|
|
Székelyderzs: Szent László legenda részlete
|
Ez a fejezet még nincs kész, lassú lépésekben zajlik a fejlesztése!
Miért lett Erdély különkormányzat?
A középkori Magyar Királyságban a két legjelentősebb különkorményzata
Szlavónia és Erdély volt. A társország Horvátország jogállása eleve más volt.
Szlavónia különkormányzatának okát nem kell sokat keresnünk. Népe nem
magyar volt, később (Szt.László alatt) is került a Magyar Korona alá,
így bánsági státusza könnyen magyarázható, mint ahogy Dalmácia, Macsó,
Szörény és a későbbi délvidéki bánságok sorának is. Erdély vajdaság
volt, aminek jogállása nagyon hasonlított Szlavóniához. A magyar
történelemtudomány szerint nem lakták többségben idegen népek (különösen a
13.századig), és már Szent István alatt is a Magyar Korona alá került. A
vármegyerendszere és egyházigazgatása az államalapítás korából származik.
Miért lett külön jogállású, miért egy vajda irányította szinte teljes
hatalommal? Ezzel a kérdéssel sok történész foglalkozott. Az érvek a
következő csokrokba köthetők: 1. Földrajzi helyzet 2. X. századi helyzet
(Tétény és a Gyulák önállósága) 3. Végvidéki jelleg 4. Kései, XI. századi
megszállás 5. Etnikai magyarázatok.
Erről az 5. pontról érdemes külön beszélni. A román történészek válasza
egyszerű: románok lakták. A magyar történelemtudomány válasza ezzel nem
számol. Sok történész a székely, szász jelenléttel magyarázza a különállást,
de erről látni fogjuk majd, hogy ez későbbi fejlemény, a szász egészen
biztosan. Vékony Gábor szerint a különállás az itt megtelepedő
kavarokkal hozható
összefüggésbe, Kristó Gyula szerint pedig egy dél-erdélyi bolgár
államszervezet X. századi megléte miatt magyarázható.
Összegezve, a kérdést nem lehet eldönteni, sőt mivel új forrás előkerülése nem
valószínű, ezért eldöntetlen kérdés marad történelmünkben, örök munkát adva
történészeinknek, és örök vitaalapot adva a román-magyar történészi
szembeállásnak.
Egy fontos szempontot azonban Kristó Gyula kiemelt. Az Erdély, Erdőelve
elnevezés nyelvi elemzése szerint a névben " egy nagy erdőségen túli terület"
(azaz a Bihar-hegységen túli terület) leírása szerepel. Ez az
elkülönítés pedig csak magyar szempontból vett különállásra utalhat. Márpedig
a román nyelvebe átvett elnevezésnek (Ardeal, Transilvania) is ez az alapja.
Ez viszont nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az erdélyi különállás
gyökerei sem román oldalon, hanem csakis magyar oldalon kereshetők meg.
|
By KIDB, Hungarian version made by Laszlovszky András at Hungarian Wikipedia
- This file was derived from: Székely Land.PNG, CC BY-SA
3.0,
A középkori Erdélyi vajdaság vármegyéi és székei. Erdély egy
kb. 56 ezer négyzetkilométeres területen feküdt, tehát jóval kisebb
volt, mint amit ma Erdélyen értünk.
|
Néhány megjegyzés a dákoromán elméletről
"A magyar történészek közül nincs senki, aki kapcsolatot találna a románság és
Erdély magyar honfoglalás előtti népessége között.... A román történetírásban
ezzel szemben uralkodónak számít azon - közkeletűen „dákoromán kontinuitás”
elméletének nevezett - elképzelés, mely a románságot a romanizálódott dákok
leszármazottainak tekinti, s így Erdély „őslakosai”-ként számol vele. Az
időről időre felújuló vitához érveket szolgáltató történeti ismeretek
tartalékai mára jószerével kimerültek..." (Zsoldos Attila)
Népek Erdélyben
Erdély nemzetalkotó népei a kápolnai unió deklarációja szerint a magyar, a
székely és a szász volt. Az erdélyi magyar nemesek, a székely lófők és az
erdélyi szászok vezetői Felsőkápolnán (és nem Csicsókápolnán, ahogy régebbi
források mondják) 1437. szeptember 16-án kötöttek szövetséget. A szövetség
hivatalosan az Erdélyt fenyegető mongol és oszmán veszély ellen, ténylegesen
azonban az azév nyarán fellázadt parasztok ellen irányult. Bár a
parasztfelkelés nem sokkal később befejeződött, a magyar, székely és szász
nemzet uniója még több évszázadon át fennmaradt, és lényegében csaknem 1848-ig
meghatározta Erdély politikai berendezkedését. Főbb pontjai a következők
voltak: 1. A szerződő felek hűséget fogadnak a királynak; 2. Ha
valamelyik szerződő felet támadás érné, a többi köteles segítségére sietni; 3.
Megszüntetnek minden ellenségeskedést egyrészt a püspök és a
gyulafehérvári káptalan, másrészt a magyar nemesek, a szász és székely
előkelők között. A három nemzet uniójából kihagyták a románokat. Ez a
kirekesztés 1437-ben még nem nemzetiségi, hanem rendi (társadalmi) alapon
történt. Mivel a románoknak nem volt nemessége, ugyanakkor a társadalmi
fejlődésnek nem álltak még olyan fokán mint a szászok és a székelyek, ezért
nem volt meghívható egy rendi gyűlésre vezető rétege. A 130 évvel későbbi
tordai vallásbéke pedig arra is rámutatott, hogy a románság kirekesztése nem
csak társadalmi helyzetük alapján történt, hanem vallásuk alapján is. A
Délvidék elemzése során már többször utaltunk rá, hogy az ortodox vallást nem
számították a bevett vallások közé.
Népességszám, népmozgások
Az 1495-ös adóösszeírások alapján több szerző megbecsülte a Magyar Királyság
és így benne az 55 ezer négyzetkilométeres Erdély lélekszámát. Ezek közül
Kubinyi András becslését fogadta el leginkább a szakma. Ezek szerint a
Székelyföld népessége mintegy 76- 86 ezer fő volt, a Szászföldé 102-115 ezer
körül, egész Erdély 454 ezer-516 ezer. A teljes magyar királyság népességét
ekkor 2.9-3,3 millió közé tette. A magyarokat és a románokat nem
számolta külön, mert nem népeket, hanem közigazgatási egységeket számolt. A
románok számát Makkai, Kocsis és mások alapján becsülhetjük meg, ami alapján a
következő kördiagramot rajzolhatjuk fel.
Az Erdélyen belüli népességi viszonyokat és annak dinamikáját a
középkor végén
Kocsis Károly alapján ismertetem:
" A magyarság ekkor [1495] a mai Erdély nyugati részén, a hegyek lábáig
terjedő, alföldi-dombsági területeken, a Szilágyságban, a Székelyföldön és az
Erdélyi-medencében még megőrizte középkori dominanciáját. Azonban a mezőségi
és Maros melléki magyar etnikai terület korábbi egysége már egyre jobban
megbomlott a lassan túlnépesedő hegyvidékről egyre nagyobb tömegben leköltöző
románság miatt. A XV. század végén az Erdélyi-medence magyar etnikai területén
a románság már nemcsak ikerfalvak alapítása révén, hanem főként járványok,
földesúri kizsákmányolás következtében előállt, nagy elszegényedéssel
összefüggő, városba való szökés-elvándorlás eredményeként elnéptelenedett
katolikus magyar falvak újranépesítése miatt is terjeszkedett. A rurális
térségben lezajló, románokkal és a Bánságban a szerbekkel szembeni lassú
visszaszorulásukkal párhuzamosan folyt a magyaroknak a szász bányavárosokban
való térnyerése,, sőt a XV-XVI. század fordulóján a magyarok feltételezhetően
már visszaszerezték a tatárjárást megelőző etnikai többségüket Kolozsváron
is.
A kb. százezer fős erdélyi szászságnak csupán kb. 61%-a élt a
területi autonómiával rendelkező szász területeken (Királyföld - Hét Szék,
Barcaság, Beszterce-vidéke), míg a többiek több mint 150, a magyar vármegyék
(pl. Alsó- és Felső-Fehér, Küküllő, Torda, Kolozs, Doboka) területén fekvő
faluban és a magyarokkal vegyesen néhány városban (Kolozsvár, Abrud, Zalatna,
Offenbánya, Torockó, Asszonypataka, Felsőbánya stb.) éltek. Ugyanakkor az
Universitas Saxorum igazgatása alatt álló kiváltságos területek közül
elsősorban a Királyföld hajdani viszonylag homogén szász etnikai jellege — a
XV. századi, dél-erdélyi török pusztítások (pl. 1420, 1438, 1479) és járványok
következtében — egyre inkább megbomlott. Az elpusztult, elhurcolt szász
népesség helyére tömegesen beköltöző román lakosság térfoglalása különösen
Szászváros, Szászsebes környékén, a Szebeni-havasok északi előterében és az
Olt közelében volt különösen feltűnő . Jórészt ennek köszönhetően a hét szász
szék kb. 63 ezer fős népességén belül az ortodox (román) népesség aránya
1488-ban már elérte a 20%-ot , a 19 ezer lelkes szász Barcaságban pedig a
13%-ot .
A szintén százezer főre becsülhető ortodox vallású, még
ekkor is főként pásztorkodó életmódú román lakosság a XV. század végére délről
észak felé haladva már létrehozta mai erdélyi etnikai területének gerincét a
bánsági hegyvidéktől a bihari hegyeken át Máramarosig. A terjeszkedőben lévő
román etnikai területek középső, manapság többnyire aprófalvak, tanyák
borította havasi részein ekkor még nem jöttek létre állandó települések a
hegyvidéki lejtők, folyóvölgyek nagy román népfeleslegének az Erdélyi-medence
különböző mértékben elnéptelenedő magyar és szász falvaiba való elvándorlása
miatt. Az állandóan letelepült románság a XV. század végi Erdélyben — főként
életmódjával összefüggésben — szinte kizárólag falvak lakója volt és egyik
városban sem képezett még többségi etnikumot.
A mai Erdély
területén 1495 körül az etnikailag kevéssé differenciálható, autochton, főleg
bánsági szláv népesség mellett északon (Máramarosban, a Kelemen- és
Görgényi-havasok nyugati peremén stb.) a főként pásztorkodó ruszinok, a déli
szász területeken (Oroszcsűr, Bolgárcserged stb.) a bolgárok, a Bánságban és
Arad vidékén pedig a szerbek számítottak még említésre méltó etnikumnak. A
törökök balkáni terjeszkedésével, Szerbia végleges török elfoglalásával (1459)
összefüggő, spontán és szervezett migráció (pl. Brankovics-, Jaksics-,
Kinizsi-féle szerb koIonizáció) eredményeként nemcsak a dél-bánsági területek,
a Lippai-dombság és a kaproncai Maros-völgy kapott nagy számban szerb
menekülteket, hanem Csák, Temesvár, Arad, Siri és Lippa környéke is. Ez utóbbi
területeken 1495 tájékán azonban még magyar többség volt feltételezhető."
További fejezetek:
.jpg)
