2017. június 29., csütörtök

A hőgyészi zsidóság emlékei

A zsidó temető

A grafikonról jól látható, hogy a 18.századi szórványok után  az első népességszámlálás idején már erős zsidó közösség élt a mezővárosban, amelyik  a reformkorban tovább erősödött. Ugyanakkor látni kell, hogy az egész mezőváros rohamos fejlődésen ment át a reformkor idején.1840-ben a mezővárosnak már 22%-a volt zsidó. Ezzel Bonyhád és Paks után a harmadik legnagyobb zsidó közösségnek adott otthont. A népességrobbanás főként a cseh és morva vidékek, valamint az  Észak-Magyarország felől érkező  bevándorlásnak volt köszönhető. Ebben a mezővárosban is a bonyhádihoz hasonló munkamegosztás volt megfigyelhető. A kereskedők a zsidók voltak, a kézművesek főként  németek. Az árutermelésre szakosodott mezőgazdasági termeléssel is a német gazdák foglalkoztak. A zsidó kereskedők főként a gyapjúval, bőrrel, dohánnyal üzleteltek.  A dohánykereskedelemben kezdetben a rácok komoly konkurenciát jelentettek, majd az teljesen állami monopóliummá vált. Ez, és a zsidóság számára megnyíló nagyvárosi lehetőség az 1840-es évektől számuk csökkenését eredményezte. A két világháború közt Hőgyész fejlődése is megtorpant, ekkora a zsidók aránya kb. 8%-os szinten stabilizálódott, folyamatos csökkenés mellett. A csökkenéshez az is hozzájárult, hogy a két háború közt a településen népszerű lett a cionizmus eszméje, és többen alijáztak is.(Izrael földjére vándoroltak) 1930-ban a családfők foglalkozás szerinti megoszlása  a következőképpen nézett ki:  28 kereskedő, 10 más "szabadpályán", 8 iparos, 3 nagykereskedő, 2 nagyiparos, 2 gazdálkodó, 2 magántisztviselő, 2 magánzó, 1 orvos, 1 tanító és 1 munkás. 5 közadakozásból él.

Az első zsinagógáról már 1760-ból van adat. A ma is látható, erősen lepusztult, korábban raktárnak és műhelynek használt zsinagóga 1815 körüli fellendülés időszakában épült a Fő utca egy hátsó telkén. Az építkezéshez szükséges téglák egy részét Apponyi Antal földesúr adományozta. Korban ez a második legöregebb zsinagóga a megyében. Az utcafronton álló, ma jár jellegtelenné átalakított épület volt az iskola. Az iskolában 1871-ben lett a tanítási nyelve a magyar.  1881-ben a tagok egy része kivált az anyahitközségből és különálló orthodox hitközséget alapított. 1886-ban az anyahitközség is az orthodoxiához csatlakozott, így ismét helyreállt a vallási egység.
A zsinagóga rekonstrukciós rajza. (Forrás: zsidomult.hu) Jól látható, hogy a műemléképületet a műhellyé átalakítás során erősen megbolygatták. Oldalába hatalmas ipari kaput vágtak,  alsó ablaksorát befalazták, és ronda toldalékokkal látták el.
A zsinagóga ma állami tulajdonban van.Sorsa, állapota aggodalmakra ad okot.
A belsőben ma már kevés dolog utal eredeti funkciójára.

A belsőben elválasztófalakkal megszüntették az eredeti teret. A karzat egy részét elbontották.
(A belső felvételeket Kun Józsefnek köszönöm.)
A zsidó temető a mai Ifjúság utcában van, közel a katolikus temetőhöz. A temetőt ma betonkerítés határolja.


Mintegy 1000 sír van ma temetőben a MAZSIHISZ adatai szerint. Közülük sok a régi 18-19.századi is.

 Források: Schweitzer-Szilágyi: A tolna megyei zsidók története 1867-ig
Schweitzer-Szilágyi: A tolna megyei zsidóság története 1868-tól 1944-ig.
Zsidó lexikon.

zsidomult.hu
Várnagy Antal: Hőgyész II.

2017. június 27., kedd

A zsidó emlékek Tolna megyében. Bevezetés

 
A bonyhádi neológ temető az 1980-as évekbeli megtisztítása idején.

1. A zsidóság  Tolna megyében

(Források: Szilágyi-Schweitzer: A Tolna megyei zsidók története 1867-ig. Bp. 1982, Schweitzer - Szilágyi : A Tolna megyei zsidók története 1868-1944.TMLF. 2, 1991)

A Tolna megyében a zsidóság megjelenése a római korig nyúlik vissza, amint azt egy dombóvári gyermeksír leletei bizonyítják. E lelet szerint valószínűleg szír eredetű zsidók éltek a III-IV. század tájékán a megyénkben. Több adat szól a hódoltság kori jelenlétükről. Ebben az időszakban főként Tolna , illetve Paks és Földvár mezővárosában, a belföldi és távolsági kereskedelmet bonyolították le. A kereskedők mellett több zsidó defterádról (adószedő) is tudunk, tehát a törökök az adóbehajtás feladatát is jórészt a pénzügyletekben jártas zsidókra bízták.
Az újratelepülő Tolna megyébe főleg Morvaországból érkeznek zsidók, elsőként az Esterházy uradalom területére. Az első adat szerint 1718-ban a megye legtöbb hasznát hajtó malmának zsidó bérlője van, a megye akkori egyik legjelentősebb mezővárosában, Pincehelyen. Ezt követően Dombóváron 1720-ban jelennek meg, majd ezután Dunaföldváron 1726-ban. Első összeírásuk idején 1735-ben már hat faluban él egy-egy család, Gyönkön kettő, Dombóváron és Pincehelyen három, Ozorán nyolc. A paksi zsidóság ekkor már 20 családból áll, és szervezett formában él. A zsidók az urasági haszonvételekkel foglalkoznak (kocsma, mészárszék, szeszfőzde stb. bérlete), illetve kisebb üzleteket, szatócsboltokat tartanak fenn, "batyuzó" kereskedést folytatnak, ipari tevékenységet űznek. A 18.század során a termékfelvásárlásban főleg a bőrrel és a dohánnyal foglalkoznak, a gabonakereskedelemben a görög-rác kereskedők az egyeduralkodók ekkor még. A magyarok a kereskedelemben  ekkoriban alig vesznek részt, a nemesség soraiban ez ekkor még lenézett tevékenységnek számított. Míg a rác-görög kereskedők beházasodásokkal, a magyar nyelv és a szokások felvételével a gyors asszimiláció útjára léptek,  a zsidók megtartották vallási és etnikai elkülönülésüket ebben a korai időben. A korai időszakban még nagyon gyakori a migrációjuk is. 1746-ban már a megye 21 településén találkozunk velük. Ekkor még mindig a paksi közösség a legnagyobb (21 család, 103 fő), de ekkor már Bonyhádon is él 14 család, és ez a település hamarosan a legjelentősebb központjukká válik.  A legjelentősebb zsidó emlékek is ebben a városban maradtak fenn. A harmadik számottevő zsidó településsé Hőgyész növi ki magát. Bonyhád, Paks és Hőgyész mellett Gyönk, Görbő-Pincehely, Bölcske, Tolna rendelkeznek még jelentős zsidó kisebbségekkel. A XIX. század elejére már majdnem minden második településen találunk legalább egy - két zsidó családot.  Dunaföldvár és Szekszárd zsidósága csak az 1850-es években ugrik meg, amikor a falvakból jelentős bevándorlás indul meg, még később lesz Dombóvár is jelentős hely.A 20.század első felében már Dombóvár kivételével mindenhol a zsidóság létszámának lassú, esetenként gyorsabb csökkenése figyelhető meg.

2. A holokauszt Tolna megyében

(Forrás: Ennek a fejezetnek a megírásához főként  a zsidomult.hu honlapot használtam fel. Sajnos honlapot gyakran érik hackertámadások,  ezért inkább kivonatoltam az ott található tartalmakat.)

A két világháború között a vármegye 20 településén éltek zsidók. Pakson és Bonyhádon több
– ortodox, neológ, status quo ante – hitközséget is működtettek.  A vármegyében 48 zsidó egyesület működött, közte 13 Chevra Kadisával (főként a temetésekkel, temetők fenntartásával, segélyezésekkel foglalkozó hitközségi intézmény) és 13 nőegylettel.
Az első zsidótörvénnyel 1880 zsidó képviselői választójoga szűnt meg,  25 főt zártak ki a vármegyei törvényhatósági bizottsági tagok közül és 125 főt a képviselőtestületekből.
A harmadik zsidótörvény már faji alapon határozta meg a zsidóságot. Ez Tolna megyében 5385 zsidó vallásút és 347 kikeresztelkedettet érintett, amely az összlakosság 2 százalékát jelentette. Jiddis anyanyelvűnek ekkor a vármegyében mindössze 5 személy vallotta magát. A nyelvi asszimiláció tehát szinte teljes volt. A 19.században még ezt tekintették a nemzetiségi hovatartozás legfőbb ismérvének, ekkor azonban sajnos már nem.
A budapesti Közellátási Hivatal kérésére 1944. május 5-én az alispán jelentette a Tolna vármegyei zsidók lélekszámát. Eszerint ekkor a vármegyében 5099 zsidó élt: Bonyhádon 1268,
Pakson 951, Dombóváron 740, Tamásiban 514, Gyönkön 495 fő, a szekszárdi központi járás területén, Bátaszék és Tolna kivételével 389, Dunaföldváron 340, Szekszárd polgármesteri körzetében pedig 402 fő.
Az 1944. április 28-án megjelent, ún. gettórendeletet követően a zsidók lakóhelyéül kijelölt települések a következők voltak: Szekszárd megyei város, Dombóvár, Paks, Dunaföldvár, Tolna, Hőgyész, Tamási és Bonyhád. Szokatlan, hogy bár a gettókat létrehozó, 1600/1944. számú rendelet úgy határozott, hogy a gettókat a tízezernél nagyobb lakossággal rendelkező településeken kell létrehozni, Tolna vármegye egyetlen, tízezernél nagyobb lakossággal rendelkező városában, a vármegyeszékhelyen, Szekszárdon nem volt gettó. Erdős Nándor, a helyi zsidó tanács elnökének visszaemlékezése szerint azért nem, mert a város polgármestere, Vendel István nem volt hajlandó végrehajtani a rendeletet, ezért a szekszárdi zsidókat a vármegye többi gettójában (Dombóvár, Paks, Dunaföldvár, Tolna, Hőgyész, Tamási, Pincehely és Bonyhád) helyezték el. (Történeti kutatások ezt a legendát árnyalják. A  gettótörvény végrehajtását  Vendel nem utasítja kategorikusan vissza, azt sajátos kibúvóval  hajtaja végre,  úgy hogy a Zsidó Tanáccsal egyeztet, hogy ki melyik zsidó családdal költözzön össze, majd mindenki maga választhatta meg, melyik gettóba lesz internálva.  Nyomorúságos, túlzsúfolt gettó verőlegényekkel valóban nem volt Szekszárdon, és ez Vendel érdeme. Vendel együttérzésére az is jó példa, hogy az első zsidótörvények szerint  közszférában dolgozó, köztiszteletnek örvendő Kelemen József  tisztiorvost el kellett volna bocsátania. Vendel  kíméletből  nyugdíjazásra terjesztette fel.)  A gettósítás és a zsidók közszolgálatainak megszüntetése következtében problémák jelentkeztek az orvosi és a gyógyszerészi ellátásban, a hadiüzemek termelésének fenntartásában. Munkatársainak mentesítését kérte több Tolna vármegyei üzem is, például a Szekszárd-Bátai Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat, a Simontornyai Bőrgyár és a Sárközi Kenderipari Társaság.
A zsidók gettóba zárását követően lakásaik, javaik, lefoglalt árukészleteik iránti kérvények árasztották el a közigazgatást. Ugyanakkor több keresztény lakos ellen indult eljárás a zsidóktól átvett javak rejtegetése, be nem jelentése miatt.
A deportálás július első napjaiban következett be, amikor a vármegye zsidó lakosságát a kaposvári bevagonírozási központon keresztül Auschwitzba szállították. A paksi és a dunaföldvári gettókat Pakson vagonírozták be, s vonatukat Pusztaszabolcsnál kapcsolták a kaposvári szerelvényhez, a bonyhádi gettót pedig Pécsen vagonírozták be. A Tolna vármegye területéről deportált 4790 zsidó július 9-én érkezett Auschwitzba, ahol többségüket megölték.
Auschwitz felszabadulását követően több településre is visszatért több család, de jelentősebb hitközségeket csak Bonyhádon, Szekszárdon, Dombóváron és Pakson alakítottak. Érdekesség, hogy Pakson jesiva (hittudományi iskola) is működött 1956-ig, amikor a megye zsidóságának nagy része végképp elhagyta az országot. Jelenleg csak a megyeszékhelyen, Szekszárdon működik hitközség, de rabbit ott sem alkalmaznak.

3. Az antiszemita akciók  Tolna megyében

 

 Tiszaeszlár időszaka (1881-1884)

Forrás: Az ELTE Társadalomtudományi Karán belül működő Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpont  honlapja. Ezt  történelmi bevezetőkkel egészítettem ki, értékeléssel zártam.

A kiegyezéssel a hazai zsidóság helyzete is gyökeresen megváltozott. A zsidóemancipáció 1867-es törvénybeiktatását követően a hazai zsidóság létszámban, vagyonban, befolyásban is rohamosan erősödött.  Ezt egyesek nem nézték jó szemmel és az évszázados előítéletek hamarosan felszínre törtek. A tiszaeszlári vérváddal és az Istóczy Győző vezetésével megalakuló Országos Antiszemita Párt színre lépésével jellemezhető korszakban, 1881-1884 közt megsokszorozódtak országosan is az antiszemita megnyilvánulások. A Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpont ebből a négy éves időszakból mintegy ötven atrocitást gyűjtött össze vidéken, ebből négy történt Tolna Vármegyében. Megyénk ezzel  közepesen sújtott területnek számított.
Az atrocitások a következők voltak:
- 1882. októberében  Bátaszéken 18−20 helyi lakos beverte három zsidó kereskedő és a rabbihelyettes házának ablakait, majd elmenekült. Bár ezután további kihágások nem történtek, a szolgabíró  négy pandúrt a településre rendelt.
- 1881 októberében Tolnán  Klein takácsmester és Felber Ignác azt hirdették, hogy "felsőbb erők" a tudomásukra hozták, hogy november 15-én egy olyan zsidó jön majd világra, aki ki fogja irtani a katolikusokat és világuralomra segíti a zsidókat. Falragaszokat tettek közzé, amelyben erre hivatkozva a zsidók kiirtása mellett agitáltak. Ezt követően incidens nem történt. 
- 1884. májusában Tamásiban Istóczy Győző és két képviselőtársa lázító beszédet tartottak a templom előtti téren, melyben az ott összegyűlt tömeget a zsidók ellen uszították. Egy Frank nevű zsidó kereskedő ezt nem tűrte, és a szónokot bekiabálásával félbeszakította. Erre a tömeg egy része Frankra támadt, de sikerült kimenekíteni a tömegből.  A gyűlés további része atrocitások nélkül zajlott le. A helyszínen vizsgálatot folytató Ehrmann István szekszárdi csendőr-szakaszparancsnok nagyobb szabású zsidóellenes mozgalom nyomaira bukkant. Ehrmann ezt a mozgalmat hozta kapcsolatba a Tamásiban akkoriban igen gyakori furcsa tűzesetekkel is.
-1883 augusztusának egyik éjszakáján Dunaföldváron beverték több helyi zsidó lakos ablakát és kővel megdobáltak egy zsidó férfit. A járási szolgabíró utasítására erélyes fellépés történt:  A kocsmákat este 9 óra után bezáratták, őrjáratot szerveztek, melyek minden csoportosulást feloszlattak.A nyugalom gyorsan helyreállt. Az alispán  utasította az izraelita hitközségeket is, hogy intsék nyugalomra hitsorsosaikat.

Az atrocitások tehát nem voltak annyira súlyosak, hogy emberéletet veszélyeztessenek.   Ez alól csak a tamási eset a kivétel.  Az államhatalom minden esetben fellépett a nyugalom fenntartása érdekében, nem engedte a konfliktust eszkalálódni, és mindent elkövettek, hogy megfékezzék a zsidóellenes indulatokat.

Vérvádak a megyénkben

Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpont   adatbázisa szerint megyénket elkerülték az antiszemitizmus legszélsőségesebb formájának tartott vérvádak, annak ellenére, hogy az 1881-1948 közti időszakból több mint harminc ilyen esetről tudunk országszerte. Csekő  Ernő azonban a 1901-es véres eseményekbe torkolló választási atrocitások kapcsán csak Pincehely környékén két ilyen esetet is említ az időszakból. (További kettőt pedig korábbról.)
1891: A nagyszokolyi vérvádeset, melyhez egy 14 év körüli leány eltűnése szolgáltatta az apropót. A lány eltűnésével a helyi zsidókat vádolták meg. Később kiderült, hogy a lány a szülői kegyetlenkedések elől Budapestre szökött.

1901: A tragédiába torkolló választás során elszabadultak az indulatok a függetlenségi és a néppárti tábor közt Pincehelyen. 31 embert -többeket súlyosan megvertek-, köztük 15 volt a zsidó. 47 elkövetőt letartóztattak, közülük 20-an követtek  el zsidókkal szembeni atrocitásokat. A rendőröket dobáló tömegre sortűz volt a válasz, ebben öten meghaltak, többen súlyosan megsebesültek. Az atrocitások  illetve az azt követő büntetőperben, a néppárti választók, szimpatizánsok közül többeket vérvádra utaló kijelentések megtételével vádoltak meg.
 


A vörös- és fehérterror időszaka (1919-1920)

A tanácsköztársasság és annak megtorlási időszakában gyakoriak voltak a statáriális kivégzések. A vörös -és a fehérterror egyaránt mintegy 500-600 áldozatot követelt országszerte. Ezeknek néhány esetben antiszemita jellege is volt. Némileg meglepő, hogy a vörösterror is gyakran a zsidók ellen fordult annak ellenére, hogy a tanácsköztársaság vezetői közt nagy számban találunk zsidó származásúakat, és  a későbbi propaganda a bolsevizmust és a zsidóságot gyakran hajlamos volt összemosni. A Kutatóközpont 9 olyan vidéki esetet ismertet, amelyben a vörösterror antiszemita jelleget öltött. Ezek közt nincs Tolna megyei. Természetesen a fehérterror esetében több antiszemita jellegűről tudunk, vidéken kb. 60-ról. Ebből hét történt Tolnában, ezek java részét a Prónay-különítményhez köthető alakulatok követték el.Természetesen hangsúlyozni kell, hogy  a fehérterror fellépése nem minden esetben volt egyértelműen antiszemita, bár nehéz elkülöníteni a motívumokat. Így például a szekszárdi direktórium tagjainak a kivégzése sem antiszemita alapon történt, hanem a kommunistákon való bosszúállás motiválta azt, amint magát a fehérterrort is. Ezt az esetet Konfliktus Kutatók sem sorolták az antiszemita cselekedetek közé.
A Tolna megyei esetek a Konfliktus Kutatók szerint a következők voltak:
- A Prónay-különítmény 1919. augusztus 18-án ért Fejér megyéből Simontornyára. Mire a parancsnok odaért, megtörtént az elítéltek kiválasztása, köztük sok zsidó volt. A kiválasztottakat Prónay felakasztatta. Néhány nappal később a helyi Keresztényszocialista Párt azt a határozatot hozta, hogy a zsidók szeptember 1-ig hagyják el a települést. ( Ez nem valósult meg maradéktalanul, mert az 1920-as összeírás során 69 zsidót írtak össze Simontornyán, ami nem szignifikáns visszaesés. Saját megjegyzés.)
- A Prónay- különítmény Simontornyáról másnap Ozorára ért. Itt egy átállt helyi kommunista  vezette a pogromokat. Két zsidó iparosost agyonlőttek, az ez ellen tiltakozó egyik magyar gazdát pedig halálra kínozták. A további kegyetlenkedéseknek a helyi plébános, Tóth Gyula erélyes fellépése vetett véget.
- Prónay maga számolt be arról, hogy Dunaföldváron nem tapasztalt kellő antiszemita indulatot, „ennélfogva fel kellett őket villanyozni és paprikázni, mindenekelőtt főleg a zsidóság ellen […] Délután tisztjeim a temetőben megkoszorúzták a Szamuelyék által kivégzett keresztény polgárok sírját, ahol Giczey szds. az ő ügyes modorában egy olyan gyújtó beszédet tartott, amelyre azután a tömeg visszajövet már nekivadulva követelte a bűnösök kivégzését. Elsőknek egy apa a saját fiával a patikánál levő lámpavasra lett felakasztva, mert hóhérai voltak Szamuelyéknek."  Ezt követően még néhány kommunistát illetve zsidót is kivégeztek.
- Szeptember 1-én Nagyszokoly községbe érkezett egy különítmény.  A zsidókat és kommunistákat összefogdosták. A zsidókat mind kommunizmussal vádolták, egy fő kivételével, akit árdrágítással. A fogvatartottak botütés büntetést kaptak, majd a falugyűlésen megszavaztatták a zsidók kiutasítását a faluból, amire 48 órát adtak. (Az 1920-as összeírás valóban csak 14 zsidót talál a faluban, 1910-ben még 59-en voltak. Saját megjegyzés.)
- Tamásiban két zsidó kamasz fiút azért akasztottak fel, mert állítólag „rosszallólag nyilatkoztak” a különítményesekről.
- Faddon egy zsidó kommunistát akartak letartóztatni, de csak egyik sógorát találták otthon. Így őt vitték el. Holttestét másnap a tolnai országúton találták meg. Ugyanitt egy zsidó mészárost lefejeztek.
-  Decs zsidó jegyzője az antiszemita akciók áldozatául esett.
Az 1919-ben kezdődő pogromhullámok idején az államhatalom nem fékezte az atrocitásokat, sem a vörös- sem a fehérterror idején. Ez 1919 augusztusa táján érthető is, hiszen egész egyszereűen nem volt államhatalom. Az indulatokat csitítani csak néhány hősiesen fellépő nagy tekintélyű ember tudta, mint pl. az ozorai plébános.A halálos áldozatok száma ennek megfelelően jóval magasabb volt, mint a korábbi  esetekben. 1920 végére Horthy Miklós felszámolta a különítményeket, de amnesztiával mentesítette a gyilkosságok tetteseit a felelősségre vonás alól.



 A II. világháború időszaka (1939-45)

A hazai zsidóság túlnyomó része nem hazai földön veszett oda, hanem a haláltáborokban, ahogy azt a 2.fejezetben láttuk. Az 1920-tól  lecsengő antiszemita hangulat az 1930-as évek vége felé erősödött fel ismét.  Az 1938-as első zsidótörvénytől az 1944 márciusáig terjedő időszakban törvényekkel és rendeletekkel szabályozták a fokozatosan jogfosztott helyzetbe kerülő zsidóságot.  Ebben az időszakban az erőszaknak két nagy hazai hulláma volt. Az első a tavaszi-nyári gettósítás és deportálás idején következett be. A gettókban, gyűjtőtáborokban, vasútállomásokon és vagonokban százak haltak meg a kegyetlen bánásmód miatt. A második nagy hullám az 1944. októberi nyilas hatalomátvétel után érkezett el, amikor is a nyugat felé deportált munkaszolgálatosokat éri rengeteg atrocitás, és az áldozatok száma mintegy 25 ezer főre tehető. Szerencsére egyik hullám sem érte el megyénket. Itt csak olyan inzultusok történtek, amelyek emberéletben nem okoztak kárt.

- Dombóvár: 1940-ben, az antiszemita Jud Süss című film vetítése után a moziból kitódulók, főleg a Nyilaskeresztes Párt helyi tagjai, pogromot akartak rendezni a kisvárosban, de a zsidó fiatalok keményen ellenálltak, és a nyilasok kénytelenek voltak visszavonulni.
-Paks: A német hatalomátvétel után a helyi Volksbund tagjai a zsidókat bántalmazták és kirabolták. A csendőrség 1944. április 22-én razziát tartott, amelynek során 19 idegen állampolgárságú zsidót letartóztattak.
- Fadd: A német hatalomátvétel után a helyi Volksbund tagjai a zsidókat bántalmazták és kirabolták.(Ez a hír azért meglepő, mert Faddon nem élt jelentős németség. Saját megjegyzés.)
- Bátaszék. A német hatalomátvétel után „Bátaszéken mintegy 12 zsidót a volksbundisták és SS-katonák összeszedtek és a Volksbundházba vitték, ahol bántalmazták őket. A lakásukat összevissza dúlták, és a holmijaikat az utcára kidobták. (…) Ezenkívül a zsidóktól kb. 200.000 P[engő]t kizsaroltak. Braun zsidó ügyvédnek a karját törték el, Halász Adolf nyugdíjas pénztárnoknak egyik szemét verték ki.”
 -Gyönk. A német megszállást követően a település vezetésében a helyi Volksbund tagjai kerültek többségbe. Elvették a zsidók javait, boltjait, kifosztották őket, feldúlták a zsinagógát és a temetőt.

4. Zsinagógák, imahelyek a megyében

Források: A következő két fejezethez zsidomult.hu honlapot használtam legtöbbet. Az archív képek is innen származnak.. Ezt egészítettem ki több személyes tapasztalattal, és helytörténeti monográfiák  adataival. 

A megyében ma öt városban hat zsinagóga maradt fenn. Ezeket a jövőben részletesebben be fogom mutatni. 
Bonyhád: az ortodox és a neológ zsinagóga  rossz állapotban megvan ma is, mindkettő raktár volt, a közelmúltban.   A neológ zsinagóga műemlék, az ország egyik legértékesebb zsinagógája. Már évtizedek óta tervbe vették a felújítását, mára már rövid időkre koncertekre, kiállításokra megnyitják. Itt mutatom be őket. 
Szekszárd: A zsidók első  imahelye a Német (ma Bezerédj) utcában volt, helyén ma modern ház áll. A zsinagógából alakították ki a Művészetek Házát a belső teljes elvetésével, de a külső megtartásával. Itt van ma egyedül működő hitközség, összejöveteleiket az 1912-ben épült temetői épületekben tartják.
Paks: Az ortodox zsinagóga szinte felismerhetetlenségig átalakítva ma a városi könyvtár. Legújabb tatarozása előtt felmerült, hogy valamennyit visszaállítanak zsidó múltjából, de végül is ezt - némi jelzésszerű vakolatdíszítést nem számítva - elvetették.
Hőgyész: Műemléki védelem alatt álló, és szörnyű állapotban lévő zsinagógáját itt mutatom be.
Dombóvár: A zsinagóga régebben FÜSZÉRT raktár volt,  ma üresen áll. Régebben galériává való átalakítását tervezték. Helyi védettséget élvez. Itt írok róla.

Régen Tolnában minden második faluban lakott legalább egy-két zsidó család. Ma már kevés
szárazdi tudja, hogy ebben a kis domboldalban lévő imaházban gyűltek
össze a szárazdi zsidók.

5. Elpusztult zsinagógák

1945 után Bonyhádon, Pakson, Szekszárdon és Dombóváron indult újjá a hitélet. A többi helyen olyan kevés hívő maradt, hogy nem tudták fenntartani a zsinagógákat sem. Erre az esetre az országos zsidótanács engedélyezte, hogy a zsinagógát eladják. Az eladási ár általában  olyan alacsony volt, hogy építőanyagnak is érdemes volt megvenni az épületet, amit a vétel után  le is bontottak. A Tolna megyei zsinagógáknak is ez lett a tipikus sorsa.

Dunaföldvár
(Kép: zsidomult.hu)
 Dunaföldvár.  1854-ben épült klasszicista zsinagóga állt itt. Egyszer valahol azt olvastam, hogy a mai művelődési ház udvarán állt. A 3. katonai térkép is jelez itt templomot, ma itt semmi épület nem látható. Pusztulásának idejét nem tudtam egyelőre kideríteni.


Fadd
(Kép: zsidomult.hu)
Fadd: Az archív kép alapján a zsinagóga a 19.-20.század fordulóján épülhetett, a jellegzetes mór stílus egy egyszerűsített változataként.   A mai Béri Balogh Ádám liget elején állhatott, ha jól értelmezem a 3. katonai felmérés térképét.
Ozora
(Kép: zsidomult.hu)

Ozora: Egyszerű,19.század végi kis zsinagógája volt a mezővárosnak. Sem helyét, sem pusztulásának időpontját nem sikerült eddig még megtalálnom.


Pincehely
(Kép: zsidomult.hu)

Pincehely: Nagy méretű 19.század végi zsinagógája már az 1950-es években sem állt, azt régebben rossz helyen kerestem.

Elsőként K. Németh András történész (akit jeles középkorászként már számtalanszor én is idéztem)  hívta fel figyelmet három dologra. Egyrészt a tamási zsinagóga történetét egy tanulmányban már feldolgozta, csakúgy mint  a helyi zsidóság történetét. 
A pincehelyi, pontosabban görbői zsinagóga   helyét is megadta, egyrészt régi kataszteri térkép alapján, másrészt a telek Google Street View képét is elküldte. Ez alapján az a görbői falurészen, a mai Mátyás király tér 5. telkén állt. A StreetView képen a telek előterében ma is nagy törmelékhalom, rom látható. Ő forrásként Ocsovai László nemrég elhunyt volt polgármester-helytörténészt nevezte meg.

Ezt követően értékes kiegészítéseket kaptam Aranyosi István, volt görbői lakostól is. Egyrészt ő is a családi emlékezet alapján megadta az egykori zsinagóga pontos helyét. Másrészt, gyermekkori emlékei alapján az 1970-es évek elején a telken még jelentős romok álltak, és nagy feltűnést keltett az, amikor valaki  a volt zsinagóga telek hátsó részére emeletes házat épített, az  1970-es-80-as évek fordulóján.  Nagyapja emlékei szerint a zsinagógát a nyilasok robbantották fel, az tehát már az ötvenes években sem állt. Édesanyja  elmondásai szerint az Auschwitzba elhurcolt zsidók közül ketten tértek vissza a faluba a II. világháború után, és ők össze is házasodtak, és egykoron a zsinagóga telke mellett álló régi házban laktak. Gazda Anikó: Zsinagógák és zsidó hitközségek Magyarországon című műve alapján pontosította az én 19.század végi zsinagóga építési datálásomat is, 1840-re.

Szakcs
(Kép: zsidomult.hu)
Szakcs: A kis falusi zsinagóga valószínűleg a mai Dózsa György út és a Vörösmarty utca sarkán állhatott.

Tamási
(Kép: zsidomult.hu)

Tamási: Nagyméretű 19. század végi zsinagóga a mai Arany János és Eötvös út sarkán állt. A telek tégla támfala eredetileg a zsinagógához tartozott. Az 1950-es években bontották le. 

Tolna
(Kép: zsidomult.hu)

Tolna: A 20. század elején épült zsinagóga a Deák Ferenc utca 7. (egykori zsidó iskola) hátsó telkén állt. Az 1950-es években bontották le. 

Gyönk
http://magyarzsido.hu/
Gyönk: A gyönki zsinagóga 1836-ban épült, a megye legkorábbi zsinagógái közé tartozott.  A gettósítás során ide hordatták a zsidó vagyon értékesebb részét, majd kifosztották és felgyújtották ezt követően ismeretlen időben lebontották.
Bátaszék: A zsinagógáról képet nem találtam.1862-ben a tagok önkéntes adományaiból építették zsinagógájukat.1949-ben lebontották.


Gazda Anikó adattára szerint zsinagóga állt még a következő helyeken: Iregszemcse, Miszla, Nagydorog, Simontornya. Így összesen 19 zsinagóga állt a megyében. Ezen kívül 21 imaszoba és 4 imaház is volt a megye településein.


6. Temetők 

A szekszárdi zsidó temető

Forrás a MAZSIHISZ honlapja,  a mazsihisz.hu
A MAZSIHISZ adatai szerint ma 1483 zsidó temető található vidéken, azaz a településeknek több mint 40%-ban van. Tolna megyében összesen 43 településen 46 zsidó temetőt tartanak nyilván, ez az ország állományának 3,2%-a. Ez azt jelenti, hogy Tolnában az országos átlagnak megfelelően a települések 40%-ában van zsidó temető. Bonyhádon a két irányzatnak egymástól távolabb áll a temetője, Pakson és Gyönkön a két irányzat szerinti megkülönböztetés ma már inkább csak szimbolikus gesztus. Dombóváron is több temető volt, az igazi nagy ma már Kaposszekcső területére esik. A táblázatban a terület nagysága mellett feltüntettem a sírok számát is a MAZSIHISZ adatai alapján. A terület nagysága néha semmit nem fejez ki a temetőre vonatkozólag, inkább csak földhivatali adat. A G betű a gondozatlanságra utal. Táblázatunkból is látszik, hogy a bonyhádi temető országosan is kiemelkedik, nem csak a sírok számával, korával, hanem "sűrűségével" is. Itt már bemutattam.
Az egyik legnagyobb és legszebb fekvésű temetőről, pincehely-görböiről is van külön ismertetőm.



Az őcsényi a kisebb temetők közé tartozik, és az önkormányzat szépen karbantartja. Őcsénynek a 1867-1944 közt 30-40 fő közötti volt a zsidó lakossága.


 

2017. június 17., szombat

A Balaton-felvidék gótikus templomai

Régebben már elkezdtem a Balaton-felvidék középkori emlékeiről képeket felrakni. Az első részben a romokról írtam. Ezt követte a román kori templomokról szóló rész. Most leróva régi adósságom, a gótikus emlékekről írva befejezem sorozatom.  Litér kis református temploma nagy meglepetést okozott a művészettörténészeknek, amikor a 1961-ben megkezdték a templom déli kapujának kibontását, ugyanis a kapuépítmény architektúráját a franciaországi Chartresben kialakult oszlopszobros kaputípus egyetlen magyarországi jelentkezésének tekinthették. Azóta is  csak egyetlen egy ilyen stílusú emlék  került elő az 1970-es években Ópusztaszeren.
A berhidai "kistemplom", titulusa szerint a Szent Kereszt templom,  a román-gót átmeneti időszak tipikus emléke. 1395-ben Berhida megkapta a mezővárosi rangot.Ekkor a Hunt-Pázmány nembeli Demeter, veszprémi püspök tulajdona, aki a templomot  bővíti és beboltozza,  címerét is ráteszi egyik zárókőre. Nem ez miatt különleges a templom, hanem a fedélszéke miatt, ami teljesen nélkülözi az ácsmunkát, és teljesen kőből épült. Ez nem csak a hazai emlékanyagban egyedülálló,hanem nemzetközileg is ritkaságnak számít.  Nekem a templomba sem sikerült bejutnom, nemhogy a padlásra. A részletek iránt érdeklődők itt találnak érdekes, alapos cikket.
Szentkirályszabadjai templom első említése 1291-ből ismert. Az 1333-1335 közötti pápai tizedjegyzékekben is szerepelt. A legutóbbi feltáráskor a barokkizált hajó falán megtalálták a román kori résablakok sorát, valamint befalazott gótikus kapuját.
Egyszerű falusi templom ez, amit csak hatalmas gótikus tornya emel ki a hasonló emlékek tucatjai közül.

Szentmiklósszeg a mai Keszthely szomszédságában lévő falu volt. Az itt álló középkori templom ma város Szent Miklós temetőjének kápolnája. A  korábban barokk-historizálónak gondolt kápolna 2000-ben zajló felújításakor derült ki, hogy fontos középkori részleteket rejt. A barokk vakolat alatt a templom külsején is középkori falképek kerületek elő, amik a 14. század végére datálhatók. A képen Szent Miklós püspök és az Áldó Krisztus.  



A keszthelyi volt ferences templom nem csak a Balaton-felvidék legfontosabb gótikus emléke, hanem országosan is kiemelkedő.Építtetője Csáktornyai Lackfi István erdélyi vajda, az ország nádora volt. 1386-1390 körül már kifestve állt a templom. 1397-ben ide temetik őt, miután Zsigmond-párti főurak tőrbe csalják és kivégzik.  Az 1560-as években az előrenyomuló oszmán hadak ellen a kolostort várrá alakították át, a templom raktár lett. A templomot az 1723-ban visszatelepülő ferencesek helyreállították a maguk barokkos felfogásában. A következő nagy változásokat az 1896-os "restaurálás" hozta. Ez az akkori divatos "stílszerű" elvek szerint történt: a templomból mindent eltávolítottak, ami nem véltek  gótikusnak. A hangsúly a vélekedésen van, mert így Stehlo Ottó, a "restaurálás" tervezője nemcsak a középkori köveket faragtatta újra "még középkoribbra", hanem még Laczkfi István sírját is szétbontatta,a sírkövet pedig kitette a templomból, pedig az valóban gótikus volt.

1974-ben találták meg a szentély falképeit. A 16 m magas és 20 m hosszú szentély oldalfalai  telje egészében kifestettek voltak. A falképeket azonban csak  a szerzetesek láthatták, mert a szentély a laikusok elől el volt zárva. A képen a 12 kispróféta ciklusának részlete látható, de az ablakbéletben lévő fejek sorát is megfigyelhetjük. A templom  hazánkban egyedülálló ábrázolásai ezek. Geometrikus keretben dicsfény nélküli, profán  férfifejek ábrázolásainak gazdag variációjával találkozunk itt, összesen vagy 40 darabbal.
Az északi falon négy nagypróféta, négy evangélista és a négy főangyal képe volt látható, felette pedig töredékesen fennmaradt Jézus életének jelenetsora (Jézus bevonulása Jeruzsálembe, utolsó vacsora, Olajfák hegye, Júdás csókja, Jézus Pilátus előtt, a keresztvitel , Jézus mennybe menetele, Jézus születése, Jézus bemutatása a templomban) Ezen kívül néhány Mária életéből vett  jelenetsor is felismerhető még. A képünkön legfelül a Bevonulás, alatta a Mennybemenetel ismerhető fel.Legalul egy nagypróféta és egy főangyal ismerhető fel.

A szentély déli fala. Itt látható most Lakcfi István ma már erősen kopott síköve, amit 1933-ban, értékét ismét felismerve, visszahoztak a templomba. Jól látható az, hogy a kispróféták felett három sorban különböző szentek képei húzódnak.

A neogót oltár Szt. Lászlója és a szintén neogót üvegablak közt Antiochiai Szt. Margit falképét látjuk.

Árpádházi Szent Erzsébet és Assisi Szt. Ferenc falképe a kispróféták felett, neogót üvegablakok közt.

Nagyvázsony plébániatemplomát a Vezsenyi család építette. 1472-től Kinizsi Pál birtoka lett Vázsonykő. Kinizsi nem nagyon erőltette meg magát mecénásként.  Ahhoz képest, hogy Mátyás király iránti hűsége és jól sikerült házassága révén az ország egyik leghatalmasabb főura lett, Vázsonykőben csak egy új szentélyt kapott mezővárosának temploma. A már bemutatott várbeli építkezései révén sem újult meg gyökeresen a vár, maradt az ami volt: egy hadászatilag elavult, rangon aluli rezidencia, amint majd csak özvegye és annak új férje ékesít majd divatosabb, reneszánsz részletekkel. Rangjához méltó alapítványa majd csak a pálos kolostor lesz, azt meg apósával közösen teszi. Ha összehasonlítjuk fegyvertársának, Báthori Istvánnak nyírbátori építkezéseit Kinizsi vázsonyi építkezéseivel, akkor egyből feltűnő lesz lemaradása. Ha pedig a kor itáliai műveltségeszménye felől tekintünk két országos főurunkra (lehántva a legendák és ifjúsági regények hamisságát is), akkor szinte azonos megállapítást tehetünk: Azzal együtt, hogy kiváló hadvezérek voltak, a kor erőszakos, műveletlen, analfabéta,  nemeseivel állunk szembe.Igaz, ekkoriban az itáliai nemesek sem voltak sokkal különbek.A 18.században a Zichyek jóvoltából gyönyörű barokk berendezést kapott a templom.

Végezetül a zalaszántói templom  szentélyére vessünk egy pillantást, mint a török megszállásig fennálló későgótikus virágzás egy szép, falusi példájára.


2017. június 7., szerda

Török emlékek Tolnában

A grábóci szerb kolostor kútháza
  1587-ben kapnak engedélyt a budai pasától az itteni rác szerzetesek kolostor építésére. A kútház alsó szintje még török eredetű, az átépítésről az 1780-as évekből vannak híreink. A kútházba egy közeli forrásból vezették a vizet agyagcsöveken keresztül.

A szamárhátíves boltív a kútház alsó szintjén. Ez Tolna legmarkánsabb iszlám emléke. A vallási rituális arc-, kéz- és lábmosáshoz szükséges vízigény következtében az iszlám törökök nagyszerű vízépítő mérnökök voltak. Fürdőkultuszuk is higiéniai igényességük is messze a középkori európai színvonal előtt járt. A ma már somogyi Törökkoppányban és Szekszárdon  a törökök által épített vízvezetékek és fürdők leletdarabjai kerültek elő, de korabeli források török fürdő működését Tolnán is megemlítik.
A mohamedán törökök a keresztényekhez és a zsidókhoz vallásilag türelmesek voltak, de ez persze messze nem jelenti azt, hogy a kereszténységet egyenrangúnak is tekintették.  Ismert, hogy az iszlám tanítása szerint Jézus is egy próféta volt Mohamed előtt, akinek csak egy hasonmását feszítették keresztre. A végítélet első fejezeteként Jézus Krisztus ismét eljön, és felveszi az iszlámot. Ez alapján állt az iszlám vallási tolerancia, miszerint az adók megfizetése után a keresztények szabadon (de nem egyenrangúan)  gyakorolhatják vallásukat. Ez azt jelentette pl. Pécs esetében, hogy a város tizenvalahány templomát mind ők használták, a keresztények csak a falakon kívüli Malomszeg (ma Tettye) kis templomát, amelyen a három felekezetüknek, a katolikusoknak, reformátusoknak és unitáriusoknak kellett osztozkodnia. Harangozásról, körmenetekről szó sem lehetett. A törökök relatív vallási türelme különösen az ortodox szerzetesek felé nyilvánult meg a Balkánon is.  (Ez persze nem azt jelenti, hogy a törökök kötelékébe tartozó különböző martalócok ne dúlták volna fel kétszer is a grábóci kolostort.) A hazai szerzetesrendek közül a ferencesek, de néha még a jezsuiták  is több-kevésbé szabadon tevékenykedtek a hódoltsági területen. Szabadon járhattak a protestáns prédikátorok is, megyénk is jórészt áttért a kálvinista hitre. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Tolna vármegye egésze virágzott a hódoltság alatt. A stagnáláshoz az is hozzájárult, hogy az 1566-ig  Szigetváron székelő vármegye kellő erőszakkal beszedte saját adóit is a megye nagy részéről, kisebbik  feléről  a palotai, tihanyi és  más várkapitányságok tették ezt, akik aztán Szigetvár eleste után kiterjesztették tevékenységüket a megye egészére is.  Az 1526-os, és az 1529-es török Duna menti felvonulásának a hatására már tömeges, főleg a nemességet érintő elvándorlási hullám indult meg a megyéből is, valamint megfigyelhető volt az a tendencia, hogy a védtelenebb falvakból a mezővárosokba költözött a alakosság. Ez különösen Tolna lakosságát duzzasztotta fel, amelyik 1570 körül kb.8 ezer fő volt, igaz utána meredek zuhanásba kezdett. Fordulópontnak a 15 éves háborút tekinthetjük, amikortól is nagyon visszaesik a magyar lakosság lélekszáma, helyükre pedig balkáni eredetű népek nyomulnak. Aztán a felszabadító háborúkban a megye szinte csaknem elnéptelenedik, szinte minden középkori és oszmán emlék romhalmaz lesz. A megye története szinte nulláról újrakezdőik.

A dunaföldvári Török-torony. Neve is mutatja, hogy a hagyomány török eredetűnek tartja ezt a tornyot, de valójában ez még közvetlenül a hódoltság kora előtt épülhetett . A törökök a megyében viszonylag kis lélekszámú katonaságot állomásoztatott. 12 erődített helyen, átlagosan 20—200 katona tartózkodott itt. Földvár is ilyen erődített, de kis létszámú hely volt. A legmagasabb 200 fő körüli létszám csak a három legjelentősebb várban, Szekszárdon, Simontornyán és Koppányban volt. Koppány ma Törökkoppány néven Somogy megyei település. Az itt állomásozó török szolgálatban lévő katonák nagy része is balkáni eredetű lehetett. A legjelentősebb erődítési munkákat Koppányban  végezték a törökök, de kisebb munkálatokat szinte minden helyen, így Földváron is folytattak. Teljesen új építésű volt Újpalánk, ami 1596-tól 1686-ig állt fenn, a Sárvíz révjét védő kisebb erőd volt.  Vélhetően török eredetű  Törökkopányban a  Török-kút, ahonnan egy forrás vizét vezették be várba. A várból ma már semmi nincs meg,  falu van a helyén.

A bátaszéki kézmosómedence. A dzsámivá átalakított, minarettel ékesített volt ciszterci apátsági templomból kerülhetett a Mária-kápolnába, majd jelenlegi helyére.

Török kézmosó medence a szakcsi templomból. Szakcs a középkorban mezőváros volt,  a mai temploma is középkori eredetű.. A török időkben is folyamatosan lakott a 17.század végéig, de magyarokkal, rácokkal (iflákokkal). Arra nincs bizonyíték, hogy iszlám lakossága is lett volna. Éppen ezért elképzelhető, hogy ez a korábban szenteltvíztartónak használt mosómedence a közeli Törökkoppány egyik dzsámijából  származik.A törökkoppányi templom sekrestyéjében is van egy ehhez nagyon hasonló kézmosó.
Az iszlám lakossággal is rendelkező településeken  az iszlám  vallási épületei is megjelentek. Szekszárdon és Koppányban több,  Bátaszéken, Újpalánkán, Tolnán, Pakson, Földváron, Anyavárott, Simontornyán, Dombóvárott egy-egy dzsámi  és helyenként több mecset épült, vagy keresztény templomot alakítottak át.  Pakson Evlia Cselebi, egy mohamedán szent, Arkodzs Baba síremlékét (türbe) említi. Ezekből azonban semmi nem maradt fenn.
Van még egy kézmosó medence Bátaszéken (lásd a fentebbi képet)  ami régebben a Mária-kápolnában volt. Most a nagytemplom előcsarnokában áll..Ezenkívül Földváron van egy-két turbános sírkő, nagyobb múzeumainkban számos apróbb lelet. Mindössze ennyi maradt  az egykoron kifinomult és gazdag oszmán-török kultúra emlékeiből.Összességében azonban megemlíthetjük, hogy a 150 éves itt tartózkodásuk alatt a Jagelló-kor építkezési hullámához képest nagyon nagy visszaesés következett be, ami főként azzal függött össze, hogy mégiscsak a hatalmas birodalom végén volt ez a terület, bizonytalan jövőképpel.

2017. június 3., szombat

A németek arányának visszaszorulása a reformkori Tolna megyében

Tolna magyar (kék) és a német (narancs) lakosságszám alakulása 1786 és 2011 közt, ezer főben
Megjegyzések: A korai népességszámlások az anyanyelvet, vagy még inkább az elsődlegesen használt nyelvet tekintették döntőnek. Ezt 1844-ben országgyűlési határozatban is deklarálták. Ezért a későbbi adatoknál (ahol már anyanyelvet és nemzetiséget külön kérdezték) is ezt tekintettem irányadónak, kivéve a legutóbbi két népszámlálást. A grafikon nem tartalmazza a kisebb nemzetiségeket (rác, tót, zsidó), ezek maximális aránya 1783-ban is csak 5% volt (kb.7ezer fő), majd azt követően is tovább csökkent.
Adatok forrása:
1783: II. József-féle országos összeírás. Itt a falvak összetétele alapján kellett a népességet becsülni, mint erről korában már értekeztem.
1828: Egyed Antal-féle megyei összeírás. Ez a "műkedvelő" tudós pap egyéni kezdeményezése volt. Néhány település nem adott választ. Ekkor becsült adatokat használtam.
1837: Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben (I–VI., Pest, 1836–40);
1851: Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 1851
1856: Fényes Elek: Az Ausztriai birodalom statistikája és földrajzi leirása, 1857
1881: Országos összeírás. Ekkortól már országos statisztikai hivatalok összeírásai állnak rendelkezésre.
1911: Országos összeírás
1941: Országos összeírás
1948: Becslésem, amit az 1949-es népszámlálás fényében tettem meg. 1941-ben 72 ezer német élt a megyében. A kitelepítés 34 ezer főt érintett. A  háborús áldozatok, hadifogságban, málenkij roboton lévők száma kb. 14 ezer főre tehető, ezek közül később még többen kitelepítettek lettek. A korábban nyugatra menekültek pár ezres létszámát levonva kb. 22 ezer főre volt tehető a megyében maradt németek száma.
1949: Országos összeírás. Ekkor 2962 vallották magukat német anyanyelvűnek, és 306-an, azaz  1,5% -nyi merte magát német nemzetiségűnek vallani.  A magyarországi németeket végleg sikerült megtörni.
2001:  Országos összeírás. Ekkor éri el a maximumát az 1945 utáni időkben a megye német lakossága.
2011:  Országos összeírás

Ez a grafikon egy érdekes tendenciát mutat, amit  így fogalmazhatunk meg: Mi az oka annak, hogy a németek részaránya ilyen meredeken csökken 1828 után a megye lakosságszámában? Elvileg ennek három oka lehet:
  1. A természetes népességváltozás, azaz a hazai németség alacsony születési aránya a magyarokhoz képest 
  2. A nemzetiségi adatok pontatlansága, különböző felfogása, manipulálása
  3. Erőteljes asszimiláció, amely lehet önkéntes, de történhet kényszerítés révén is
Nézzük sorba az egyes lehetőségeket!

1. A néprajztudományban ismert, hogy a magyarság - különösen a reformátusok - a 19.század közepe óta a népességszabályozásban az egykézés módszeréhez nyúltak, míg a németek a törzsöröklési rendszernek köszönhetően nagyobb gyermekáldást éltek meg. A németek "szaporasága"közhellyé lett, ezzel kapcsolatban a  néprajztudomány is számos érdekességet írt le, például egyes helyekről ismert, hogy ezt a szaporaságot a németek által  hamar meghonosított burgonyának tulajdonították, amitől kezdetben a magyarok meglehetőst idegenkedtek is./Ács Z./
A hazai németségnek tehát nem hogy alacsonyabb, hanem nagyobb volt a magyarokénál a születési arányszáma. A  "svábok szaporaságának" eredményeként három dolgot figyelhetünk meg:
a) A tisztán sváb falvakban a népességszám erőteljesen növekedett, egyes falvak esetenként túlnépesedtek.
b) A vegyes lakosságú falvakban a németek népességszámban elnyomták a más nemzetiségűeket, Különösen az egykézést már sokkal korábban elkezdő rácokat, (Szálka, Grábóc, Alsónána) de a magyarokat is. A német falvak homogenizálódtak.
c). A 19. század második felére  a túlnépesedett falvakból elindul a németség kiáramlása. Ez irányulhatott a megye más falvai felé, pl. a munkaerő hiányos, erősen egykéző Sárköz irányába,  de távolabbi vidékek felé, sőt egyes falvakból (pl. Györköny) Amerikába is. Ez a szórvány németség azonban gyorsan elmagyarosodott.
A természetes népességváltozás tehát nem hogy nem magyarázzák, hanem egyenest még ellentmondásosabbá teszik a fenti grafikonban az 1828 táján bekövetkező törést.

2.A nemzetiségi adatok pontatlansága, különböző felfogása, manipulálása
A 19.század elején  a nemzetiség kérdését a nyelvhasználathoz kötötték, még nem volt szó olyanról, mint a nemzetiséghez tartozás önkéntes vállalása.  A magyarországi  németeknél a nemzeti identitás sem létezett még. Ki milyen nyelvet használt, ahhoz a nemzetiséghez tartozott. A felmérések során a magyarul már jól beszélő svábokat tehát könnyen könyvelhették el magyarnak. Ezt különösen a Fényes Elek-féle 1837-es  és 1851-es felmérésnél sejthetjük, mert egész egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az ismert körülmények közt ilyen jelentős csökkenés-növekedés következhetett be egymást gyorsan követő időszakokban.
Megvizsgáltam az 1881-es népszámlálásnál  a megye összes evangélikus falvát is. Mint ismert, élhetünk azzal az egyszerűsítéssel, hogy (Sárszentlőrinc kivételével)  minden tisztán evangélikus falu tisztán német volt. Mégis azt tapasztaltam, hogy a Kéty és Bikács kivételével minden faluban az evangélikusok aránya néhány százalékkal meghaladja a német nemzetiség arányát. Ez is alátámasztja azt a hipotézisemet, hogy ekkoriban már a németek egy kis része már magyarként lett elkönyvelve, vagy magyarként határozták meg magukat, vélhetően azok, akik jól beszéltek magyarul. Az 1941-es népszámlálást már a családi emlékezet is megőrizte. A Baranyához tartozó Püspöknádasdon ekkor már sok sváb vallotta magát magyarnak. Ez más falvakban is így lehetett. Mint tudjuk, ennek nagy jelentősége lett néhány év múlva, de ez már egy másik történet.
A népszámlás "technikájának", az adatok manipulálásának tehát lehet valami szerepe.

3. Erőteljes asszimiláció
Erőteljes asszimilációt is alá tudjuk támasztani adatokkal. Például Szekszárd 19.sz. eleji mintegy 20%-nyi németsége az 1881-es népszámlálás idejére 4%-ra olvadt, Paks 50%-a 12%-ra, hogy csak két kirívó  példát említsünk. Dunaföldvár, Simontornya szórvány németsége pedig teljesen eltűnt.  Ez a két mezőváros a 19.század végére már teljesen elmagyarosodott. Néhány százaléknyi csökkenés még a legnémetesebb Bátaszéken is bekövetkezett.(80%-ról 73%-ra.)  Mint már említettük, szintén gyorsan asszimilálódtak a kirajzott, idegen környezetbe került svábok is. A 19.század végére már minden német faluban találunk pár százalék magyart is. A 19.század derekától már megfigyelhető az a tendencia is, hogy a karrierépítés fontos eszköze lesz a név magyarosítása. (Pl.a Szekszárdon 1832 óta tisztiorvosként működő Krenmüller  Tormayra magyarosított, a királyi főtanácsos Bánffay Simon is Baumholczerként indult egy vegyes magyar-sváb faluból, Szebényből.)  A németség  tehát asszimilációs nyomás alatt állt, aminek formáit érdemes megvizsgálni.


A németeket sújtó asszimilációs nyomás a reformkori Tolna megyében

A nemesi vármegye sajátos magyar intézmény volt. Védernyőként borult a megye fölé, az országos politika számos hatását kivédve. Ugyanakkor rendeleteivel külön világot képzett, és ez nagymértékben meghatározta azt, hogy egy megyében miként élhettek az emberek. A vármegyei nemesség politikai aktivizálódása tulajdonképpen II. József uralkodásának hatására történt, aki az országgyűlés nélkül, a rendi alkotmány felfüggesztésével hozta rendeleteit, amik sok esetben súlyosan sértették a nemesség érdekeit.  A Birodalom németes egységét és a felülről irányított polgári átalakulást célzó intézkedései  Tolna vármegyében is ellenállást váltottak ki. Még a Türelmi Rendeletének kihirdetését is három évig szabotálhatta a megye. Halála után a vármegyei nemesség radikalizálódva vetette bele magát a politikai küzdelmekbe.
Erre az időszakra Tolna  vármegye  nemessége is teljesen elmagyarosodott. A liptói eredetű Sztankovánszkyak és a horvát eredetű Festeticsek már eleve elmagyarosodva léptek a vármegyei történelem színpadára. A német eredetű Perczelekkel is ez hamar megtörtént, akárcsak a Gindlykkel, de még az Auguszékkal is. A francia-osztrák Mercy birtokait az Apponyiak szerezték meg, és a 18.század legvégére a német-francia ősökkel bíró Styrum-Limbourgok  kihaltak. A többi nemesi család már elve magyar volt. Bár a Habsburg-házhoz való lojalitásuk ezeknek a nemesi családoknak különböző mértékű volt, de a 19.század elejére a vármegyében is a haza ügye kerülhetett az elsők közé, semmi nem gátolta az országosan kibontakozó magyarítási mozgalom megyei támogatását. A napóleoni háborúk elmúlta utáni gazdasági válságban a haza kérdéséhez a haladás, a polgári átalakulás  kérdése is párosult, és ez a két kérdés 1848/49-ig meghatározta a megyei közéletet. A haza és a haladás kérdését közös nemzeti ügyként gondolták. "Az ország minden lakóját - nyelvétől függetlenül - a magyar nemzet részének tekintő politikai fikciót a hivatalos latin nyelv magyarra cserélésével, valamint az ország nemzetiségi lakosságának elmagyarosításával kívánták valósággá változtatni." /Glósz J./  Ekkor születik meg az elmagyarosítási gondolat,amely hosszú évszázadokra a magyar nemzetiségi politika lényege lesz. Az erdélyi szászok svájci mintájú gondolatait, vagy Széchenyi óvatosságra felszólító intelmeit félresöpörték, és ebben is a kossuthi radikalizmus lett a döntő. Svájc  helyett inkább Franciaország lett a minta, ahol a 18.század végi 50%-ról 85%-ra sikerült emelni a francia nyelvet használók arányát két generáció alatt.  A bretonok vagy a provanszálok fokozatos beolvasztása azonban úgy sikerült, hogy ott nem volt egy anyaország vagy egy rokon nemzet, amelyik állandó vonatkoztatási pont lett volna, míg a hazai szerbek,románok, szlovákok és részint a németek esetében is volt ilyen. A francia példa is megmutatta, hogy a nemzetiségi területeken folyó nyelvoktatás lesz az egyik kulcskérdés.
A kor magyar értelmiségére mély hatást gyakoroló herderi jóslat (lásd a Szózat ismert nemzethalálos vízióit)  úgy értelmeződött, hogy az egyes vármegyékben élő nemzetiségek jelentik az igaz veszélyt. Ekkoriban a magyarok aránya Magyar Királyságban messze nem érte el az 50%-ot, (Fényes Elek népszámlálásaikor  csak 44% volt, Erdélyt is beszámítva még alacsonyabb lett volna az arány) és alig volt a vármegyék közül olyan, ahol ne lett volna meghatározó a nemzetiségek aránya. Mint láttuk, Tolna vármegyében is csak 56% volt a magyarok aránya. Elnézve az egyre gyarapodó és erősödő svábságot, jogos lehetett az ijedelem, hogy hamarosan túlnőnek a magyarokon nemcsak gazdasági erőben, hanem létszámban. Jogosnak vélték azt az aggodalmat, hogy ez idővel a politikai hatalom megszerzésére is irányul.   (Az más kérdés, hogy ennek semmi alapja nem volt. A Schwäbische Türkei területén élő németek a két világháború közti  időszakig teljesen közömbösek voltak a nemzetiségi kérdések iránt, és nem volt egységes nemzettudatuk. Eleve vallásilag megosztottak voltak, és gyakran a szomszédos falvak is más dialektusban beszélték a németet. Vagy tíz különböző helyről, és különböző időkben érkeztek német földről.)
A magyar nyelvoktatásának ügye a II. József halála után összehívott 1790-ben induló országgyűlésen már előkerül. 1791-ben alkotják meg azt a tanügyi törvényt, amely már előírja azt, hogy a magyar nyelv kötelező tanítását a gimnáziumoktól felfelé, bármely iskolában.  Ezzel párhuzamosan  szorgalmazzák az alsó fokú oktatásban is a magyarul oktató  iskolák számának gyarapítását. A folyamat ellenőrzését tanfelügyelőkre bízták.  Ennek eredményeként 1798-ban Vitéz Imre " pécsi kerületbeli tudományok és oskolák királyi főkormányzója" meglátogatta Tolna vármegyét. Valósággal "kiakadt" azon, hogy a Bonyhád-Varasd-Tevel-Hőgyész útvonalon utazva, nemhogy magyar nyelvet oktató iskolát nem talált, hanem magyarul beszélni tudó emberrel sem akadt össze. Szenvedélyes hangú beszámolójában szorgalmazza, hogy a vármegye minél előbb lépjen fel ezen tarthatatlan helyzet ellen. Különösen azt hangsúlyozta, hogy a nemzetiségi falvakat magyar tanító alkalmazására kötelezzék.
És a megye hamarosan cselekedett is:
  • 1807-ben a vármegye - a többi megyéhez hasonlóan - áttért a magyar nyelv használatára a megyegyűlésein
  • 1808-ban határozatot hozott a vármegye a német települések elmagyarosítására. Első lépésként elrendelte, hogy a községek magyar nyelvű jegyzőket alkalmazzanak. Ezt a vármegye következetesen véghez is vitte. Néhány éven belül már magyar nyelven lehetett a sváb falvakkal is kommunikálni.
  • 1830-ban kimondták, hogy az egyvallású községekben csak egy iskola legyen, tanítási nyelve pedig a magyar. A német  - olyan helyeken, ahol a gyermekek nem értenek magyarul - csak  a magyar nyelv tanítására szolgálhat. Tanító csak magyarul tudó személy lehet. Ha a régi tanító nem tud magyarul, ideiglenesen fogadjon maga mellé magyarul tudó segédet. A magyar tankönyveket pedig az elöljáróság vásárolja meg a község költségén. Ennek nem sikerült mindenhol maradéktalanul érvényt szerezni.
  • Ugyancsak ez a rendelet kötelezte a tanulókat nemzeti viseletük letételére és helyette magyar ruházat viselését rendelte el, magyarul a svábok általános harisnyás viselete helyett gatyát kell húznia mindenkinek. Még évek múlva is előjön ez a passzus, lhettek tehát ennek betartatásával is gondok.
  • Az egyházakat sem hagyták érintetlenül. Felkérték a felettes egyházi hatóságokat, hogy a településeken szüntessék meg a felekezeten belüli nyelvi - nemzetiségi elkülönülést. Ahol a lakosság ért magyarul, ott ezen a nyelven folyjon az istentisztelet, ahol nem, ott felváltva magyar és német nyelven. A templomi szolgálatot ellátó személy csak magyarul tudó lehet. Ekkoriban -különösen az evangélikusoknál- előfordult az, hogy német földről érkezett a pap, ennek véget vetett ez a rendelkezés. Innentől kezdve megfigyelhető, hogy a falvakba egyre gyakrabban kerülnek magyar nevű papok. Szepesy Ignác a reformkor pécsi püspöke is a magyar nyelv ügyének lelkes támogatója volt.
  • Megszüntették azt a gyakorlatot, mely szerint a vegyes lakosságú községekben a nemzeti arányok szerint választanak elöljárókat, előnyben kellett részesíteni a magyarokat.
  • A mezővárosok kézműiparában is meghatározó volt a német mesteremberek súlya. Őket a céhek magyarosítási rendeletei érintették hátrányosan. A céhekben az elöljáró csak magyarul tudó személy lehet. A céhgyűlés, a céh adminisztrációja is magyar nyelvű legyen. Nem vehető fel olyan inas, aki nem tud magyarul.
  •  1830-ban már a közigazgatás nyelve kizárólagosan  a magyar lesz. Nem csak az úriszéki tárgyalások, hanem a beadványok nyelve is kizárólag magyar lett. A közgyűlés végül felszólította a birtokosokat, hogy az uradalmak igazgatásában szintén térjenek át a magyar nyelvre.
  • 1836-ban felszólítottak minden 30 éven aluli lakost, hogy másfél éven belül adják fel nemzetiségi viseletüket, különösen a harisnyát, különben kényszeríteni fogják őket.
Ezekből a kényszerítésekből azonban nem lett semmi. Nem találunk forrásokat arra, hogy Tolna megyében a magyarítás során fizikai erőszakot alkalmaztak volna a németekkel szemben. Sőt a rendeletek mindegyikének sem tudtak érvényt szerezni. A magyarítás eredményességét Glósz József úttörő tanulmányában így összegzi:
" A magyarosítás csak felszíni sikereket hozott, tartós eredménye ott volt, ahol a fejlődés eleve ebbe az irányba mutatott. A megyei határozatok radikalizmusa nem párosult következetességgel a végrehajtásban - ehhez nem is álltak megfelelő eszközök rendelkezésre. A kampány ugyanakkor nem váltott ki reakciót, (Tolna, Paks, Dunaföldvár, Szekszárd készek voltak az elmagyarosodásra), a homogén, zárt paraszti világ felett pedig úgy vonultak el az események, hogy nem hagytak mélyebb nyomokat."

Ugyanakkor következő megállapítása a demográfiai adatok fényében ma már nem állja meg a helyét: "A felsorolt területek  asszimilációját ekkor még ellensúlyozta a völgységi zárt német nyelvterületbe ékelődő magyar és szerb enklávék fokozatos bekebelezése. Kisebbségi helyzetében a németség térfoglalása homogenizálódás, a magyaroké etnikai keveredés során ment végbe. A két tendencia között ekkor még viszonylagos egyensúly állt fenn, amin a nacionalista türelmetlenség sem volt képes változtatni." Mint a bevezető adatokból is láttuk, a reformkorban megtörik a németek számának gyarapodása, és a növekvő népesség ellenére létszámuk egy állandó szinten -egyre kisebb arányon- stabilizálódott. ( Glósz József következtetéseihez rossz népességi statisztikát használt, a Fényes Elek-féle "ingázásokat".) Tehát nem ellensúlyozta a német falvak homogenizálódása a Schwäbische Türkeiból kirajzottak és a mezővárosokban élők elmagyarosodását. Ezek mögött pedig igenis sejthetjük a nemzetiségi rendeletek hatását. Egy másik mondatának viszont nagy súlya van: "A zárt etnikai tömböt (ezt neveztem a Schwäbische Türkei törzsterületének) nem tudta kikezdeni az asszimiláció, de elszigeteltségében nem alakult ki nemzeti tudata sem." A mezővárosoknak az elmagyarosodása azt is jelentette, hogy a németségnek nem alakult ki értelmisége, ami hozzájárult ahhoz, hogy a nemzeti tudatuk nem alakult ki. A 18.században még meglévő, magukkal hozott polgáriasult tendenciák elsorvadtak.  Ennek később tragikus következménye lett, mert a nemzettudatuk  csak torz formában, a nácizmus ideológiai vértezetében, a Volksbund égisze alatt jött létre. De ez már egy másik történet.


Írásművemben főként Glósz József nagyszerű tanulmányait választottam vezérfonalul, ahonnét mondatokat már-már a plagizálás módszertanának megfelelően átvettem. (Nem kell annyit gépelni.) Tanulságos Balázs Kovács Sándor néhány tanulmánya is, különösen ez. Ez is sokszor épít Glósz Józsefre. Ács Zoltán alapművéből is sok mindent kiragadtam, régebben ez fenn volt a sulineten, most már nem találom. Haszonnal forgattam még a megyei forrásokat, például ezt, vagy ezt, a megyei reformkorról. A népességszámlálási adatokhoz használt források is mind fenn vannak a neten, részint a KSH honlapján, de Fényes Elek könyvei is elérhetők. Ezen kívül rengeteg kevésbé lényeges forrást használtam, de nem vagyok annyira precíz, hogy ezeket mind fel is tüntessem.