Garay 125: Mussolini, mint eszménykép. Egy Faludi-kérdőív és tanulságai

 

A Róder–Faludi-féle pedagógiai reformok

Róder Pál (igazgató 1932-1936 közt, rövid életrajza itt, 1945-től a Rosdy nevet használta, Szekszárdon született Pál nevű fia, ismert katolikus újságíró is)  és Faludi  Ferenc (igazgató 1936-41 közt) nagyon széleskörű pedagógiai ismeretekkel rendelkeztek. Felismerték, hogy egy iskola fejlesztése nemcsak a "hardver", az épület és a taneszközök, bútorzat fejlesztését jelenti, hanem a "szoftver", azaz a pedagógiai módszerek és gyakorlatok és az iskola diákcentrikus szellemisége is fontos. Igazgatóságuk alatt a gimnáziumban nagyszabású pedagógiai innovációk  zajlottak, amelyek az iskola légkörének egészére kihatottak.

Róder Pál tablóképe 1934-ből.

Az 1930-as évek magyar társadalma hierarchikus és tekintélyelvű volt. Ez a  szemléletmód az iskolákban úgy jelentkezett,  hogy a tanári kar (és különösen az iskolavezetés) megfellebbezhetetlen tekintélyként irányt mutatott a tanulóifjúságnak és a szülőknek is. Ennek ellenére több iskolában folytattak –  főleg a német pedagógia  hatására –  nevelési innovációkat, kísérleteket.  Ezen iskolák sorába lépett a Garay Gimnázium is Róder Pál érkezésével. Róder  Szekszárdra kerülve a "diákokhoz fordulás" pedagógiáját hirdette meg. Olyan időszakban kezdte meg tevékenységét, amikor a "nemzetnevelés" Gömbös – Hóman-féle koncepciója amúgy is hangsúlyos lett. A nevelés fontosságát hangsúlyozva bevezették az osztályfőnöki órákat is.  A főváros környékéről származó, (de a csongrádi gimnáziumból érkező)  Róder szellemiségén  egy másfajta mentalitás, egy "világpolgáribb" attitűd is érezhető volt, ami a külsőségekben is megnyilvánult. Ugyan már közel ötven éves volt, de a régi képekről is kitűnik, hogy sokkal modernebben, divatosabban öltözködött, mint a tantestület egésze. Olyan "divatos, úri sportokat" honosított meg a gimnáziumban, mint a tenisz. De nemcsak teniszpálya lett a gimnázium udvarán, hanem egy kis botanikus kert is, madáretetőkkel és odúkkal. Az ő kezdeményezésére indult el a fotószakkör, amelyet Wallacher tanár úr vezetett nagy lelkesedéssel és országos sikerekkel. Az épületben kiépítette a zárt láncú rádióhálózatot, és teljessé vált a villanyvilágítás is. 

Róder egyik pedagógiai módszere az  Ifjúságtanulmányi Ívek bevezetése volt.  Minden egyes tanulóról az osztályfőnök egy egyéni fejlesztési lapot vezetett. A tanulók családi körülményeire, érdeklődési körére tanulói és szülői kérdőívet állítottak össze. Ezekkel az adatokkal indították az íveket.  Ezt követően  az osztályfőnökök folyamatosan vezették ezeket,  azt a  négyszemközti beszélgetéseken  (ismét egy Róder-módszer)  nyert ismeretekkel   és a  tanulmányi információkkal egészítették ki. Az Ifjúságtanulmányi Ívekre mint alapra egy átfogó pedagógiai rendszert épített ki, amelyet talán majd máskor részletesebben ismertetek. Róder munkáját Faludi igazgató-helyettesként támogatta.  Miután Ródert 1936-ban "kiemelték" miskolci tankerületi igazgató-helyettesnek, Faludit nevezték ki igazgatónak a Garay élére, aki a róderi hagyományokat folytatta.

Faludi Ferenc tablóképe 1940-ből.

A régi jegyzőkönyveket végignézve megállapítható volt, hogy igazgatóságuk alatt az iskolavezetőség és a tantestület viszonya is nagymértékben demokratizálódott. Ennek bizonyítéka, hogy az értekezleteken a közös ügyek megbeszélése zajlott, azon érdemi viták voltak, nem pusztán igazgatói kinyilatkoztatások, mint például Wigand idején. A Garay Gimnázium tantestületében uralkodó demokratikus légkör abból a szempontból is érdekes volt, hogy Faludi a Székesfehérvári Tankerületi Tanács tagja volt, elvileg tehát a kormányzati álláspontot kellett volna képviselnie mindenben,  a tantestülettel szemben is. Ennek ellenére Faludi többször kifejezésre juttatta, hogy a tantestülettel szolidáris, ha a romló munkakörülményekről, a tanári pálya presztízsének zuhanásáról van szó. (Itt persze meg kell jegyezni –  kissé kilépve a történettudomány "távolságtartásából" – , hogy ez a "zuhanás" utáni presztízs még mindig sztratoszférai magasságokban volt a mai viszonyokhoz képes.)  Ez a viszony azonban kölcsönös volt. 1941-ben, a válságos évében, a tantestület is kifejezte, hogy mindenben szolidárisak az igazgatóval.

Mint korábbi tanulmányomban már utaltam rá,  a Róder – Faludi-módszerek 1941-re, talán a háborús terhek  növekedése miatt is, kifulladtak. Akkor már szinte "elszabotálták" az osztályfőnökök az Ifjúságtanulmányi Ívek vezetését is. Faludi nem csinált ebből ügyet. Valószínűleg felismerte Teleki öngyilkossága után, hogy   nehezebb idők jönnek, nem a pedagógiai innovációk kora. A következő évet már Hatvanban volt kénytelen kezdeni. Áthelyezték, talán mert nem képviselte eléggé a kormányzati álláspontot, talán a leventetábori botrány miatt,  ezt innen nehéz megállapítani a tankerületi iratok ismerete nélkül. 
A Róder – Faludi-korszak mai szemmel nézve a gimnázium egy második aranykora volt. (Az első aranykornak természetesen a Wigand-korszakot kell tekintenünk.) Ebben az időszakban tanított itt dr. Hencze Béla, aki irodalomtanárként hozott friss szellemiséget a városba. Szekszárd irodalmi ízlésvilágát akkor a  Bodnár István határozta meg, aki a 19. századi romantika talajáról állt ellen a városban és a Tolnamegyei Ujság hasábjain a modernségnek, beleértve ebbe a város szülöttjét Babitsot is. Hencze Ady és a kortársak világát hozta el. Rokonságban állt Szabó Dezsővel, rajta keresztül a népi írók közül többet személyesen is ismert, például Illyés Gyulát is. A gimnázium falai közé ő hozta el Babits írásait is. Ebben az időszakban válik meghatározó tanárrá Wallacher László, és ekkor indul pályája Létay Menyhértnek is. Ekkor diákoskodik itt Mészöly (Molnár) Miklós, aki az ifjú tanárokban,  dr. Hencze Bélában és osztályfőnökében, Létay Menyhértben találta meg a szellemi társat. 

 

Az 1937-es kérdőív

1937-ban Faludi az Ifjúságtanulmányi Íveket követve egy kérdőívet szerkesztett, amellyel főként  a tanulóifjúság érdeklődési körét kívánta felmérni. A felmérés a  Garay Gimnáziumra koncentrált, de Faludi ezt szélesebb kontextusba kívánta helyezni.  A Garay Gimnáziumban  302 fiú tanuló töltötte ki a 329-ből az anonim a kérdőívet. Ez 92%-os arány, tehát valószínűleg a hiányzók kivételével szinte mindenki részt vett a felmérésben. Ezen kívül   még öt "különféle iskolafaj"  kapott kérdőíveket. Név szerint  a székesfehérvári  Ybl Miklós Gimnázium,  a székesfehérvári gróf Klebelsberg Kunó Polgári Fiúiskola, a pápai Állami Tanítóképzőintézet, a veszprémi Állami Felső Kereskedelmi Iskola és a győri Szakirányú Iparostanonciskola. Így összesen 831 tanuló vallomása szolgáltatta az anyagot, ez már statisztikailag is értéklehető mennyiség. Az eloszlás a különböző iskolatípusok közt azonban már nem tesz lehetővé tudományos igényű következtetéseket.  Faludi szándéka is csak annyi  lehetett, hogy összehasonlítsa a Garay Gimnázium kérdőíveit más iskolákéival.  Sajnos az eredményt azonban már nem így ismereti, mert abban összemossa a különböző iskolákat és még gyakran az iskolatípusokat is. 
A kérdőíven 19 kérdés szerepelt,  amely az érdeklődési kört, az olvasási és tanulási szokásokat, a kedvelt és nem kedvelt tantárgyakat, a szabadidő eltöltésének módjait, a választott életpályát firtatta. Ezen kérdések közt 14.-nek szerepelt az, amellyel most részletesebben foglalkozunk. 

Mussolini, mint eszménykép

A 14.  kérdés így hangzott:  Az emberiség nagyjai közül ki az eszményképed és miért ? A válaszok megoszlását Faludi így ismerteti: 

"Az eszménykép megválasztásánál az irodalmi vagy történelmi tanulmányok hatását, a magyarság, vagy a külföld nagyjainak személyi varázsát (Petőfi, Széchenyi — Horthy, Mussolini) egyenlő mértékben jelzik a válaszok. Az eszményképül választottak sorrendje a következő: király, fejedelem, államfő, államférfi 54%, író, költő, művész 24%, szent 5%, nemzeti hős 5%, feltaláló 5%, tudós 4%, sportember 3%. Azoknak, akik szentet jelöltek meg eszményképül, 66%-a polgárista. A sportemberek híveinek 60%-a iparostanonc. A kereskedelmisták egyetlen esetben sem választottak eszményképül szentet, valamint — a tanítóképzősökkel egyetemben — sportembert. A jelenkor államférfiai közül Mussolini és Hitler neve szerepel leggyakrabban. Az államférfiakra eső válaszok 24%-át ők nyerték. Ebből 17% esik Mussolinira, 7% Hitlerre. Mussolini követőinek közel fele (44%) gimnázista. Egyéniségének hatásáról találóan írja egy VII-es gimnázista rajongója: „Gyönyörű az, mikor egy ember egy egész nemzetet emel fel a tespedésből.“ A Hitler nevét feltűntető lapok 54%-a iparostanoncé."

Különösen meglepő, hogy a jelenkor államférfiai közt nem  magyar államférfi van a lista első két helyén, pedig a szinte személyi kultusz szintjéig népszerűsítette az állami propaganda a kormányzót.  A Szekszárdon működő megyei kórház is a nevét viselte. Elképzelhető, hogy  Faludi csak a külföldi politikusokat vette figyelembe ennél a közlésnél, de ez nem derül ki pontosan. Azt azonban érdemes hangsúlyozni, hogy a jövő értelmiségét képző gimnáziumokban (így a statisztikában is nagy súllyal szereplő Garayban) mennyivel népszerűbb volt, mint az iparostanonc iskolákban vezető Hitler. 

A magyar Mussolini-kultusz néhány jellegzetessége

Nyilván  egy helytörténeti blognak nem lehet feladata, hogy újat mondjon egy olyan bonyolult politikai kérdésben, hogy mi az olasz fasizmus hazai fogadtatása, de meg akartam  érteni, hogy mi lehet az oka annak, hogy a gimnazisták körében –  vélhetően  a szekszárdiak közt is – ennyire népszerű volt Mussolini. Ezért érintőlegesen foglalkoznom kell a hazai Mussolini-kultusszal.

 

Mussolini hivatalos fényképe 1936-ból.  Forrás: Wikipedia

 A Mussolini kultusz  1927-ben indult Magyarországon. Ebben az évben,  április 5-én írta alá Bethlen István és Benito Mussolini az olasz–magyar barátsági szerződést, amelynek eredményeként  Magyarország legfontosabb külpolitikai partnerévé Olaszország vált. A Trianoni sokk után ezzel a lépéssel tudott a Magyar Királyság kitörni a külpolitikai elzártságából, sőt revizionista törekvéseihez is partnert talált.   Ugyancsak ebben az évben, a harmadik leggazdagabb brit, a sajtómágnás Harold Sidney Harmsworth, ismertebb nevén Lord Rothermere is publikálta saját lapjában, a Daily Mailben  a "Magyarország helye a Nap alatt" című cikkét. "Ezt a merész magyarbarát álláspontot eksztatikus hálával fogadták Magyarországon" – írja erről az angol Wikipedia, ami  Rothermere nácibarátiságát sem rejti véka alá.   (Rothermere-cikkéről és hatásáról bővebben lásd itt, további érdekességek itt.) 

Az olasz–magyar kapcsolat még erőteljesebb lett Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején. Gömbös számos tekintetben  követendő mintának tekintette Mussolini  fasiszta rendszerét. Nem véletlenül ragasztotta rá Esztergályos János pécsi szociáldemokrata képviselő egy 1932-es parlamenti felszólalásában a Gömbölini nevet. (Természetesen ezt a gúnynevet néhány élclap és a teljesen súlytalan ellenzéken kívül  senki nem  használta.)  Az erőteljes Mussolini kultusz közepette a fasiszta rendszer veszélyeivel kevesen foglalkoztak, sőt azt jónak, követendőnek tartották. Királdy-Lukács György  követségi tanácsos ugyan 1936-ban titkos jelentésében már felhívta az ország vezetőinek a  figyelmet arra, hogy Mussolini  "eltávolodik a reális élettől".  Akkoriban Olaszországban (és Magyarországon)  ezt nem "akarták" észrevenni. 

A Mussolini-kultusznak néhány sajátosságát érdemes kiemelni.  Egyrészt, nyilvánvaló volt az asszimmetria. Magyarországon a Mussolini iránti lelkesedés nem párosult hasonló lelkesedéssel a magyar politikusok iránt.  A Magyar Királyság  alárendelt volt ebben a kapcsolatban.  Persze azért születtek válaszgesztusok Magyarországnak. Egy ilyen válaszgesztusnak  tekinthető Babits San Remo-díja, hiszen mint Haász Gabriella megállapította, a díj hátterében sajátos diplomáciai ügyködés húzódott.  Jellemző az is, hogy szülővárosának, Szekszárd  város vezetőségének csak ezt követően születik meg az egyetlen hivatalos  gesztusa a  költőóriás felé: a díj odaítélése alkalmából táviratban köszöntötték őt. Magyarán az olasz szövetségestől kapott díj igazolta csak a helyi vezetés számára Babits nagyságát. 

A Mussolini-kultusz egyik jellegzetessége a fenntartásnélküliség volt. A másik szövetségessel, Adolf Hitlerrel szemben mindig is érezhető volt egy kényszeredettség, nem véletlenül nevezték Horthyt "vonakodó csatlósnak".  Ennek nyoma sem volt Olaszországgal és Mussolinivel kapcsolatban. Az egyetlen fenntartás, Mussolini vallástalansága is hamar eloszlott, amikor 1929-ben a Vatikán és Olaszország közt létrejött a lateráni egyezmény, amelytől kezdve a katolikus egyház nagy jótevőjeként is méltathatták. 

A hatalmas lelkesedés egyik velejárója Olaszország katonai súlyának túlértékelése volt. Az olasz fasizmus politikailag ugyan keltett maga körül valamiféle politikai illúziót, ami például rabul ejtette Gömböst is, de egész Európában is nagyra értékelték Olaszország politikai súlyát. A konkrét katonai szerepvállalások azonban rámutattak – már a háború előtt is – Olaszország gyengeségére, amely Abesszíniában, majd a spanyol polgárháborúban is megnyilvánult, és egészen nyilvánvaló lett a II. világháború alatt. Ez azért is figyelemre méltó, mert a magyar hadsereg modernizálását is olasz mintára és  olasz fegyverekkel kezdték meg.

Az olasz fasizmus lényegesen különbözött a német nácizmustól, és ez annak idején mindenki számára nyilvánvaló volt. A fasizmus közeledésese a nácizmushoz inkább csak közvetlenül a háború előtt volt megfigyelhető, a korábbi időkben elég lényeges különbségek mutatkoztak. Egyrészt az olasz fasizmusnak nem volt markáns antiszemita jellege. Másrészt a társadalom átalakításáról is gyökeresen mást gondolt Mussolini és Hitler. A nácizmusra nem voltak  jellemzőek a ruralizáló törekvéseket, ami Mussolininál döntő jelentőségű volt. A ruralizáción a "falusítás" programját érthetjük, amely egyfajta "mezőgazdasági csataként" jelentkezett Mussolini propagandájában. A lecsapolások révén megnövekvő termőterületekkel, valamint  a termőföldek feljavításával azt a célt tűzte ki Mussolini, hogy Olaszország mezőgazdasága legyen önellátó. A falu számára eleve erkölcsileg előre valóbb volt  a városnál, mert a demográfiai harcában is többet remélt a vidéktől. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy az alapvetően agrárjellegű Magyarországon a ruralizáció milyen erősen rezonáló eszme volt. 

 

Mussolini-kultusz az iskolákban

Az Arcanum Tudásbázis rendszerében szereplő mintegy 1200 iskolai értesítő közül (ezek nagy része polgári, mai fogalmaink szerint általános  iskolai)  Mussolinit az 1920-1939-es években 180 iskola említi (amiből középiskola mintegy 80), összesen 443-szor. Az említések túlnyomó része természetesen az 1927 utáni időkből eredeztethető.  Érdemes a nagyságrendi viszonyokat szemléltetni más politikusokat is megemlítve: Horthy: 4282 említés,  Gömbös (miniszterelnök 1932-36): 1892;  Teleki (miniszterelnök 1920-21 és 1939-41, vallás- és közoktatásügyi miniszter  1938-39, főcserkész 1922-41): 662, Bethlen István (miniszterelnök 1921-1931): 154,  Hitler 139, Darányi Kálmán (miniszterelnök 1936-38) : 183. A listából is kitűnik Mussolini és Gömbös felülreprezentáltsága, ami valószínűleg közös gyökerekig megy vissza: a ma talán populistának nevezhető  médiahasználatból adódó népszerűségükre.

Mussolinit feltűnőn magas arányban említik katolikus egyházi iskolák, amelynek egyik oka az, hogy sok esetben olaszországi kirándulások során találkoznak róla elnevezett térrel, intézménnyel.  Nyilván a katolikus iskolák gyakrabban szerveztek római utat, mint más iskolák. Ha ezeket a nem politikai indíttatású említéseket kivonjuk, akkor már jóval kevesebb említés marad. Ezeknek az  említéseknek a hangneme azonban mindig a magasztalásig pozitív.  Az 1939-ben újrainduló pannonhalmi olasz gimnázium pedig kifejezetten a gimnáziumi Mussolini-kultusz motorja lett, legalábbis a rendelkezésre álló kevés időben. A gimnázium a nevét is  a Ciano családról vette fel. (Galeazzo Ciano Mussolini veje és külügyminisztere volt). Mussolini  egyik fia meg is látogatta a pannonhalmi gimnáziumot.

Mussolininek egyes iskolákban kifejezetten lelkes népszerűsítői is akadtak. Szűkebb pátriánkban ilyen volt például a bonyhádi vitéz Zerinváry János, aki  az iskolán kívüli oktatás keretei között gyakran népszerűsítette a "fascismus" eszméit. Mivel Zerinváry legalább 22 megyei és városi egyesületnek és körnek volt tagja, illetve vezetője, ezért ezek az eszmék széleskörűen meghallgatásra is találhattak.  Faludi gimnáziumában azonban nem volt olyan, aki Mussolinit nyilvánosan népszerűsítette volna. A gimnáziumot csak annyiban érintette a Magyarországon kibontakozó Mussolini-kultusz, hogy a Szekszárdon  rendezett  egyik olasz estre az iskola olasz tanárnőjét,  Blázsik Piroskát kérték fel tolmácsnak 1942-ben.

Ugyanakkor Faludi fenti közléséből sem következik semmi elítélő Mussolinire vonatkozóan. Néhány idézetből nyilvánvaló, hogy Faludi nézetei  harmonizáltak  korának hivatalos állami eszméivel, amelyek akkoriban szinte teljesen egybeestek a "népakarattal" is.   Erre egy másik kérdés szolgáltat adatokat, amely arra vonatkozott, hogy mit kezdenének a tanulók egy jelentős vagyonnal. Faludi itt elégedetten állapította meg, hogy nagyszerű emberbaráti gondolatok sokaságával találkozott, majd egy tanítóképzős diákot, egy  "ábrándozó lelkes idealistát"  idézett is: Ő a nagy vagyont arra fordítaná, hogy  " letörném minden áron a zsidó nagyiparosokat és nagytőkéseket. Segélyezném a négynél több gyermekes családokat. Kórházakat építtetnék... stb." Érdemes megemlíteni, hogy ekkor még a zsidótörvények előtt vagyunk. A korhangulat persze más diákok véleményében is megnyilvánul. Faludi szerint a  "legtüzesebb hazafiságot" képviseli a következő sorok írója, amikor vagyonát a „...a haza oltárára tenném. Repülőgépeket, modern harci eszközöket csináltatnék, melyek­kel visszaszereznők ezeréves hazánkat.“

  

A helyi Mussolini- és Hitler-kultusz néhány jellegzetessége

A helyi Mussolini-kultusz jellegzetességei a Tolnamegyei Ujságban jól nyomon követhetők.  Az 1919-ben indult hetilap (amely 1930-tól már hetente kétszer jelent meg) a megye legnagyobb példányszámú, legnagyobb befolyással bíró újságja volt. Címlapján is hirdette, hogy keresztény politikai és társadalmi lap volt, amelyet a Keresztény Nemzeti Párt indított, majd a több névváltozáson átment, 1922-től az  1944-es nyilas hatalomátvételig végig kormányzó Egységes Párt nézeteit tükrözte, és mint ilyen, mindenben a kormányzat hivatalos álláspontját képviselte. 1943 végén a lap megszűnt.  Mellette a megyében csak egy súlytalan ellenzéki lap volt,  az 1932-ben induló Tolnamegyei Hírlap, de ezt nem is  Szekszárdon, hanem Dombóváron szerkesztették.

A Tolnamegyei Ujságban összesen 164-szer említik Mussolini nevét. Ebből az olasz–magyar barátsági szerződést megelőző időre mindössze csak 3 említés esik. Ez a 164 említés nem tűnik soknak, hiszen  alig minden tizedik-kilencedik számban szerepelt csak a neve. A lap azonban nem nagyon foglalkozott külpolitikával, amit jól mutat az is, hogy Sztálint és Chamberlaint is összesen csak 8-szor említették,  Dollfußt tízszer. A helyi parlamenti képviselő, Örffy Imre viszont 1515-ször szerepelt.

1927 áprilisától tehát megszaporodtak  Mussolini említései és éltetései. Érdemes kiemelni az 1927. évi 47. számot. Ebben két cikk is említi Mussolinit.  Az egyik rövid tudósítás az akkoriban induló Magyar Szemle nemrég megjelent számát szemlézte, megemlítve, hogy ebben Ereky István professzor  tanulmányát a "Fascizmus és a Parlamentárizmus" címmel. Ez  a tanulmány – némi szimpátiával, de azért a tudományos objektivitás keretei közt – kimutatta, hogy Mussolini a parlamentarizmus felszámolásával lényegében diktatúrát épített ki. Idézzük zárógondolatait: 

"De bármilyen párt alakuljon át a Mussolini-féle törvény alapján kisebbségből többséggé, a kormány csak egy mesterségesen elővarázsolt többségre támaszkodhatik; s minthogy a nemzet valódi többségének erkölcsi támogatását nélkülözi, bármily áldásos tevékenységet fejtsen is ki, kormányzása nem parlamenti kormányzás lesz, hanem a pártvezér személyes kormányzása, vagyis diktatúra".

Természetesen a   Tolnamegyei Ujság  nem foglalkozott mélyebben Ereky tanulmányával, helyette "Mussolini-élménynek" a "Mussolini és a trágyázás" című cikket kínálta,  amit Dr. Gauser Rezső királyi tanfelügyelő írt. A cikk erős szavakkal  méltatta a Duce mindenre kiterjedő figyelmét, és a magyar gazdáknak is  ajánlotta azokat a módszereket, amelyeket Olaszországban bevezettek a termésátlagok növelésre. Érdemes Gauser gondolatat szembeállítani Ereky professzor gondolataival, akinél mégiscsak kiolvasható egy szelíd figyelmeztetés. Gausernél ennek szinte az ellenkezőjét látjuk. Miután végigvezette, hogy az olasz módszerekkel mennyivel növelhetők a termésátlagok, cikkét így zárta: 

"Hát ezért volna szükségünk egy erőskezű Mussolinira, aki törvényhozási úton kényszerítené a magyar gazdát is arra, hogy megadja a földnek azt a táperőt, amelyre annak szüksége van.".

1929-ben  Schneider János felelős szerkesztő már "Olaszország naggyá tevőjének, korunk legnagyobb politikásának" nevezte Mussolinit a Rákos Jenőről szóló nekrológjában. Innen kezdve nincs megállás, egyre-másra jelennek meg méltatásai. Igen sokszor Lord Rothermerevel, néha Hitlerrel szerepel együtt a neve, a magyar revíziós politikai szemléletnek megfelelően. Természetesen az állandó népszerűsítésnek meglett a következménye is. 1937-ben a helyi városvezetőség a város egy nyugodt kis "tisztviselőtelepi"  utcáját az eddig Levente utcáról, Mussolini utcának keresztelte át. (Ma Ady Endre utca.) 

Érdemes röviden felidézni Mussolini bukásának helyi tálalását is. Mint ismeretes az angolszász csapatok itáliai partraszállása után 1943. július 25-én a Fasiszta Nagytanács lemondatta Mussolinit, a király pedig elfogatta és internálta. Három nappal később jelent meg ennek híre az újságban úgy, hogy egészségügyi okokból lemondott a Duce. Egy hét múlva főszerkesztői vezércikk igyekezett "újrapozicionálni" Mussolinit, ekkor a "lemondás" hátterében már nem említik az egészségügyi okokat. Újabb hét múlva  dr. Madarász Ferenc ciszterci pap, a lap állandó munkatársa már lemondóan, de együtt érzően írt róla: "Végül is az üstökösnek pályája volt [az övé] : tüneményes fényesség után hirtelen alkonyat, sűrű sötétség..." . Némi kritikát is megfogalmaz (Hitlernek is)  abból az  apropóból, hogy kiderült, Hitler 60. születésnapjára egy Nietzsche-összest szánt ajándékba Mussolininek. A tanulság a keresztény újságíró számára egyértelmű: Krisztust kellett volna követni, nem az istentelen  Nietzschét. Szeptember 12-én azonban német deszantegységek kiszabadították a Ducét, és visszahelyezték az észak-olasz  bábállam élére. Három nappal később már ismét ujjongva ír róla a Tolnamegyei Ujság, sőt nem sokkal később már vetítette is a helyi mozi a berlini UFA filmjét  Mussolini kalandos kiszabadításáról. Mint említettük, a lap 1943 végén megszűnt, a továbbiakban nem tudjuk az életpálya helyi tálalását követni. 

 

Az Észak-Erdély megszállásából visszatérő szekszárdi katonák köszöntése.
Az ünnepélyre felvont lobogók közt ott találjuk a III. Birodalom zászlaját is.
Kép forrása: Nagy J.T.-Szabó G.: Körülöttünk élő múlt

Egy-két szót erejéig Hitler helyi bírálataira, méltatásaira is érdemes  kitérni, hiszen ő második volt az eszményképek közt.

Hitler 94-szer szerepelt az újság hasábjain, tehát – figyelembe véve rövidebb politikai korszakát is – ugyanolyan sűrűn említették, mint Mussolinit. Az 1933 előtti szórványos említései elítélőek, gyakorlatilag a kommunistákkal egy szintre helyezve botrányos felforgatónak tartották. 1933-tól kezdődően a hangnem megváltozott.  Választási győzelmét már ujjongva méltatja Jánosi György váraljai református lelkész, a lap főmunkatársa, aki hagyományosan a német ügyekkel is foglalkozott. Ez abból a szempontból is meglepő, hogy korábban a pángermanizmus veszélyeiről is írt a lapban. Ezt követően azonban több olyan cikk is születik, ami fenntartással kezeli Hitler terveit. Dr. Örffy Imre 1934-ben terjedelmes vezércikkben tartja veszélyesnek Ausztria bekebelezését,  mert szerinte ez meghiúsítja az   olasz–magyar–osztrák "egyűvékapcsolódást". Ugyanebben az évben Schultz Gábor dunakömlődi esperesplébános párhuzamot vont a bolsevista Oroszország és a hitleri  Németország közt "amely a vallást és az egyéni függetlenséget kívánja áldozatul." Jánosi is visszatér a pángermanizmus veszélyeinek a hangoztatására, 1935-ös cikkében már így írt a svábok lakta vidékeken  tevékenykedő agitátorokra célozva:  "...ha tetszik, ha nem, néhány bevándorló kedvéért nem fogjuk átalakítani Hitler, vagy más képére e hazát. " Ezen szórványos fenntartások ellenére a tendencia abba az irányba mutatott, hogy  Hitler is egyre inkább pozitív színben tűnt fel a lapban, ami különösen a bécsi döntések nyomán  erősödött fel. A helyi németség szervezkedését azonban erős fenntartásokkal, sőt elítélően  figyelték. A Hitler iránti lelkesedés hangneme ugyan nem érte el a Mussolininál tapasztaltakat, de azért a városi "hálaadó" ünnepségeken  felhúzták  a III. Birodalom zászlaját is. Utcát azonban soha nem neveztek el Hitlerről Szekszárdon, nem úgy mint például Kecskeméten, Balassagyarmaton és még sok más helyen. 

 

Irodalom: 

A korról általában:

• Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században.
• Dévényi Anna: A nemzetnevelés szerepe Gömbös Gyula és Hóman Bálint politikájában
• Vonyó József: Gömbös Gyula és a hatalom
• Szekszárd város történeti monográfiája II.

Mussoliniről és hazai kultuszáról a következő főbb forrásokat használtam:

• SZALAI MIKLÓS: Befogadás, értelmezés és kultusz: Mussolini és az olasz fasizmus megítélésea két világháború közötti Magyarországon
• Ormos Mária: Mussolini

Babits San Remoi-díja: Haász Gabriella doktori értekezése

 Róderről: Liszica Bálint: Róder Pál,  a nevelőiskola megteremtője in. A Garay Gimnázium Centenáriumi évkönyve. 

 Források:

• Az ADT-ről: A Garay Gimnázium értesítői, a Tolnamegyei Ujság számai és egyéb iskolai értesítők.
• A Tolna Megyei Levéltárból: A Garay Gimnázium jegyzőkönyvei

 

Garay 125: Ideológia és politika a gimnáziumban a Monarchia korában. II. A hazafias nevelés

Ez a cikk szerves folytatása a korszak valláserkölcsi neveléséről szóló résznek. Annak bevezetése ehhez is kapcsolódik, és itt olvasható:

A hazafias nevelés formái

A hazafias nevelésnek, vagy ahogy Wigand inkább fogalmazott, a "hazafias érzület fejlesztésének " módja egyrészt a tananyag volt, másrészt az  ünnepélyek megtartása. Emellett kisebb jelentőséggel bírtak a tanulmányi kirándulások. Mint már korábban utaltunk rá, akkoriban igen sok (7-10) kirándulást is tartottak évente osztályonként, de ezek nagyon nagy része kis léptékű volt. A hazafias nevelést különösen két rövid kirándulás szolgálta a Balogh Ádám-fához, illetve a nyomdákba.
A hazafias nevelésben az ünnepélyek bírtak nagyobb jelentőségekkel, ezért ezekkel részletesen foglalkozunk. Az ünnepélyeknek is két fajtája terjedt el, az iskolai és az önképzőköri. Az iskolai volt a nagyobb rangú. Ezen a teljes iskola részt vett, sőt gyakran a szülők és városi előkelőségek is megjelentek.   Elengedhetetlen kelléke volt a Himnusz közös eléneklése és az igazgatói beszéd. Ez mellett szavalatok, énekek és zeneszámok emelték ünnepélyességét. Ezt tanítási időben tartották.  Gyakran szentmisével is párosult.
Az önképzőköri ünnepély a diákoknak csak harmadát, negyedét érintette, mert ennyien voltak tagjai az egyesületnek. Mindig délután, tanítási időn túl tartották, és rajta a tanári kar egy része vett csak részt.  Nem volt igazgatói beszéd, legfeljebb az önképzőkört vezető tanár tartott csak szónoklatot. 

 

Erzsébet, magyar királyné, a népszerű Sissi (1837-1898) Erzsébet királyné gimnázium számára azért is érdekes, mert 1898-as halála keresztülhúzta a gimnázium épületének ünnepélyes átadási szándékát. Az épületet 1897-ben használatba vették már, de a város számos kisebb munkával adós maradt még. Ugyan ezek a munkák 1898-ra sem lettek mind kész teljesen, de erre az évre tervbe veszik az épület ünnepélyes átadását. Szeptember 10-én azonban a királyné halála miatt elrendelt nemzeti gyász ezt az ünnepélyt is eltörölte.  
[Kép forrása a wikipedia]

A Sissi-kultusz

A Sissi-kultusz kivirágzása a hazai történelem egyik legérdekesebb eseménye, és bonyolult lélektani, politikai, társadalmi beágyazottságát meg sem kíséreljük részletesebben  vizsgálni.  (Erről lásd Vér Eszter Virág tanulmányát) Annyi bizonyosnak látszik,hogy a nem elégséges a pusztán a hagyományos történelmi kategóriák vizsgálata, hanem a Sissi-kultusz megértéséhez figyelembe kell vennünk, hogy számos közös vonást mutat a mai celebkultusszal is. Ezzel együtt is ma már nehezen érthető meg, hogy a számos neurózissal, pszichés zavarral küzdő, de kor szépségideáljának megfelelő királyné miként lett "Földi Pátronánk, a magyarok jóságos Nagyasszonya", ahogy pl. Tolnamegyei Közlöny is jellemezte.  Tudatos állami propaganda is  mitizálta személyét.  Vér Eszter Virág egyenest arról beszél, hogy a  „reprezentatív báb” szerepbe szerette volna belekényszeríteni a császárnét az állami propaganda, hogy ellensúlyozza Ferenc József császár nehezen megteremthető népszerűségét. 
Már a kortársaknak is felfigyeltek arra a rendkívüli ellentmondásra, hogy a Sissi- és Kossuth- kultusz egymás mellett élt Magyarországon. Az ifjú Lukács Györgyöt erről eképpen idézi Vér Eszter Virág: 

„Kossuthban a magyar nemzeti önállóság és függetlenség eszméjének személyesítőjét tiszteli a magyar, Erzsébet királyné kultuszában pedig a magyarral veleszületett dinasztikus érzés nyilvánul határozott és megható formában.[…] Nem ismeri a magyar lelket, a ki a két kultuszt ellentétesnek képzeli azért, mert az egyik a független Magyarország, a másik a dinasztikus hűség apotheosisa. […] a Kossuth-kultusz előtt tehát azok is hazafias tisztelettel hajolnak meg, a kiknek politikai meggyőződése szerint velünk való kapcsolatba jutott másik állammal való szövetség közvetítésével kell megvalósítani a nagy czélt, melyhez átmenet nélkűl fognunk, magának a czélnak veszélyeztetését jelentené. Viszont az Erzsébet királyné kultuszának azok is égő oltárt emelnek lelkök belsejében, a kik a legszélsőbb értelemben vett függetlenség haladéktalan megvalósítását követelik.”

Kossuth 1894. március 20-án halt meg, április 1-én temették Budapesten. Wigand akkoriban még Pancsován volt tanár. Az iskola értesítője szerint ott sem emlékeztek meg  az iskolában erről a tragikus eseményről,  de más iskolákban sem. Kossuth temetésének a napja  nem volt állami gyászünnep, bár a magán  vagy városi megemlékezéseket elvileg nem tiltották. A hangulat feszült volt, összecsapásokra is sor került, két halálos áldozata is volt ezeknek.

Erzsébet királynét 1898. szeptember 10-én gyilkolták meg, rá egy hétre temették. Az iskolában aznap nem volt tanítás, reggel ünnepi megemlékezés volt, ami egy gyászének  és a himnusz  közös eléneklése közti Wigand-beszédből állt. Ezt követően a diákok felekezetüknek megfelelő gyászistentiszteleten vettek részt a  belvárosi vagy a református templomban, esetleg az újonnan átadott zsinagógában. Ezt követően még 30 napig  a tantestület és az egész ifjúság a "gyász jelvényeit viselte." A további megemlékezést szolgálta, hogy a  gimnázium előtt és az udvaron 28 fenyőt és 26 "keleti iharfát" (juhart) ültettek a királynéra emlékezve. (Ezekből ma már egy sincs meg.)  Az 1898-as  értesítő Wigand egy oldalas nekrológjával indul, de a faavatási beszédéből is hosszan idéz. Wigandról tudjuk, hogy a kor elvárásainak megfelelően,  különösen szenvedélyes szónok volt, hatalmas pátosszal tudott írni és beszélni, most is így tett. Egy rövid részlet a nekrológból ennek érzékeltetésére:

"Immár nyilván való, hogy egész lénye még nagyobb sza­bású, elméje mélyebb és fenköltebb, fényesebb és gazdagabb volt, szive nagyobb és forróbb, mint amilyennek e rajongó ér­zelmekre hajló nemzet szeretete képzelte. Hogy a fejedelmi méltóság fényes köde inkább eltakarta, mint fényesebbé tette alakját..."

Erzsébet királyné halálát követően Wigand igazgatósága alatt minden évben megünnepelték november 19-ét, Erzsébet királyné névnapját. Halálakor alapítványt tettek szobrának elkészítésére, erről azonban később nem esik szó.

Természetesen az általam vizsgált három másik gimnáziumban is  megemlékeztek haláláról. Bonyhádon emlékére ösztöndíjalap létesült, Zalaegerszegen is beiktatják, hogy évente megemlékeznek róla. A bonyhádi ösztöndíjalap azonban hamar elsorvad, és el is marad Erzsébet további éltetése. Zalaegerszeg lelkesedése is hamar lelohad, és a későbbi értesítők már nem írnak ünnepléséről. Kaposváron viszont Szekszárdhoz hasonlóan, nem hagyják kihűlni a kultuszt, és még Wigandnál is melegebben éltetik a királyné emlékét egészen 1915-ig. Erre főként november 19, Erzsébet királyné névnapja adott alkalmat, amely Kaposváron és Szekszárdon állandó iskolai ünnep maradt, Bonyhádon és Zalaegerszegen nem.  Az Erzsébet-kultusz intenzitása tehát iskolánként változott, és az nagyban függött attól, hogy ki az igazgató, és milyenné teszi az iskola szellemiségét. 

 

 A Kossuth-kultusz

Ez az iskolánkénti változó intenzitás a  Kossuth-kultuszra is igaz. A "Wigand-korszakban" az iskolai értesítők Kossuth nevét Szekszárdon 32-szer, Bonyhádon 21-szer, Kaposváron 67-szer, Zalaegerszegen 82-szer említik. Szekszárdon tehát visszafogott volt a Kossuth kultusz. Nem meglepő, hogy a  főleg németek lakta, és a német evangélikusok oktatási igényeit kiszolgáló Bonyhádon is.  A legtöbb említés minden iskolában természetesen 1902-ből származik, hiszen ekkor volt Kossuth születésének centenáriuma. Kossuth haláláról való megemlékezés  még nem kerülhetett az iskola falain belülre, de születésének centenáriuma már igen. Wigand visszafogottan ünnepeltette ezt, a diákok  önképzőkörére bízva azt. Úgy látszik az állami iskolákban nem is engedélyezték másként az ünneplést, mert ezt tette Kaposvár és Zalaegerszeg is. A Kossuth kultuszban egyébként visszafogott, de csak részint állami fenntartású Bonyhád azonban nagy ünnepélyt rendezett, tanítási szünnappal, evangélikus istentisztelettel, igazgatói beszéddel.

Hogy milyen formában élt tovább Kossuth kultusza, arra elsősorban azt a választ adhatjuk, hogy a tananyagba és az ünnepélyekbe csempészték be életművének méltatását.  Kossuth természetesen része volt a történelem tananyagnak. Különösen kedvelt volt már ekkor is a Széchényivel való vitájának a feldolgozása. Ebben a korban a retorika oktatása még nagyobb hangsúlyt kapott, ebben kiemelt szerepe volt az 1848. július 11-ei országgyűlési beszédének,  amelyet a magyar honvédség felállításának ügyében intézett Kossuth az országgyűléshez. Ennek a beszédnek a részletei rendszeresen feltűntek az április 11-ei ünnepségen is, némileg eltérítve az ünnepség eredeti szándékát is. A Kossuth-kultuszban jeleskedő iskolák az ének-zene tananyagba is rendszeresen beemelték a Kossuth-nótákat, amelyek az október 6-ai ünnepségeken is előkerültek.

A mai napig néhány gimnázium őrzi az agg Kossuth Lajos képét is. A fényképen a sátoraljaújhelyi gimnázium könyvtárában található olajnyomat látható. Ugyanez a kép lóg a Garay Gimnázium fizika szertárában is, csak kerete egyszerűbb.  Szájhagyomány szerint ez Létay Menyhért idején lett a szertár dísze.

 

Március 15. és az április 11.

A császári háznak nyilván nagy dilemmát okozott, hogy a kiegyezés után mit kezdjen március 15-tel, amely a magyarság függetlenségének a napjává magasztosult. Március 15. élét április 11. ünneplésével igyekeztek elvenni. Április 11-én hagyta jóvá V. Ferdinánd azt a törvénycsomagot amely Magyarországot  rendi államból parlamentáris állammá, alkotmányos monarchiává alakította át. A kiegyezés ehhez az alaptörvényhez nyúlt vissza, ezért ez lett a hivatalos állami ünnep, március 15-öt háttérbe szorítva. A Monarchia korában tehát az iskolák nagy ünnepe április 11. volt. Ekkor volt tanítási szünet, ekkor tartottak nagyobb szabású iskolai ünnepélyeket.  Ezek az ünnepélyek azonban gyakran átcsúsztak egyfajta forradalmi ünneplésbe is, hiszen az ünnepélyek szinte állandó eleme volt a Talpra magyar elszavalása, vagy a már említett Kossuth-beszéd részleteinek felidézése, de más hazafias versek is gyakran elhangzottak, olykor még a Kossuth-nóták kíséretében is. A szekszárdi gimnáziumban március 15-ét kezdetben csak a nyomdák meglátogatásával ünnepelték, nyilván a szabad sajtónak tisztelegve.  Később önképzőköri ünneppé vált, de a Monarchia idején soha nem érte el az áprilisi törvények ünneplésének rangját. 

Az Eötvös-,  a Deák- és a Széchenyi- kultusz

Eötvös József szobra a gimnázium főhomlokzatán. 

A Monarchia korában többé-kevésbé természetes volt, hogy van valamiféle Eötvös-kultusz is az iskolákban. Szekszárdon azonban a rá való emlékezés intenzitása az átlagosnál jóval erősebb volt, és ez megelőzte Kossuthét, Deákét és Széchenyiét is.  A gimnázium főhomlokzatán is ott látjuk Eötvös József szobrát, az iskola önképző körét is róla nevezték el, és igen sokszor említik nevét a szekszárdi értesítők. Eötvös József a 1848-as és az 1867-es kormányban is az oktatás ügyét vitte, így megtestesítette azt a jogfolytonosságot, ami a kiegyezés ideológiai alapja is volt. Eötvös Józsefnek - Kossuthhoz, Deákhoz hasonlóan - nem nem volt  külön ünnepe.  Szerepelt viszont az irodalmi, bölcseleti és retorikai tananyagban, előkerült az április 11-ei ünnepségeken.  Különösen  hangsúlyos volt Szekszárdon születésének századik évfordulójának ünneplése 1913-ban.  Ezt Wigand némileg meglepő módon,  Dr. Bodor Aladárra bízta. Dr. Bodor Aladár (1880-1952) ebben az évben érkezett Szekszárdra. Előtte több mint egy évtizedig a losonci főgimnáziumba volt tanár és a városban is komoly elismertségnek örvendett. Több verseskötete jelent meg, levelezett Osváth Ernővel is, verseit alkalmanként a Nyugat is közölte. 1911-ben azonban megorroltak rá Losoncon, és a tankerület a Temes megyei határvárosba, Fehértemplomba "száműzte". Innen helyezték át két év múlva Szekszárdra, ahol -csakúgy mint Fehértemplomban- valósággal berobbant az iskolai életbe. Azon nyomban az ifjúsági könyvtár őre lett, osztályfőnök a IV. osztályban,  az önképzőkör munkájába is bekapcsolódott. Létrehozta a Sorompó-egyletet a hazai ipar támogatására, amelybe az egész tanulóifjúságot beléptette. A városban is aktív volt, húsz előadást tartott a munkásgimnáziumban, de felolvasásokat tartott  Katolikus Körben, a Múzeumban a Tolnamegyei Közművelődési Egyesületben és még jó pár helyen. A gimnáziumban egész éves Eötvös-ünnepségsorozatot szervezett, és egy küldöttséggel részt vett a pesti eseménysorozaton is. Az 1913-as év értesítője is Eötvös-tanulmányával indul, de lehozza egy versét is. 1914-ben  besorozták, és Szekszárdra nem tért már soha vissza. 

Eötvös ünneplése mellett kisebb szerepet kapott a gimnáziumban Deák és Széchényi emléke. Deák Ferencről a gimnázium jutalomalapját is elnevezték, melynek díjait minden évben kiosztották. Ez mellett az 1903-as centenáriumi évből hallunk sokat ünnepléséről. Természetesen a tananyagban is szerepelt, itt különösen a Húsvéti cikkét emelték ki, stilisztikailag, retorikailag is értékleve azt.   Széchenyit néhány  április 11-ei ünnepélyen idézték. A Hitelből vett részletek köszöntek vissza a tananyagból.

Ferenc József neve napja és az aradi 13-ak

 "Ö felsége legmaga­sabb nevenapjának" ünnepelése október 4-ére, Ferenc napra esett, ami csak két nappal előzte meg az aradi 13-ak ünnepét. A két ünnep így hatalmas kontrasztot alkotott.  "Ö felsége legmaga­sabb nevenapja" végig nagy iskolai ünnep volt mindenhol, azaz istentisztelettel, igazgatói beszéddel, a délelőtti órákban. 1897-ben  a császár "nevenapjának" ünneplését összekapcsolták a "Tíz szobor" ünneplésével is. 1897. szeptember 27-i dátummal Ferenc József levélben értesítette Bánffy Dezső miniszterelnököt, hogy a főváros díszére tíz szobrot adományoz a városnak. Ez akkoriban nagy hazafias nekibuzdulást eredményezett, de a lassúság miatt ez a kultusz hamar lelohadt. A szobrok csak 1907-re készültek el. (A következő szobrokat adományozta a császár a fővárosnak: Gellért püspök, Pázmány, Bocskai, Bethlen, Hunyadi, Zrinyi, Pálffy János, Verbőczy, Anonymus, Tinódi. Figyelemre méltó, hogy három Habsburg-ellenes is helyett kapott a névsorban, egy kifejezetten Habsburg párti mellett.) 
 Az aradi 13-at Wigand csak 1908-tól ünnepeltette kezdetben csak önképzőkörben, 1910-től azonban némileg váratlanul, az aradi 13-ak ünnepe kezdett nagyobb hangsúlyt kapni, és gyász istentisztelettel ünnepelték. Wigand nyilván érzéklete azt, hogy ezekben az időkben a Monarchia gazdasági megtorpanásával egyre erőteljesebb lett a politikai jobbratolódás.  Igaz, ez a mélyebb ünneplés nem tartott sokáig. 1914-től kezdve nincs hír az a aradi 13 ünnepéről.  Kezdődött a háború. 

 A többi referenciaiskolában sem volt az aradi 13 ünneplése túl élénk. Bonyhád a korszakukban csak 8 alakalommal említik az értesítők az aradi 13-ak nevét, Zalaegerszegen is csak 12-szer. Kaposvár tűnik a leginkább nemzeti arculatú gimnáziumnak. Itt nem csak Kossuth kultusza volt erős, hanem  az aradi 13-ak ünneplésére is minden alkalmat megragadtak. 48-szor említik az értesítők korszakukban a nevüket.

A koronázás napja

Június 8. is nemzeti ünnep volt. 1867-ben  ezen a napon koronázták meg Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét. Rendszeresen megünnepelték nagy iskolai ünnepként, de meglehetősen szegényesen. Abban a néhány évben, amikor a forgatókönyvbe is bepillanthatunk, csak annyi derül ki, hogy az ünnepség a Himusszal kezdődött, vagy végződött.  A középső rész mindig Wigand beszédéből állt.   A zárása (vagy kezdete) a Szózat volt, ezt két alkalommal a  Királyhimnusz is helyettesíthette.  A Királyhimnusz megérdemel egy- két gondolatot is, hiszen ezt az éneket  a Jókai-Erket szerzőpáros írta. 1892-ben mutatták be először, korábban már egy évtizedig kísérletezett megfelelő királyhimnusz megalkotásával az állami propaganda.  Szöveg "túlzott lojalitása"  miatt Jókait élesen támadták is.  Ez a himnusz  nem talált visszhangra. Sok iskola - így a szekszárdi gimnázium is - egy-két alkalommal ugyan elénekeltette, de aztán hamar kikopott az ünnepi műsorokból.   (Bővebben itt olvashatunk Jókai és Ferenc József császár viszonyáról, érintve a Királyhimnuszról is.) 

Egyéb ünnepek

Napjainkban  a Rákóczi-ünnepkör teljesen hiányzik a megemlékezések sorából. A Monarchia idején azonban ez nem volt teljesen így. 1906. október 29-én temették újra Rákóczinak és társainak a hamvait. Ez a gimnáziumban is ünneplésre adott okot, de csak önképzőköri jelleggel. A következő évben is ünneplik október 29-ét az önképzőkörben, de aztán ez ünnep elenyészik. 

Sokkal elevenebb hagyomány volt a Béri Balogh Ádám fájához való látogatás, amelyről 1904 óta tudósítottak rendszeresen az értesítők.  A Bátaszéki út mentén álló nagy szilfát évente felkeresték egy rövid kirándulás keretében. Akkoriban a hatalmas ős fa még szép természeti környezetben, messze állt a lakott területektől. Egy vihar ugyan 1870-ben kettétörte, de a torzó újra kisarjadt. A fán akkoriban egy réz emléktábla volt Augusz  Imre báró jóvoltából, rajta a szöveg:

„Ezen a helyen fogatott el 1710-ben Béri Balogh Ádám, II. Rákóczy Ferencz dandárnoka, ki a hős tulajdonságait a hon és a szabadság szent szeretetével egyesíté s elvhűségéért kegyetlen vértanúságot szenvedett. Örökös tisztelet emléknek! A haza minden előtt!”

A Balogh Ádám-fa az 1930-as években  Bodnár István könyvéből [A kép forrása]

1710 -ben elfogatásának, majd 1711-ben kivégzésének bicentenáriumán az önképzőkör nagyobb ünnepséget is rendezett. Az emlékfát a világháború kitöréséig látogatták. 

Jókai halának évében (1904)  és  a Vörösmarty centenárium alkalmával (1900) is méltóképpen ünnepelték  nagy irodalmáraink emlékét. Jókai halálának évében a gimnáziumban gyűjtés is indult a nagy író szobrára. Erről később nem sokat hallunk,  az viszont tény, hogy ma sincs Jókainak szobra Szekszárdon.

1910- szeptemberében Zichy János gróf kultuszminiszter rendelte el május 18-án a békenap megünneplését. Az osztrák Bertha von Suttner grófnő (1843-1914) indított el egy  pacifista békemozgalmát a 19. század legvégén. Ennek sikerült elérnie, hogy néhány országban az iskolákban a hágai 2. békekonferencia emlékét május 18.-át békenapként ünnepeljék.
Az iskolák láthatóan nem sok mindent tudtak ezzel kezdeni, így az iskolai ünnepek általában csak az igazgatói beszédből álltak. 1911. május 18-án Wigand 10.30-ra tornaterembe összehívatta a tanulóifjúságot, mondott egy beszédet, amelyben a hágai egyezmény részleteit ismertette, majd 11-kor véget ért aznap a tanítás. Lényegében ez történhetett a következő tanévben is. 1914-ban azonban Wigand ezt a feladatot is átruházta dr. Bodor Aladárra. A következő év májusában már javában zajlott a háború. 

Wigand, mint a  kompromisszumok embere

A kiegyezést és a Monarchia éveit joggal tarthatjuk a kompromisszumok korának.  Mint korábban utaltunk rá, Szekszárdról mindig  a 48-as alapon álló képviselő került be a parlamentbe, aki végig ellenzéki szerepkörre kényszerült. A kormányzati szándék ezzel szemben a császárhű hazafiság kialakítását célozta.  Wigand tehát itt is kereszttűzbe került, mert mindkét elvárásnak meg kellett felelnie. Mint láttuk, evangélikusként a katolikus magyar többség valláserkölcsi elvárásait is ki kellett szolgálnia, és ebben is megtalálta a megnyugtató kompromisszumot. Wigand a hazafias nevelés területén is megkötötte a maga kiegyezéseit, aminek eredményeként széles körű elfogadottság kísérte  ebben is. Mint láttuk a Kossuth-kultuszt kissé visszafogta, helyette Erzsébet királynét és Eötvöst helyezte előtérbe. A 48-as és a kurucos hagyományokat sem tagadta azonban meg, így a nemzeti alapon állóknak sem volt hiányérzete. Ez a józan, egyensúlyra való törekvés tette lehetővé, hogy 22 éven át eredményesen vezesse  a gimnáziumot.