 14,5%-ra. Ez mögött növekvő elvándorlás mutatható ki, amely elsősorban a vagyonosabb, a magasabb iskolázottságra vágyó réteget érintette. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a bonyhádi gimnázium számos olyan kedvezményt adott a zsidó diákoknak, amit más gimnáziumokban nem tapasztalunk, például az hogy szombaton nem kellett írni a zsidó diákoknak.
Ezeket az adatokat érdemes egy kicsit következő korszakunk, a Horthy-korszak adataival is egybevetni. 1930-ban Szekszárdon lényegében az 1903-as tanulólétszámú gimnáziummal és hasonló népességű várossal, a tanulóknak már csak 8,3%-a volt izraelita, 3,5%-os lakosságarány mellett.
Felekezeten kívüli nem volt, nem csak Szekszárdon, hanem más iskolában sem. Ekkoriban még országos botránnyá dagadt az, amikor a komáromi Szabados (akkoriban még Freistadl) Sándor ötödikes korában megtagadta a hitoktatásban való részvételt, és más társait is erre buzdította.
A vallástan tantárgy osztályzatainak átlagai a szekszárdi gimnáziumban érdekesen alakultak. Egyrészt az évfolyamok közt növekvő tendenciát mutattak. A VIII. osztályra lényegében mindenki jeles lett ebből a tantárgyból. Másrészt a gimnáziumi átlag az indulástól korszakunk vége felé haladva is növekvő tendenciát mutatott. Mindkét tényező egyfajta formálissá válásra utal, és más, főként a képességtantárgyakból (pl. ének, rajz, testnevelés) ismert pedagógiai jelenségről van szó. A másik három gimnáziumban ez a tendencia ennyire élesen nem jelentkezett, de érezhető volt itt is.
A tanulók vallásosságához hasonlóan alap volt a tanárok vallásossága. Ez azzal járt, hogy kimondatlan szabály volt, hogy nem lehetett valaki nyíltan baloldali, szociáldemokrata, ami általában ateista attitűddel is járt. Erre utal pl. Kunfi Zsigmond esete is, aki az átlagnál sokkal jobb képességű, tudományosan is publikáló tanárként elkövette azt a "hibát", hogy az 1906-os szavazáson Temesvár szociáldemokrata jelöltjére szavazott. (Akkoriban a szavazások még nem voltak titkosak.) Ezt egy középiskolai tanárnak nem nézték el, és a helyi sajtóban durva támadások indultak ellene. Kunfi nem hunyászkodott meg, hanem szociáldemokrata nézeteit vállalva "beleállt" a vitába, aminek eredményeként hamarosan már nem talált olyan középiskolát, amelyik felvette volna. Így újságírónak menve elindult egyre csak balra tartó politikai pályáján.
A vallásos nevelés intenzitásának egyik fokmérője az, hogy miként szervezik a diákok számára kötelező misére/istentiszteletre járást. Ebből a szempontból kilóg a Wigand vezette szekszárdi gimnázium, ahol a legkevesebb ilyen kötelezettség hárult a tanulókra. Nyilván ennek fő oka az lehet, hogy a kezdeti idők meghatározó tanárai közt is igen érdekes volt a felekezeti megoszlás. 1903/04-ben a 18 fős tantestület felekezetileg a következőképpen oszlott meg. Evangélikus volt 5 fő volt, az igazgatóval az élen (Wigand János, dr. Bartal Kornél, dr. Kubacska András, Pazár Dezső, Schwirian József); katolikus 8 fő (Bánhidi József, Földes László, Haugh Béla, Pataki Jákó, Szabó Ferenc, Valló Albert, Varga Ferenc); református 1 fő (László Géza); izraelita 2 fő (Auerbach(Ács) Lipót, dr. Zipser Jakab), nem sikerült megállapítanom két főnek a vallását (Miklóssy János, Molnár János). Az evangélikusok ilyen felülreprezentáltsága, nagy száma feltűnő. Nyilván logikus arra gondolni, hogy Wigand miatt helyeztek ilyen nagy számban evangélikus tanárokat Szekszárdra. Nyilván ez magyarázza, hogy a szekszárdi gimnáziumnak - ellentétben Zalaegerszeggel, de Kaposvárral is -, nem volt markánsan katolikus jellege. Érdemes megemlíteni, hogy kaposvári állami gimnázium a korszakunk elején a mindennapi kötelező misével a katolikus gimnáziumok gyakorlatát követte, egy igazgatóváltás kellett ahhoz, hogy ez megszűnjön. Zalaegerszegen is misék foglalták keretbe az évet, de gyakran tartottak év közben is közöset. Az ország katolikus vidékein még az állami gimnáziumokban is, szinte általános volt Veni Sancte mise (a Szentlélek segítségül hívása ) évkezdetkor, a Te Deum (hálaadó mise) az év végén. Szekszárdon azonban ez sem volt.
A cserkészet az 1920-as 1930-as években lesz meghatározó. Magyarországi indulása az 1910-es évekre tehető. Szekszárdon a katolikus hittan révén már 1913-ban találkoznak a mozgalommal a gimnáziumi tanulók, de meghatározóvá ekkor még nem válik.
Hasonló volt a Mária-kongregációk helyzete is. A pázmányi hagyományokig visszanyúló szervezet kiteljesedése 1907-tel, a magyar Mária kongregációk egyesülésével indult meg, de csak lassan haladt előre. Az 1920-as években indul ez a vallási mozgalom is igazán fejlődésnek. Ebben a folyamatban a zalaegerszegi gimnázium jóval Szekszárd előtt járt.
Összesítve tapasztalatainkat megállapíthatjuk tehát azt, hogy a Wigand-féle szekszárdi gimnáziumban - - annak ellenére, hogy lényegében katolikus többségű városban működött és diákjainak legnagyobb része is katolikus volt - nem dominált a katolikus szellemiség. Az iskola a valláserkölcsi nevelés fő feladatait a különböző felekezetek feladatául tette. Ennek eredményeként egy visszafogott vallásosság, egy minden felekezet egyenrangúságát hirdető toleráns szellemiség működött a gimnáziumban.
