A Szekszárdi Állami Főgimnázium könyvtárának története és régi könyvei 1.

    A kezdetek

Iskolánk egy eldugott raktárában, hatalmas hőségben, sötétben és porban, szakadozott papírládák és rozzant szekrények polcain kutatva, régi könyveket lapozgatva feltárult előttem a gimnáziumunk múltjának egy darabja. Évtizedekkel korábbi könyvtári selejtezések példányait menekítették át, majd dugták ide-oda korábbi kollégáim az újrafeldolgozás réme elől, hogy mégse WC-papírként záruljon le egykori dicsőséges és magasztos történetük, míg végül ezen a vigasztalan helyen évekig várhatták, hogy valaki újra kézbe vegye őket. Köszönet ezért a lehetőségért régebbi  és újabb kollégáimnak! Ezeknek a példányoknak sem a könyvtári olvasóban, sem magában a könyvtárban nem jutott már hely, és továbbra is várják, hogy a több évtizedes bujkálás után valahol ismét a fénybe és értő kezekbe kerülhessenek, vagy éppen az örök felejtés és az ezzel járó megsemmisülés legyen a sorsuk. A poros forróságban a Gutenberg-galaxis szánalmas romjait - főként elavult gótbetűs német könyveket - tartottam a kezemben, a portól prüszkölve, a hőségtől izzadva, mégis egyfajta meghatottságot érezve. Úgy érzem, hogy ezzel a kis írásmű-sorozattal tartozom még, egyrészt a Gutenberg-galaxis emlékének, másrészt a rég elfeledett egykori kiváló kollégáimnak is, míg majd magunk is erre a sorsra jutunk saját könyveinkkel egyetemben. A könyveknek és embereknek nagyjából közös a sorsuk.

A képen látható kötet a nagy múltú, 1640-ben alapított J.G. Cotta'sche Buchhandlung (Stuttgart) kiadó egyik híres könyvsorozatának, az 1882-től 1912-ig megjelenő 320 kötetes Cotta Világirodalmi Könyvtárnak egyik  darabja, ami Luís de Camões portugál szerző nemzeti eposzát tartalmazza. A maga korában ez egy rendkívül sikeres és igényes népszerűsítő sorozat volt, amely a klasszikus német szerzők mellett a világirodalom nagyjait hozta el a nagyközönségnek egységes, elegáns, mégis megfizethető formában, még a Stuttgarttól távoli Szekszárdra is. A gimnázium 1912-ben szerezte be ezt a német nyelvű kötetet,  a ugyanekkor a mű magyar fordítását is megvették. A Monarchiában a német könyvek stuttgarti, lipcsei, hamburgi stb. könyvkiadók műveinek a megjelenése teljesen természetes volt, és nem csak a mi gimnáziumunk könyvtárában. Ez is mutatja, hogy a Monarchiában élő magyar tanárok számára nem csak az osztrák piac kulturális termékei voltak "belpiaci " jellegűek, hanem a német  termékek is. 

A könyv főcímoldal. A könyv ma német antikváriumokban sem nagy érték, már 3 €-tól beszerezhető. Ehhez hasonló német könyvek tucatjával porladnak az említett raktárban.

A könyvek korszaka

A Monarchia korában lejátszódó hatalmas fejlődés középiskolai vonatkozásait már érintettem egy korábbi írásomban.   Ez természetesen a könyvkiadás területén is érvényesült.  A 19. század legvégén (különösen az 1880-as és 1890-es években) a magyar könyvkiadás hatalmas fejlődésen, látványos mennyiségi növekedésen és professzionalizálódáson ment keresztül. A kiegyezést követő gazdasági konjunktúra, az analfabetizmus visszaszorulása, a polgárosodás, az oktatás fejlődése mind hozzájárultak a könyvpiac robbanásszerű bővüléséhez.

Magyarországon megjelent művek száma a 19. század folyamán 
(Simon Melinda: A könyvkereskedelem plebejusai alapján) 

Megjelentek a hatalmas részvénytársasági könyvkiadó vállalatok, mint pl. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., a Franklin Társulat, a Pallas Rt., az Eggenberger-, valamint a Lampel–Wodianer cég. A könyvkiadás számai nemcsak a kiadott művekben, hanem a példányszámok tekintetében is erőteljes növekedést mutattak. A reformkorban egy szépirodalmi műből átlagosan csak 300–500 példány készült. Az 1890-es évekre viszont egy átlagos regényből 1000–3000 példány, a sikeres művekből 5000–10000 példány is megjelent. Egyes naptárak és népkönyvek elérték a 20–50 ezer példányt is. Ez az időszak volt az is, amikor a tudomány is könyvekben élt. A kiadott tudományos művek az összkiadásban elérték a 15%-os arányt is, amivel majdnem egyenragú volt a súlya a vallásos és szépirodalmi művekkel (20%-20%) és nem sokkal maradt el a tankönyvektől. (25%) (Ma ez az arány 6-7%-ot ér el. Példányszámok tekintetében ez az arány nyilván még sokkal alacsonyabb.)

Ebben a korban jelentek meg a nagy pozitivista monográfiák, kézikönyvek, lexikonok is. (pl. "a Nagy Iván", a "Csánki Dezső", a Pallas-, a Révai Lexikon, a "Bánlaky"stb.) Ezek ma is ott vannak a könyvtári olvasótermek polcain, mint kikerülhetetlen és megbecsült kézikönyvek. A gimnáziumunk is már 1897-ben megrendelte a Pallas nagy lexikonának a 16 kötetét, pedig még az épülete sem volt kész. A 16 kötet ma is olvasótermünk dísze, de a kor másik monumentális vállalkozását, az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben 21 kötetét már ebbe a számkivetett helyre száműzte a helyszűke és talán az ideológia is. A történelem fintorra, hogy Mao Ce-tung műveit találtam meg mellette.

Szekszárdi könyvtárak a gimnáziumi alapítása előtt

György Aladár monumentális művéből (Magyarország köz -és magánkönyvtárai 1885-ben, Bp.1886) hű képet kaphatunk arról, hogy milyen jelentős könyvtárak voltak városunkban, mintegy tíz évvel a gimnáziumunk alapítása előtt:

• Augusz Imre magánkönyvtára. Erről György Aladár csak annyit tudott kideríteni, hogy mintegy 20 ezer kötetes, tehát hatalmas könyvtárnak számított.  Augusz Imre 1886-ban meghalt vagyonát nagyrészt a Schell család örökölte. A Schell-család,-  bár Schell József Antal  (aki később vadászfestőként híresűlt el)  magántanulókét gimnáziumunkban érettségizett- két jelentősebb (de vagyonukhoz mérten csekély) alapítványi hozzájáruláson kívül nem segélyezte a gimnáziumot, legkevésbé a könyvtárat. 
• A Szegzárdi Selyemfelügyelőség könyvtára. 651 db. György Aladár szerint minden egyes könyve természettudományos, vélhetően tehát egy jelentős szakkönyvtár volt ez. 
• A Polgári Iskola könyvtára. Szekszárd legjelentősebb könyvtára volt 1885-ben, nem véletlenül György Aladár külön ismertetőt is írt róla, a szekszárdi könyvtárak közül egyedüliként.  1585 kötettel rendelkezett, köztük olyan jelentős értékekkel, mint a német Arnold Mylius   Földleírásával a 16-17. századból, vagy a Balassi és Rimay Istenes énekeinek egy 17. századi példánya. Ezek mellett még számos 18. századi és reformkori könyv gazdagította. Ezek úgy kerülhettek a könyvtárba, hogy jelentős adományozói is voltak, akiknek sorából kiemelkedett Nagy Nepomuki Jánosról (1809–1885). Róla a következőket sikerült kinyomoznom: Jeles magyar nyelvész, teológiai doktor, kanonok és a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja volt.  Szombathelyen élt és tevékenykedett, főként egyházi íróként és nyelvészként vált ismertté. Szekszárdhoz a kapcsolódási pontja pedig a város első királyi közjegyzőjének, az 1875-ben kinevezett Nagy Jánosnak a személye lehet. A gimnáziumnak a korai időben szoros kapcsolódása volt a polgári iskolához, hiszen az épület 1898-as átköltözéséig az épületében átengedett két tanteremben működött a gimnázium, és számos óraadót is a polgári iskola nyújtott. A gimnázium első tanárai nyilván használták is a polgári iskola könyvtárát a korai időkben.
• A Szekszárdi Kaszinó könyvtára 1188 könyvel rendelkezett, de nem írt róla György Aladár részletesen. A mindössze 7 természettudományos mű utal arra, hogy nem volt kifejezetten tudományos jellegű volt. Valószínűleg György Aladárnak a kaszinókönyvtárakra vonatkozó eléggé lesújtó véleménye a szekszárdira is igaz lehetett. 
• A Polgári Olvasókör könyvtára 504 könyvvel rendelkezett. A különböző felekezeteknek is megvolt a maguk olvasóköre, ezek jelentőségükben azonban nem érték el György Aladár ingerküszöbét. 
• A Szekszárdi Központi Tanítóegylet könyvtára említi még György Aladár 394 könyvvel az említett ingerküszöb alsó határa környékén lehetett.
• A  Tolnavármegyei Múzeum könyvtára. A múzeumot a gimnáziummal egy időben alapították,  de önálló épületbe csak 1902-ben költözhetett. Könyvtára hamar felülmúlta a gimnáziumét. 1904-ből vannak pontos adataink róla. Ebben az évben készítette el a gimnázium magyartanára, Haugh Béla a múzeumi könyvtárának leltárát. Ekkor 500 koronás könyvbeszerzési kerete fele a gimnázium csaknem 1000 koronás összegének, de több könyvet kapott adományként, mint amennyit saját forrásból szerzett be. A gimnáziummal való konkurenciaharcban az bizonyult döntőnek, hogy a vármegye nemesei, értelmiségei mindenekelőtt a  bibliofil Apponyi Sándor, de Jeszenszky család, vagy pl. Szluha István paksi képviselő  (a megye legértékesebb könyvének a 15-16. sz-i francia hóráskönyvnek  adományozója)  is a múzeum könyvtárát támogatta a gimnáziummal szemben. Mint később egy összehasonlító elemzésben látni fogjuk, más megyében nem volt törvényszerű, hogy kizárólag a múzeumi könyvtárat  támogassa a vármegyei arisztokrácia a gimnáziumi könyvtárral szemben. Annak ellenére hogy a gimnázium három híres tanára egy-egy múzeumi osztályvezető is volt (Auerbach, Bartal, Haugh) , sőt Haugh Wosinsky majd Kovách Aladár mellett egyfajta igazgatóhelyettesként is funkcionált, nem "téritettek el" adományokat a gimnázium könyvtár felé, hanem számukra is a múzeumi könyvtár volt a vármegye első könyvtára. 

A könyvtárunk létrejötte és gyarapodása

 Az 1896-ban induló gimnázium számára a könyvtár mielőbbi megszervezése az intézményes működés egyik alapvető feltételének számított. A korszak középiskoláiban ugyanis a könyvtár nem pusztán a tanítás segédeszköze volt, hanem a tudományos műveltség és az iskola szellemi rangjának meghatározó intézménye is. A gimnáziumi tanároktól ekkoriban nemcsak magas színvonalú oktatást vártak el, hanem azt is, hogy szakterületükön folyamatos önképzést folytassanak, és lehetőség szerint tudományos munkásságot is kifejtsenek, ami elképzelhetetlen volt megfelelő szakkönyvtár nélkül. Ennek megfelelően a két különálló könyvtár volt:  a tanári könyvtár, amely a pedagógusok szakmai és tudományos munkáját szolgálta, valamint az ifjúsági könyvtár, amely a tanulók olvasmányait, önművelését és tantárgyi felkészülését segítette. 1903-ban az ifjúsági könyvtárat két részre bontották: az alsó négy évfolyamé volt az "A" könyvtár, a felső négy évfolyamé a "B" könyvtár. A tanulóifjúságnak nagyjából a fele rendszeresen használta a könyvtárat. 

1. A gimnázium két könyvtárárban lévő művek száma 1896-1916 közt. A narancssárga a két ifjúsági könyvtárat  kék a tanári könyvtárat jelöli.

Első grafikonunk  a két könyvtárban lévő művek számának gyarapodását mutatja a tankönyvek nélkül. A tankönyvek kezelést ettől a két könyvtártól külön végezték, az értesítők és mi sem foglalkozunk ezekkel többet. 

 Az első meglepő dolog az, hogy a tanári könyvtárban lévő könyvek száma 1904 és 1905 közt csökkent. Ennek nem selejtezés vagy valami katasztrófa lehet az oka, hanem egész egyszerűen "könyvtár őr" személyének a változása.  1904-ben lett Pataki Jákó a tanári könyvtár új könyvtárosa,  és valószínűleg egy más osztályozási és számolási rendszert alkalmazott.  Akárhogy is nézzük, a nyilvántartás nem volt egységes és  tökéletes, mert semelyik könyvtánál semmikor nem jönnek ki a számok: A gyarapodások számának összege nem adja meg a ténylegesen nyilvántartott könyvek számát. A "slendriánság" mellett ennek a "könyvek számának" és a "kötetek számának" az összekeverése, illetve a folyóiratok könyvnek számolása is belejátszhatott. Az ifjúsági könyvek  1914-es csökkenésének az okát ismerjük, az elhasználódott könyveket selejtezték. 
A beszerzés mikéntjéről kevés forrást találtam, mert nagyon kevés jegyzőkönyv maradt fenn, még leginkább az 1911-12 és év adatai adnak némi támpontot.  Egyrészt a  minisztérium és a tankerület megfogalmazott ajánlásokat. Másrészt a gimnázium előfizetője volt negyven folyóirat közt Az Országos Pedagógiai  Könyvtár és Tanszermúzeum Hivatalos Értesítőjének, amely szintén rengeteg ajánlást közölt. Az egyéni igényeket a könyvtáros gyűjtötte össze, de hogy ebből minként lett konkrétet beszerzés, az már rejtve maradt előttem.  Az ifjúsági könyvtár következő évi beszerzéseit a novemberi tanácskozáson vitatták meg a könyvtárosok előterjesztései alapján. 

2. A tanári és az ifjúsági könyvtár éves költségvetésr.

A 2. ábrán jól látható, hogy az éves ráfordítás összege a tanári könyvtárnál drasztikusan változott, a 20 év alatt 5 kisebb-nagyobb ciklust figyelhetünk meg. Az ifjúsági könyveknél a kiadás egyenletesebb és egy év kivételével mindig jelentősen elmaradt a tanári könyvekhez képest. Érdekességként megjegyezzük, hogy a tanulóifjúságtól kétszer szedtek be pénzt az ifjúsági könyvtár gyarapítására. 1897-ben,  a még csak két osztállyal működő gimnáziumban tanulóként  egy forintot, ami két koronának felelt meg. (Ezért kb. 5 kg kenyeret lehetett venni akkoriban.)  1915-től kezdve a beiratkozás mellé  a már a megcsappant költségvetés ellensúlyozására 1 koronát, majd 2-t szedtek be a nyolc osztálynyi tanulóifjúságtól az ifjúsági könyvtár részére a 10 koronás tandíj kiegészítéseként. (A háborús infláció miatt ezért csak fél kiló kenyeret lehetett venni ezekből az összegekből.)

A tanári könyvtár éves beszerzési összegének átlaga 941 korona volt. Ez az összeg kiemelkedően magasnak számított a korban. Az ifjúsági  könyvtár költségvetése a tanárinak a felét sem érte el. Az ifjúsági  könyvtár darabszámban tehát azért előzte meg a tanári könyvtár állományát, mert az ifjúsági könyvek olcsóbbak, és ezzel együtt silányabbak  voltak. Egy átlagos szépirodalmi vagy tudományos könyv ára kb. 2,50 – 3,50 korona volt. A füzetes, puhafedelesifjúsági könyvek már 40–60 fillérért is elérhetők voltak. Ezek az árak az 1914-15-től kezdődő háborús infláció közepette jelentősen változtak, 1915-ben az átlagár már 5,5 korona volt, az 1916-ra általánossá váló papírhiány közepette már 8 koronára ugrottak. De még ekkor  is gyarapodott a könyvtár, ami különösen figyelemreméltó. 1918-1920 közt a könyvtár két kolléga, a spanyolnáthában elhunyt dr.Barta Kornél (397 db) és a háborúban eltűnt dr.Scharbert Vilmos hagyatékából (127 db) gyarapodott. 

 

3. A tanári könyvtár gyarapodási forrásai.

A 3. grafikonunk nagy tanulsága az, hogy adományok a kezdeti két évben, még jelentősek voltak, de összességében messze elmaradtak a vásárlás mögött.  Mint a múzeumi könyvtár ismertetésénél írtuk, a megyei arisztokrácia és értelmiség a múzeumi könyvtárat tartotta támogatásra érdemesnek, így a  gimnáziumunk egyik sajnálatos sajátosságaként megállapíthatjuk, hogy adományokból alig gyarapodott. Az adományok jelentős része is különböző intézetek évkönyveiből adódott, nem magánkönyvtárak értékes alkotásaival. 
Az 1897-es kiugró adományozási hullám okát ismerjük,. Ebben az évben Wigand a fiatalság 2 koronás "megsarcoltatása" mellett  felkérte a tantestületet is arra, hogy könyvek adományozásával mutasson példát az ifjúságnak, és egyben teremtse meg a tanári könyvtár alapját. Ő maga is jó példát mutatva 21 db művet adományozott, de minden kolléga legalább egy művel hozzájárult a  gyarapodáshoz.  Mégsem ő lett  a legbőkezűbb adományozó, hanem Haugh Béla 31 könyvvel. Haugh kötetei közt értékes,  reformkori könyvritkaságok is voltak, így őt tekinthetjük a könyvtár egyik legnagyobb jótevőjének is, amelyben csak Pápé Lajos előzi meg, akiről később lesz még szó. Lehet, hogy az adományozás háttérében is meghúzódik már egy Haugh-Wigand rivalizálás, amelyről már szóltunk más helyütt. . 

A könyvtárosok 

A gimnáziumnak nem volt állandó könyvtárosa, hanem egyes kollégák lettek megbízva ezzel a feladattal, ráadásul külön konkrét  javadalmazás nélkül. A javadalmazásról már láttuk,, hogy az egy elég merev rendszert követett, és főként a szolgálati évek által meghatározott fizetési kategóriák szerint történt. Az igazgatónak annyi beleszólása lehetett, hogy javasolhatta a fenntartó tankerületnek, hogy hozzák előrébb a kategóriaváltást. Így egy könyvtáros abban reménykedhetett, hogy egy ilyen  megbízással ez hamarabb bekövetkezhet. Míg az egyes szertárak őrének személye mutatott állandóságat, addig ettől a munkától - Pataki Jákót leszámítva-  úgy látszik mindenki ódzkodott. Állandóságot csak Pataki Jákó képviselt, aki 1904-ben a tanári könyvtár őre lett, és ezt egészen 1918-ig, ideiglenes igazgatói megbízatásáig be is töltötte azt. Nyilván ennek is szerepe lehetett abban, hogy tekintélye egyre növekedett, és Wigand tartós betegsége, majd halála után őt bízták meg az ideiglenesen az igazgató feladatokkal. Ebben a tanácskormány idején is megmaradt, jóllehet, akkoriban minden gimnáziumi igazgatót leváltottak  A többi könyvtárosi munkakörben a húsz év alatt összesen 14-en fordultak meg, gyakran egy-két év után újra betöltve ezt a feladatkört. 

A könyvtár sorsa a háború alatt és után

Az iskola 1918-1920-as értesítőjében dr. Resch Aurél az új igazgató ezt írta:  "A  Főgimnáziumunk ifjúsági könyvtárának könyvállománya a  világháború, a katonai beszállásolások, a forradalmak, a bolsevizmus alatt jórészt elkallódott. A megmaradt könyveket rendbe szedtük ugyan, de a hiányzókat pótolni nem tudjuk. A rendelkezésünkre álló kis összeg alig elég egy tucat könyv beköttetésére!" Ezért felhívással fordult a város lakosságához, hogy könyvadományaikkal támogassák a könyvtár újrateremtését. 

A könyvár ezt követően kevésszer kerül említésre. 1922-ben olvasunk először  tanári könyvtár őrérél, ekkor írják össze először  a könyvtári állományokat, amik köszönőviszonyban sincsenek a korábbiakkal. A tanári könyvtárban 2809 vétel és 1188 ajándék útján beszerzett könyvet írnak össze. Az ifjúságiban 3015 vétel és 454 ajándék útján idekerült könyvvel számolnak. Az még akkor is érthetetlenül  nagy gyarapodás, ha a művek száma helyett a kötetekre tértek át. Még kevésbé érthető  Resch korábbi felhívása az ifjúsági könyvtár elkallódásáról, hiszen 3500-as darabszáma több, mint a háború előttié, és fennállása óta kapott 454 adománykönyvet.

A könyvtár ezt követően már nem kap az értesítőben külön fejezetet. A többi statisztikai adat közé kerül a gyarapodás és összérték. A könyvtár szerepe leértékelődöt mindörökre.

Trieszt- Egy darabka Itália a Monarchia áldásaival

A városháza óratornyának részlete a "két mór" szobrával, akik óránként ütik az időt. 
"Bécs tengerpartja.", "Bécsben a kávé emlék, Triesztben lehetőség."  „A város, amely egyik reggel olasz lett, de nem mindenki vette észre”.  Ilyen szellemességekkel jellemzik ezt a várost. Ez a város olyan hírességek városa, mint pl. Winckelmann, a művészettörténetírás ősatyja, aki 1768-ban itt lett rablógyilkosság áldozata; Joyce, aki megszakításokkal 1904-1920 közt itt volt angoltanár ; Abdus Salam aki 1964-ben itt hozta létre a Nemzetközi Elméleti Fizikai Központot; Claudio Magris, aki az Adria partján is a Dunáról elmélkedik; és főleg persze Krasznahorkai,  aki innen ír (többek közt) a magyar nemzet biztonságáról. Nem Krasznahorkai az első magyar aki a városhoz kötődik. Élete végét itt élte le Than Mór festő, aki mellőzőttségben egyre többet vágyott vissza szeretett Itáliájába, de a Monarchia áldásait is élvezni akarta, így Trieszt számára is jó kompromisszumnak tűnt. Trieszt, a kávé és a magyarság, no meg a bánáti svábság szintézise  Illy Ferenc (Francesco Illy, 1892-1956), akinek a mai presszókávét és a nitrogén élelmiszeripari felhasználásának ötletét  is köszönhetjük.           

Az egykori halpiac (ma akvárium) tornya. A 19. sz. végén, a Monarchia alatt épült a város nagyszabású épületeinek zöme, ez is.  Ekkor érte a virágkorát a város, a Monarchia 4. legnagyobb városa volt Bécs, Budapest és Prága mögött. Ma népességszámra Olaszországban csak a 17., akárcsak az egykori Monarchia területén lévő városok rangsorát tekintve. 

A szerencsétlen sorsú mexikói császár, Habsburg Miksa emlékművének talapzata. Egy a maga korában népszerű német szobrász alkotása, aki mai szemmel nézve már fárasztó szimbolizmussal zsúfolta tele a szobrot. Például az egyiptomi alak a pálmaággal a déli égtájat, a csupasz mellű nő mellén az Esthajnalcsillaggal a nyugatot szimbolizálja. 

Annak ellenére, hogy 1918 után az Olaszországhoz került város fejlődése megtorpant, néhány a fasizmus idején emelt középülettel is találkozhatunk. Ilyen a hajóállomás épülete is, a maga életerős férfi és női alakjával. Ez a modernista épület két itteni olasz mérnök tervei szerint készült. Részben még mindig eredeti funkcióját látja el, de ma raktárak, irodák is vannak az épületben, hiszen alig utaznak ma már hajóval.       

Az olasz haditengerészet egyik hajója is a hajóállomásnál kötött ki. 

A kikötőből rálátni Habsburg Miksa híres kastélyára, a  Miramarera.  

Sőt, a távolabbi duinoi kastély is látszik, amelynek háttereként a Dolomitok szolgál. Mindkét kastélyt már korábban bemutattam. 

A nyílt vízen vesztegel (2025 júliusában) egy hatalmas vitorlásjacht,  aminek neve nemes egyszerűséggel "A". 142 m-es hosszával a legnagyobb a maga kategóriájában. A leggazdagabb orosz oligarcha lefoglalt vagyonának része, Trieszt város nagy szomorúságára, mert a hajó őrzésének tetemes költségét az EU és az olasz állam ráterhelte a városra, amitől persze igyekeznének megszabadulni. Egy ilyen hajó teljesen irracionális "közlekedési eszköz", 54 fős személyzet üzemelteti, és maximum 24 vendéget szolgál ki. Éves üzemeltetési költsége pedig 10-16 milliárd Ft (ez nagyjából Szekszárd teljes évi költségvetése) , az eredeti árát pedig senki nem tudja. Amikor 2022-ben az olasz hatóságok lefoglalták 212 milliárd Ft-nak megfelelő értékűre becsülték.

A város főterének panorámaképe. A tér elnevezései híven tükrözik a történelem menetét. Középkor és  újkor első fele: Szt. Péter tér (Piazza San Pietro). 1863-tól: Nagy tér (Piazza Grande, a triesztiek ma is így nevezik).1916-18: Ferenc József tér (Piazza Francesco Giuseppe). 1918: Egyesítés tere (Piazza Unita), 1953: Az Olaszország egységének tere.(Piazza dell'Unità d'Italia)

A tér részlete a fasiszta időkben emelet monumentális oszloppár egyik tagjával, amelyik lényegében egy I. világháborús emlékmű. Mögötte a  Négy kontinens forrásával (Fontana dei Quattro Continenti),   amely a bergamoi Giovanni Battista Mazzoleni alkotása 1754-ből. A négy oldalán az akkor ismert négy kontinens legnagyobb folyójának szimbóluma, az egész felett pedig Trieszt nőalakja angyalként  szárnyal.  Az egész azt a reményt szimbolizálta, hogy az ekkoriban IV. Károly és Mária Terézia által erőteljesen fejlesztett kikötő a világ kereskedelmének központja lesz. Nem lett az, de azért sokat fejlődött.  Például Velencét teljesen leradírozta a világkereskedelem térképről.                         

A Nílus alakja a kútról. Mussolininak nem tetszett ez a Habsburg emlék, ezért elbontatta. 1970-ben került csak vissza a térre, de csak a sarkába. A tér 2005-ös rekonstrukciója idején már eredeti helyére tették, de víz már nem csorog a négy oldalán.  A  kép bal oldalán Stratti-palota oromdísze. A palotát 1839-ben építette Nicoló Stratti görög kereskedő, aljában a leghíresebb trieszti kávézóval, a Caffè degli Specchivel. (Tükör-kávézó). Stratti néhány év múlva eladta az épületet a város biztosítótársaságának, a Generalinak. A kávéház ma is üzemel, a Generali pedig Európa harmadik legnagyobb biztosítótársaságává nőtte ki magát, és ma is ez a székhelye. 

A tér egyik meghatározó épülete a Prefektúra palotája, ami a Habsburg-kormányzóság székháza volt eredetileg. A XX. század elején épült, a korábbiak helyére. 

A Prefektúra oromzatának tetején három puttó áll látszólag teljesen értelmetlenül. Eredetileg  vállaikon ők tartották a Habsburg koronát, másik oldalán lévő társaik a Habsburg címert, de ezeket 1918-as ledöntésük óta nem pótolták. 

Az édesvíz. Ez a szimbolikus szoborcsoport a Lloyd Triestino Hajózási Társaság egykori hatalmas épületén van. A 62m hosszú épület másik sarkán természetesen a tengervizet is megtaláljuk, hasonlóan talányos szimbolikájú szoborcsoporttal.  Ma a tartományi hivatal működik az épületben. 

A „wingsuitező" Trieszt, a Városháza épületével. 

A Régi Tőzsde épülete 1806-ból Antonio Mollari jeles római építész tervei alapján. Templomszerű, de akár mondhatjuk azt is, hogy a Tőzsde lett az új templom. A trieszti tőzsdét 1755-ban alapították, 16 évvel a bécsi, 109 évvel a pesti, és 116-tal a prágai előtt.  Az épület ma az iparkamara székháza. 

A régi tőzsde melletti hatalmas saroképület a Palazzo Dreher. Anton Drehernek Schwechat (1850), Michelob (Csehország, 1859) és Kőbánya (1862) után Triesztben (1869)-ben is sörgyára lett, a városban pedig nagy palotája.  Ma is főzik itt a Dreher márkájú sört, akárcsak Kőbányán. A Palazzo Dreherbe költözött át később a tőzsde, ma is itt működik. 

Mazzoleninek erre a térre is jutott egy alkotása, a Neptun-kút. Háttérben a Régi tőzsde részlete.

1660-ban I. Lipót Habsburg császár ellátogatott Triesztbe. Tisztelgésül felállították az első aranyozott faszobrát a Piazza Grande közelében.  A szobrot 1673-ban bronzból öntötték ki,  és 1808-ban áthozták erre a térre. 

Triesztben a Velence kulturális hatása nyilvánvaló, a városban számos historizáló épületen visszaköszönnek a velencei motívumok. 

Az egykori Prágai Kereskedelmi Bank még 1914-ben nyitotta meg itteni fiókját. Ladislav Šaloun neves cseh szobrász ennek bejáratához készítette el az az Ipar és a Mezőgazdaság allegorikus, de már modern felfogású szobrát. Ezek szerint az Ipar maga a nyers erővel megáldott férfiasság, de a  Mezőgazdaságot sem nevezném vonzó nőnek. 

Mazzoleni harmadik trieszti kútja a Piazza Ponterosso-n (Vörös híd terén) áll, a Nagy Csatorna (Canal Grande) mellett.  

A Vörös-híd (Ponte Rosso) mellett kapott helyett James Joyce szobra, aki megszakításokkal 1904-1920 közt itt volt angoltanár.  A szobrot Luciano Minguzzi  készítette 1982-ben, James Joyce születésének 100. évfordulójára. A kép bal odalán a Palazzo Genel, amit egy gazdag svájci textilkereskedő házának és kereskedelmi érdekeltségének építettek 1878 körül. Vajon hol fog állni Krasznahorkai szobra?

A Canal Grande két nagy temploma: Bal oldalon a 19. század elején épült Csodatévő Szt. Antal templom, Peter Nobile udvari építész kiváló műve.  Jobb oldalon pedig a  Szentháromság és Szent Spiridon  ortodox templom, a trieszti szerb közösség temploma a 19. század végéről. 

A Canal Grande mellett álló paloták egyik legszebbike a Palazzo Gopcsevics. Egy gazdag szerb kereskedő építette, aki a közelben álló szerb templomot is finanszírozta. 

A Canal Grande-t a 18. század közepén létesítették, hogy a kereskedők közvetlenül a falakon kívül létesült Piazza Ponterosso piacáig vihessék az áruikat.
Ezzel el is hagyjuk az alapvetően monarchiás hangulatú negyedeket, hogy alámerüljünk a város régebbi és olaszosabb negyedebe is.

 Teatro Romano (római színház)  romjai.
                 Trieszt római elődjét Tergeste-t  fénykorában több mint tízkétezren lakták. Ezzel a római kor tipikus közepes városának volt mondható, de például a környéken lévő Aquilea, vagy a távolabbi Aquincum kb.40 ezres lakosságához,  nem volt mérhető. A város lakosságának kb. a fele belefért  Teatro Romanoba . Bár jóval korábbról ismert volt, de a Duce parancsa kellett ahhoz, hogy 1938-ban letarolják a felette elhelyezkedő középkori és barokk házakat, hogy demonstrálhassák a világnak, hogy ez is ősi római föld, nem valamiféle Habsburg csinálmány. Ma 400 méterre van a tengertől, de az ókorban még a tengerparton állt. Az ellentmondás feloldása ismerős: 12 ezer ember a faszükséglete néhány évtized alatt végzett a környékbeli hegyekben az erdőkkel, így a 3.-4. században a kikötő már feliszapolódott a hegyekből az erózió során az öbölbe lekerült földtől.  Ma már nyoma sincs annak a folyócskának, ami ezt a feladatot elvégezte. 

A város védőszentjéről San Giustoról (Szt. Jusztuszról) elnevezett negyed kifejezetten olaszos hangulatú a dombra felfutó meredek utcákkal. A város egyébként már 1382-ben a Habsburgoké lett. 

Az utcák a középkori településszerkezetet követik. A középkorban kb. 5 ezres  lakosságszám jellemezte. Ezzel nem volt egy kategóriában Észak-Itália százezer lakos feletti nagyvárosaival (Velence,  Firenze, Nápoly, Genova), de még tucatnyi több tízezres középvárosával sem. ( Padova, Verona, Bologna stb.) Graz a maga 6-10 ezres lakosságszáma már nem volt messze tőle, nem is beszélve közelebbi Zágrábról, ami nagyjából ez a nagyságrend volt, de például előzte a közeli 4 ezres Laibachot. (Ma Ljubljana.)

Szép fasor vezet a trieszti katedrális felé.

A St. Giusto-katedrális a római fórum épületeit is felhasználva a korakeresztény időktől a barokk korig fejlődött. Eredetileg itt egy 5. századi Máriának szentelt bazilika állt, amely mellé a helyi szent, Szt. Jusztusz (Giusto) emléktemploma épült.  A két templomot a 14. században egyesítették, ekkor készült el a homlokzatán lévő rózsaablak is. A torony eredetileg nem ilyen nyomott volt, de 1422-ben villámcsapás érte, és már nem állították helyre eredeti magasságának megfelelően. 

A katedrális mellett a Keresztelő Szt. János kápolna áll, a kép jobb oldalán a St. Giusto vár és két szabálytalanul parkoló Fiat Panda látható. 

A város védőszentjének, Szt. Jusztusznak a 14. századi szobra a tornyon.  Jusztusz életéről ellentmondó hírek vannak. Vannak források, amik  aquileiainak, mások már eleve tergesteinek (triesztinek) mondják. Közös elem a legendákban, hogy a keresztény vértanúsága miatt a súlyokkal terhelt, tengerbe fojtott teteme a súlyoktól csodás módon megszabadult, és  Tergeste partjainál a partra vetődött. Ezt a tergesteiek egy látomás segítségével megtalálták, és a testet titokban eltemették. Amikor államvallássá lett a kereszténység,  a sírját a mai katedrális helyén épült templomba tették át. 

A katedrális főkapuján újrahasznosított római sirköveket látunk, az egykori római polgárokat egyszerűen átfaragták keresztény szentekké.  Nem nevezhető impozáns megoldásnak. Ezen az sem emelt sokat, hogy a 19. sz. végén három volt trieszti püspök mellszobrát elhelyezték felette. A bal oldalon az első Enea Silvio Piccolomini, a neves humanista polihisztor, aki II. Piusz néven lett pápa, és számos magyar vonatkozást lehetne vele kapcsolatban megemlíteni Zsigmondtól kezdve Janus Pannoniuson át a Hunyadiakig. 

A torony érdekessége, hogy abba beleépítették a római Forum Propülaia-nak (bejárati díszes oszlopcsarnoknak) részleteit is. 

Nyers falak korinthoszi oszlopfővel. 

Kilátás a toronyból a római fórum maradványaira, és a San Giusto-várra. 

A toronyból készült képen a tenger mellett a Savoia Excelsior-palota hatalmas épülettömbje látható, ami 1911-ben épült luxusszállónak. Ma is az, még a Ferenc Józsefnek épült külön lakosztálya is megvan.  Előtérben a város legjelentősebb barokk templomának, a Santa Maria Maggiorenak  feltűnően egyszerű harangtornya (ennek okáról mg lesz szó) és kupolájának laternája  látható. 

A toronyban ma négy harang lakik, amik a 15-18. sz. közt készültek . 

Mielőtt a templomba belépnénk, pillantsuk rá még  a déli oldalról. Itt látjuk az egykori San Giusto templom tömbjét. 

A templomtér a két templom összeépítéseként rendkívül széles, öthajós épület lett. 

A déli oldalhajó apszisában rendkívül töredékes románkori freskók maradtak fenn. 

A képen látható freskótöredék a katedrális egyik mellékapszisában található. A freskók a 13. századból származnak, és Szent Jusztusz (San Giusto) életének és mártíromságának történeteit ábrázolják. A képen két fő jelenet látható :A bal oldali részen, ahol a "S. SEBASTIANVS" felirat (Szent Sebestyén) olvasható, Szent Sebestyén presbiter látható, aki rátalál a megfulladt Jusztusz holttestére, és gondoskodik annak keresztény szertartás szerinti eltemetéséről. A jobb oldali részen az angyalok Jusztusz lelkét emelik az égbe az "AGFIVS" felirat talán az Agios, azaz Szentet jelenti. 

A templom legfőbb művészi értékét a velencei mesterek által a 12-13. sz. fordulóján készült mozaikok képviselik. Ez Krisztust ábrázolja, Szent Jusztusszal (San Giusto) és Szent Szervulusszal (San Servolo).

Mária a kis Jézussal, Mihály és Gábriel arkangyalokkal és az apostolokkal. 

A főhajó fedélszéke 14. századi. 

A templom legkorábbi részletei az  5.sz.-i mozaikpadló töredékek. 

A San Giustus templom jobboldali mellékhajóján lévő kupola, ami az eredeti templom központi tere volt. 

Egy gótikus mellékkápolna. 

A katedrális egyik legszebb szobra ez a 15. sz. elején német-olasz kevert stílusban készült Pietá. 

A templom építéstörténetében az egyik utolsó lépés a barokk Szt. József-kápolna kifestése volt. Ezt Giulio Quaglio (1668-1751) végezte el 1706-ban. Quaglio Itália északnyugati felén tevékenykedett, de Laibachba, Grazba, de még Salzburgba is eljutott.           

A templomtól ezzel a szép 12. századi Madonnával búcsúzunk. 

A templom mellett húzódott a temető, ennek volt kápolnája a  San Michele al Carnale. a 14. században épült. 

Végezetül még egy kép  a várfalakról. Jól látható, hogy a katedrális egésze az évszázados fejlődés eredményeként milyen hatalmas alapterületű, összetett építmény lett.  

Felmegyünk a várba. 

A városháza két mórjának, - amit a népnyelv Micheznek  és Jacheznek nevezett el- eredetije fogad. Cink ötvözetből készültek.          

Kilátás a falakról: A régi világítótorony az 1830-as években épült. 

A képen látható várkastélyszerű épület a Castello (Villa) Basevi. Az épületet eredetileg Giuseppe Basevi gazdag cukorkereskedő építette 1895-96-ban, de hamarosan a városnak adományozta. 1898-ban a Csillagászati Intézet végleg kivált a még Mária Terézia által alapított Kereskedelmi és Tengerészeti Akadémiából, és azóta a bérelték ezt az épületet a várostól.  Ma is az Osservatorio Astronomico di Trieste  egyik székhelye. Kezdetben a tornyában volt egy 16 cm-es refraktoros távcső. 1964-ben a városon kívüli karsztfennsíkon épült meg az új távcsövet tartalmazó kupola.  Trieszt számos tudományos épülete közül az egyetlen, amit legalább távolról láttunk. 

A vár udvara. Gyakori koncerthelyszín. A városra sokszor lecsap a környező hegyekből a bórának nevezett bukószél,  ez alaposan átrendezte a széksorokat is. 

A  vár Velencei-bástyáját 1508-1509 körül építették. 

A  város Borgo Teresiano nevezetű része, amit magyarra Terézvárosnak lehet fordítani. Ezen a részen sólepárlók voltak régen, de amikor IV. Károly elhatározta hogy Triesztben erőteljes kikötőfejlesztést hajt végre, megvásárolta ezt a részt, és nagy építkezésekbe kezdett. Ezt a tevékenységet Mária Terézia fejezte be, aki a kerület névadója is lett.  Ez a negyed új kereskedelmi központként szolgált, szabályos alaprajzú utcáival a modern városrendezés korai példáját képviseli. Korábban már bemutattuk Canal Grande környékét, ez a negyed középpontjába található. 

A

 A szerb ortodox templom a magasból. 

Nem csak a szerb ortodoxoknak, hanem a görögöknek is volt temploma, sőt kisebb görög negyed is volt a képen látható két tornyú templom körül. A templomot Szt. Miklósnak szentelték, és a 18.sz.-ban épült.          

Még egy pillantás a várból a San Giusto katedrálisra és a Fórumra..

Pillantás a távolba. A hegytetőn a Monte Grisa-templom és a Farro della Vittora nevű világítótorony.
A II. világháború alatt Antonio Santin trieszti püspök megfogadta, hogy ha a város megmenekül a teljes pusztulástól, akkor templomot emel a Szűzanyának. Ennek a fogadalomnak a nyomán épült meg a templom a Trieszt feletti hegyen az 1960-as években. A kép másik feltűnő eleme a Farro della Vittora, a Győzelmi Világítótorony, ami 1923-27 közt épült. Elsősorban az olasz 1. világháborús diadal emlékműve, hiszen 536 év után lett Trieszt újra olasz fennhatóságú. Az 536 év Habsburg fennhatóság ellenére, az 1. világháború előtt a városnak csak 5%-a volt német eredetű, kb. 60% olasz 30% szlovén.  A torony  monarchiás katonai erőd alapjaira épült, és tervezésénél gondosan ügyeltek arra, hogy magasabb legyen, mint a berlini diadaloszlop, így aztán 68 méteres magasságával a világ egyik legnagyobb világítótornya, csaknem kétszer olyan magas, mint a Hősök tere oszlopa.
A 2. világháború után Trieszt sorsa már nem volt ilyen diadalmas, mert Tito és a szövetséges csapatok, konkrétan új-zélandiak, szinte egyszerre vonultak be a városba. Egy Berlinhez hasonló csiki-csuki harc eredményeképpen felosztották a tengerparti részt, miközben hivatalosan Trieszti Szabad Területként könyvelték el a várost, ahol az olaszok és a szlovénok marták egymást az egyre nagyobb gazdasági pangás közepette.  Tito  1954-ben lemondott a városkörnyékről, cserébe véglegesen megkapta az egész Isztriát és Zadart. A határok végleges, de jure elismerésére csak az osimói szerződéssel került sor 1975-ben. Jugoszlávia felbomlása után az olasz, szlovén és horvát kormányok s megerősítették az osimói szerződés érvényességét. Amióta schengeni határok veszik körbe a várost, látványos fejlődésnek indult.    

A vártörténeti kiállítása egy  fegyvertárral indul. Az egyik teremben viszont szép, majolikás, fafaragásos  reneszánsz kandalót is megcsodálhatunk, ami már a Caprin-gyűjteményből származik. 

  

A fegyvertártban van Szent Szergiusz, Trieszt egyik védőszentjének fából készült szobra is, amely a 15. század második feléből származik.

Díszes ajtókeret a Caprin-szobában.

Giuseppe Caprin (1843-1904), a neves újságíró, történész, irredenta politikus, a  tizenkilencedik század második felének Trieszt kultúrájának egyik legfontosabb alakja volt. Az ő egykori gyűjteményéből rendezték be a vár legdíszesebb szobáját. 

A mennyezet közepén található a Caprin-gyűjtemény legfontosabb műve, egy nagyméretű, vászonra festett olajfestmény a 17. század végéről, amely Velence diadalát ábrázolja. A vászon Andrea Celestinek (1637 – 1712) és műhelyének tulajdonítható, valószínűleg a neves velencei Palazzo Erizzo alla Maddalenából származik

A 15. század második feléből származó Szt. György kápolna.
 A boltozat zárókövén III. Frigyes császár címere van. A kőművesjegyek alapján megállapították, hogy a mi Mátyás királyunk nagy ellenlábasa által emelt kis kápolna mesterei az itteni építkezések  előtt Bécsújhelyen dolgoztak a császárnál, majd Trieszt után II. Pius hívására a toszkán Pienzában építették a pápa ideális városát, de ott már reneszánsz stílusban.  Ennyi kis adalék a középkor építőműhelyek vándorlásáról. 

A kápolna egy szépen faragott konzolján is látszik, hogy elsőrangú műhelyről volt szó. 

Feltehetően Quintus Petronius Modestus tergestei lovag portréja a rendkívül gazdag a római kőtár egy szobra.

Számtalan jó állapotú sírkő.  

Csodás mozaikok. 

Igen sok római szarkofág és egyéb római emlék  van a San Guisito katedrálishoz közeli temetőben is. Ez a temető egyben Winckelmann végső nyughelye lett.  

Az Arco di Riccardo, (Riccardo-ív). Az ókori Tergeste  belső városfalainak egy díszesebb kapuja volt. Nevének eredete bizonytalan, már középkori források így emlegették. 

A San Silvestro bazilika a San Giusto katedrális után a város második legrégibb temploma, 9.sz-i előzmények után a 11.sz-ban épült.  Érdekes módon ma református templom, de semmi köze a magyarokhoz, mert ezt a svájci reformátusok vették meg 1785-ben, miután II. József  parancsára bekerült azon 12 trieszti katolikus templomot közé, amit  bezárattak és árverésre bocsájtottak.  

A templom rózsaablaka a 14. századból. 

Trieszt legjelentősebb barokk templomát, a Santa Maria Maggiorét a jezsuiták kezdték el építeni 1627-ben,  közvetlenül a San Silvestro bazilika mellett. Irtózatosan lassan haladtak az építkezéssel, 1682-ben ideiglenes deszkázásokkal (amik később leégtek) még félkész sem volt,  amikor felszentelték.  A nagy Andrea Pozzo is beszállt az építésébe, a homlokzat terveit ő készítette el 1701-ben,  a tőle megszokott magas művészi színvonalon.  1773-ban, a jezsuita rend feloszlatásakor sem volt még  kész.  Végül 1812-ben fejezték be az építkezést kívülről, de csak a főhomlokzata lett nívós alkotás.  Belülről a 20. század elejéig  tartott a historizáló neobarokkos díszítgetés. 

Csaknem 60 méteres hosszával,  és nagy belmagasságával hatásos templom lett, különösebb művészi érték nélkül. 

A város középkori falainak maradványai a Santa Maria Maggiore templom előtt. Csak ez a kis töredék maradt meg, a többit Mária Terézia idején lebontották. 

Egy némileg meghökkentő szobor az olasz társadalombiztosítás helyi székházának az utcáról is látható udvarán.  Az épület, ahol áll, a fasizmus korának jellegzetes "modernségében is klasszicizáló" terméke. A helyiek az "Ügyfél és ügyintéző" címet adták neki, de semmi többet nem tudtam meg róla. 

Utolsó bemutatandó épületünk a Tergesteo-palota.
 Ezt a hatalmas épületet a 19. sz. közepén a Tergesteo vállalat építette, abból a célból, hogy a gyorsan fejlődő városban irodákat és butikokat áruljon. A Tergesteo vállalat  közös osztrák-olasz vállalat volt. Még olyan híres vállalkozók is alapítói voltak, mint a tragikus sorsú Karl Ludwig von Bruck, aki miniszter is lett. Az épületben tényleg sok minden volt. Egy ideig itt működött a tőzsde is, de volt náci majd brit főhadiszállás is. Ma bankok, butikok éttermek, kávézók és egyebek laza keveréke. 

Trieszt jellegzetes madarával búcsúzunk.