Az alábbi kis írásmű Zsuzsanna lányom műve. Egy hosszabb beszélgetés szükségszerűen kivonatolt és szerkesztett része, mely a Bonyhádi Német Nemzetiségi Önkormányzat pályázatára készült, és ott első díjat nyert.
2013. október 19-én édesapámmal és nagymamámmal
ellátogattunk a Mecseknádasdra a 89 éves Reisz Ferencné Maris nénihez, nagyapám
nagynénjéhez, hogy interjút készítsünk vele a malenkij robotról. Maris néni és
lánya már várt minket, és készségesen válaszoltak minden kérdésünkre. Az
emlékek, több mint hatvan év távlatából is, mély érzéseket idéztek fel
riportalanyunkból, és ránk is nagy hatással voltak.
Maris néni, arra szeretném kérni, hogy meséljen arról,
hogy hogyan vitték el malenkij robotra!
1944-ben, karácsony másnapján vittek el minket innen, Nádasdról. Gyalog mentünk
Pécsváradig, és ott egy nagy kocsmába tereltek össze minket.
Nem próbálkoztak a szökéssel?
De, mi páran nádasdiak, hatan vagy heten megszöktünk az erdőn keresztül
Óbányára, és ott aludtunk. Másnap jött a hír: megtudták, hogy elszöktünk, és
megfenyegettek, hogy ha nem megyünk vissza, kiirtják vagy elviszik a
családunkat. Mit tehettünk volna, vissza kellett mennünk.
Onnan gyalog folytattuk az utat Pécsre. A Lakits-laktanyában aludtunk, az
istállóban, a lovak mellett a szénán. Nem tudom pontosan megmondani, de úgy
emlékszem két hétig maradtunk ott.
Utána le kellett mennünk a vasútpályaudvarra, és felraktak minket a vagonokra.
Bajára vittek minket, Pörbölyhöz a Duna melletti nagy erdőbe. Egész éjjel a hidegben
kellett lennünk, nagyon fáztunk, egymásba fogództunk és sírtunk. Hajnalban,
mikor kezdett kivilágosodni, átvittek minket a
Dunán egy komppal. A túloldalon egy üres postán várakoztunk. Nem
emlékszem, hogy aludtunk-e ott. Itt mondták meg nekünk, hogy Oroszországba
visznek minket, előtte úgy tudtuk, hogy Bácskába megyünk kukoricát törni egy
hónapra.
 |
| Fényképezkedésre az utolsó évben, 1949-ben nyílt lehetőség, amikor az élet némileg normalizálódott, az asszonyok kijárhattak a városba, és némi fizetést is kaptak. Itt mindenki ünnepi ruhában van, amit maguk varrtak. A kép közepén a láger parancsnoka. |
 |
| A munka csővezetékek árkainak az ásása volt. |
Mivel indokolták az elhurcolást?
Az 1941-es népszámláláson németnek vallottuk magunkat, de
nem mondtak nekünk igazándiból semmi indokot. Olyanok is voltak velünk a
lágerban, akiket az utcán szedtek össze, nem is tudtak németül, és nem is
követtek el semmi rosszat.
Ezután újból vagonokba raktak minket. Emeletes ágyak voltak bennük, és középen
volt egy lyuk kivágva, ahol el tudtuk végezni a dolgunkat. Itt lettünk
tetvesek, a hajunk és a ruháink is. Nagyon sokáig, egy hónapig utaztunk a
vonaton. Volt olyan, hogy napokig mentünk megállás nélkül. Dnyepropetrovszkban
találkoztunk egy nádasdi hadifogollyal. Ki gondolta volna előtte, hogy ez
megtörténhet?
Útközben többen meghaltak, a keresztlányom is. Kitették és valahova elásták
őket.
A hosszú út után megérkeztünk Groznijba. Itt egy évig maradtunk. Oroszország
nagyon gazdag nyersanyagokban, kőolajban és gázban. Amilyen patak folyik itt a
házunk előtt, olyan vastagan folyt ott az olaj. Az olaj- és gázkutaknál
dolgoztunk, sáncot kellett ásnunk.
A Kaukázusban nem volt annyira hideg, mint később az Urálban. Nem voltak
gorombák az oroszok, nem vertek, nem ütöttek minket, viszont nagyon-nagyon
sokat éheztünk. Sokan meg is haltak. 25 deka kenyeret kaptunk naponta, de az is
teljesen fekete volt, biztosan korpából sütötték. Ezt kaptuk egész napra. A
férfiak, akik dohányoztak, még többen meghaltak, mert a kenyerüket dohányra
cserélték el. Kondérhoz kellett mennünk a levesért, de az is csak egy üres lé
volt. Egy-két káposztalevél úszott benne, azon kívül semmi. Nagyon sok csalánt
ettük, megfőztük, megsóztuk és ez volt az ételünk. Volt, hogy a trágyadombról
kikapartuk a krumplihéjat vagy bármi mást, amit találtunk és azt ettük. Koldulni
is jártunk, volt aki adott, volt aki elzavart, de az oroszok is nagyon
szegények voltak, nekik se volt semmi ennivalójuk.
Groznijból elvittek minket Urálba, fel Szibériába. Itt majdnem négy évig
voltunk. A munkánk ugyanaz volt, mint eddig, olaj és gázvezetékeket ástunk. Az
Urálban a föld olyan fekete, mint a szén, de nincs megművelve. Mintha innen,
Nádasdtól akár egészen Pécsig csak üres föld lenne. Két méter és húsz centi
mély sáncot kellett ásnunk, hogy ne fagyjanak meg a csövek. Nyitott autóval vittek
minket dolgozni, mikor hazajöttem, láttam ilyeneket Magyarországon is. Ha
-30°-nál hidegebb volt, nem kellett mennünk, de -29°-nál már vittek minket ki a
földekre. Volt pufajkánk, kabátunk, nadrágunk vatta béléssel. Éjszaka ezeken
aludtunk, a pufajka volt a párna, a nadrág volt a lepedő. Mégis, amikor a
nyitott autóval vittek minket dolgozni, olyan hideg volt, hogy bepisiltünk.
Egész nap ott álltunk utána vizesen és dolgoztunk. Mit is tudtunk dolgozni?
-30-35-40 fokos hidegben... Volt egy pajszerunk, azzal vertük le a földet.
Mikor vitték vissza Önöket a táborba?
Hát volt olyan, hogy éjjel 11-ig kinn voltunk, nem jött értünk az autó. Az
volt a szerencsénk, hogy a gáz nagyon meleg volt, odamentünk a csövekhez és ott
melegedtünk. Sokszor elfelejtettek minket időben hazavinni, de az is igaz, hogy
ott éjjel is néha olyan világos volt, mintha nappal lenne.
Itt három éven át még kondérhoz kellett mennünk, de utána fizetést kaptunk, 90
rubelt egy hónapra.
amiből saját
magunkat kellett ellátnunk. Így már szabadabbak voltunk, bármikor kimehettünk a
táborból, csak egy őr állt a kapuban. A bazárban vásároltunk. Egy vödör
krumplit, ha jól emlékszem 3 rubelért lehetett venni. Néha volt birkahús is meg
füstölt hal. Zsír nem volt, vajat lehetett csak venni, meg kicsi hagymákat. Hát
itt már nem éheztünk annyira. Itt sem vertek minket, de az éhség is elég nagy
büntetés volt.
Hol aludtak, milyenek voltak a körülmények?
Egy nagy barakkban aludtunk, rengetegen együtt. A ház fából
volt építve és fűrészporral volt szigetelve. Főzni egy hatalmas kályhánál
tudtunk, ez is gázzal működött. Mindenkinek volt egy lábosa, amit a magyar
férfiak csináltak alumíniumból. Az utak mentén, amikor vittek minket dolgozni,
rengeteg vas és alumínium feküdt, ebből tudták megcsinálni a csajkát. Abból a
krumpliból éltünk, amit a bazárban vettünk. Hús nagyon ritkán volt csak, be
kellett osztanunk a pénzt. Nem emlékszem arra, hogy megtartottuk volna az
ünnepeket.
Hogyan zajlott a fürdés?
Egyszerre 50-en is fürödtünk, csak nők. Természetesen nem naponta.
 |
| Ünnepi ruhában |
Honnan kapták a ruháikat és mi lett a civil ruhákkal?
A munkaruhát és a pufajkát az oroszok adták. A ruhákat
kézzel varrtuk. Volt egy jegygyűrűm vagy fülbevalóm, már nem is emlékszem, de
elcseréltem kenyérre.
Egyszer bementünk a városba és elmentünk a fényképészhez, ő csinált rólunk
képeket.
Volt olyan, aki megpróbált megszökni a táborból?
Lehetett hallani ilyenről, de ez nagyon veszélyes vállalkozás volt. Meg is
mondták nekünk, hogy aki megpróbál megszökni, azt megbüntetik, és soha többé
nem megy haza. És persze a távolságok is nagyok voltak két falu között.
Az orosz nép főleg káposztát és krumplit termesztett. Ha valaki lopni mert
éjszaka a földekről, és a lovas őrjárat észrevette őt, akkor nagyon szigorúan
megbüntették, és meg is verték. Mégis voltak olyanok, akik ennek ellenére
próbálkoztak. A büntetésnek a másik formája a bezárás volt.
Az volt a legrosszabb, hogy senki nem mondta meg, hogy hazajövünk-e még. Nagyon
sokat sírtunk, sokat imádkoztunk, minden este. Azt kérdezgettük magunktól, hogy
ha van egy Isten, aki látja, amit mi szenvedünk, hogyan tudja ezt végignézni.
Minden nap bejött egy nagy teherautó. Sokan éhen haltak, a hasuk felpuffadt. A
holttesteket összeszedték, és elszállították őket. Biztosan valahol egy
tömegsírban temették el őket. Egy nádasdi asszony Groznijban halt meg. Nem tudta
feldolgozni, hogy Magyarországon kellett hagynia a gyerekét, és a férje katona
volt, ezért belehalt a bánatba.
 |
| Pufajkában |
Itthonról tudtak valami hírt? Kaptak esetleg levelet?
Dehogy tudtunk, semmit nem tudtunk a családról. Minket hagytak írni, de
soha nem érkeztek meg a leveleink. Tudja Isten, hova dobták őket.
Voltak olyanok, akik korábban hazajöhettek. Őket miért engedték?
Hát aki beteg, volt az előbb eljöhetett. Nekem is volt
vérhasam, még Groznijban. Urálban pedig maláriás voltam. Akárhány dunyhát
rakhattak volna rám, akkor is fáztam volna, ilyen csúnya betegség ez a malária.
Nem hittem volna, hogy hazajövök, olyan sokan haltak meg betegségben.
 |
| Férfiakkal |
Mikor tudták meg, hogy visszajöhetnek Magyarországra?
Nem mondtak semmit se. Azt hiszem két nappal előbb mondták meg. Addig
semmit nem tudtunk. Úgy éltünk, hogy már itt maradunk örökre.
Induláskor megint beraktak minket a vagonokba. Egy hónapot utaztunk ismét.
Nagyon nagy Oroszország. Sokszor napokig álltunk egy pályaudvaron, mire át
tudtak csatlakoztatni minket. Megint sok tetű volt meg poloska. Amint
lekapcsoltuk a villanyt, elő is jöttek a poloskák.
Romániában elcseréltem a pufajkámat és a nadrágomat egy kötény almáért. Öt évig
nem ettünk gyümölcsöt.
Debrecenig kísért minket az orosz felügyelőnk, ott átadott minket.
Megfürödtünk, és innen hoztak minket haza. Itt már tudták, hogy ki az, akinek
minden hozzátartozóját Németországba vitték. Nekik már nem kellett hazajönni
Nádasdra, egyenesen Németországba szállították őket.
Amikor hazaértem, az én szüleim is Németországban voltak már. Nem jöhettem
vissza a saját házunkba, ki lettünk dobva. Mindenünket elvették, semmink nem
volt. Egy olyan házban laktam végül, ahonnan szintén kitelepítettek valakit, és
mindent itt kellett hagynia.
Mikor hazajöttek, mesélhettek arról, hogy mi történt Önökkel?
Amikor hazaértünk sok riporter jött Nádasdra, és kérdeztek
minket, de nem nyilatkoztunk. Mondtuk, hogy eddig tartott a szenvedés, és nem
akarunk mesélni róla.
Egyszer a lányom mondta az iskolában, hogy orosz fogságban voltam öt évig. A
tanárnő rendes volt, mert kimagyarázta, hogy biztos rosszul tudja, mert német
fogságban voltam. Nem volt belőle probléma végül, de amikor a lányom hazajött
összezavarodva kérdezte meg, hogy most milyen fogságban is voltam. Utána azért
nem firtatta többet az iskolában.
Hát nem jut már minden eszembe. De nem kívánom senkinek ezt a szenvedést, amit
nekünk át kellett élnünk. Borzalmas volt...
 |
| Nyári munkaruhában |
A beszélgetés után megnézhettük Maris néni iratait, amiket a fogságról
állítottak ki, és a padlásról a csajka is előkerült. Búcsúzás előtt ismét szóba
kerültek a férfiak, akik dohányra cserélték az ételüket. Maris néni az ajtóban
még egyszer a lelkemre kötötte, hogy soha ne cigarettázzak. Kikísértek minket a
kertkapuig, és a beszélgetésünk nehéz témája ellenére is, mosolyogva búcsúztunk
el egymástól.
