„Tanárnak lenni nem nyűg, hanem istennek és embernek tetsző, gyönyört adó szép hivatás.” (Wigand János)
 |
| Wigand János. Wigand idején egy gimnáziumi tanár az akkori minimálbérnek (napszámosok bére) 5,8-szorosát kereste. Ez nagyjából a bírók bérének is megfelelt. Természetesen akkor a tizenévesek alig 3%-a járt érettségit adó gimnáziumba. Ma ez az arány már 80% felett van. Igaz, az orvosok már akkor is több mint tízszeresét keresték a minimálbérnek, így fizetésük 1,7-szerese volt a gimnáziumi tanároknak. A tanítók bérelmaradása pedig már akkor jelentősnek volt mondható. A gimnáziumi tanárok bérezése sem volt egységes: a testnevelők egy bérezési osztállyal alacsonyabban voltak, mint a többi tanár. |
Amikor ezeket a sorokat írom, a világtörténelemben, és benne hazánk történelmében is, egy új korszak kezdődik. Véget ért a 2008-2009-es világgazdasági válságot követő nagyjából évtizedes fellendülési korszak, amit a Covid-járvány megrendített, majd az orosz-ukrán háború a padlóra küld.
Az elmúlt 12 évben Magyarország annak az európai régiónak volt a tagja, amely különösen élvezhette a fejlődés áldásait. Ennek megfelelően hazánkban is több társadalmi réteg érezhette, hogy jobban él. A fejlődés azonban nem hatott mindenkire egyformán. Alapvetően a kormányzati szándék határozta meg, hogy a nagy társadalmi újraelosztásban melyik réteg kap többet, melyik kevesebbet. Régről, még a szocializmus idejéből két nagy humán szféra (amit rögtön egy kalap alá is vettek, és egy orvos majd egy lelkész, majd ismét egy orvos irányított) cipelt magával megoldatlan bérezési- és egyéb problémahegyeket: az egészségügy és az oktatás. Mindkét válságterület állandóan újratermelte a maga válságtüneteit is: az egészségügy a paraszolvenciát és a magánrendelést, az oktatás a magánórákat. A magánórákból ugyan lehetett pótolni az alulfizetettség egy részét, de ezzel csak a pedagógusok lettek egyre inkább kimerültek, végső soron az oktatás minősége romlott. (Az is elterjedt, hogy a pedagógus más, nem oktatási tevékenységgel egészítette ki bérét, pl. ügynökösködött.) A Covid-járvány sokkhatása azonban az orvosi fizetések megtöbbszörözödését hozta, lényegében egy hét alatt. Ez talán véget is vet a paraszolvenciának, de a magánorvoslásnak biztos nem. Mindenesetre az egészségügyben elindult valami a bérek területén. Az oktatásban nem.
Az oktatásban a bérek alacsony színvonala 2002-ben olyan nyomasztó volt már, hogy azon a egy egyszeri, 50%-os emelés is csak nagyjából 2005-6-ig tudott érdemileg valamit enyhíteni. Ezt azonban nem újabb emelések követték, hanem egyenest csökkentek a bérek a világgazdasági válság idején regnáló baloldali kormány idején.
A 2010 utáni fellendülés kezdetén megvolt a kormányzati szándék az oktatás reformjára. (A tartalmi reformokat figyelmen kívül hagyva, most csak a bérezési reformelképzelésekről, illetve ezek kudarcáról szólok.) A változtatási szándék jelent meg az Életpálya-modellben is, ami a sokat bírált intézkedései ellenére mégiscsak tartalmazott olyan biztosítékot, amely lehetővé tette volna azt, hogy a pedagógusok jövedelmi leszakadását megakadályozza. Mint ismeretes, ez volt a pedagógusilletmények minimálbérhez való rögzítése. Ezt az elvet azonban egy látványos növekedés után hamar kivették a rendszerből, így a pedagógusbérek úgynevezett „vetítési alapja” továbbra is a 2014-es minimálbér nagyjából 100 ezer forintja, miközben a minimálbér mára csaknem kétszeresére növekedett.
Az elmúlt 12 évben Magyarország annak az európai régiónak volt a tagja, amely különösen élvezhette a fejlődés áldásait. Ennek megfelelően hazánkban is több társadalmi réteg érezhette, hogy jobban él. A fejlődés azonban nem hatott mindenkire egyformán. Alapvetően a kormányzati szándék határozta meg, hogy a nagy társadalmi újraelosztásban melyik réteg kap többet, melyik kevesebbet. Régről, még a szocializmus idejéből két nagy humán szféra (amit rögtön egy kalap alá is vettek, és egy orvos majd egy lelkész, majd ismét egy orvos irányított) cipelt magával megoldatlan bérezési- és egyéb problémahegyeket: az egészségügy és az oktatás. Mindkét válságterület állandóan újratermelte a maga válságtüneteit is: az egészségügy a paraszolvenciát és a magánrendelést, az oktatás a magánórákat. A magánórákból ugyan lehetett pótolni az alulfizetettség egy részét, de ezzel csak a pedagógusok lettek egyre inkább kimerültek, végső soron az oktatás minősége romlott. (Az is elterjedt, hogy a pedagógus más, nem oktatási tevékenységgel egészítette ki bérét, pl. ügynökösködött.) A Covid-járvány sokkhatása azonban az orvosi fizetések megtöbbszörözödését hozta, lényegében egy hét alatt. Ez talán véget is vet a paraszolvenciának, de a magánorvoslásnak biztos nem. Mindenesetre az egészségügyben elindult valami a bérek területén. Az oktatásban nem.
Az oktatásban a bérek alacsony színvonala 2002-ben olyan nyomasztó volt már, hogy azon a egy egyszeri, 50%-os emelés is csak nagyjából 2005-6-ig tudott érdemileg valamit enyhíteni. Ezt azonban nem újabb emelések követték, hanem egyenest csökkentek a bérek a világgazdasági válság idején regnáló baloldali kormány idején.
A 2010 utáni fellendülés kezdetén megvolt a kormányzati szándék az oktatás reformjára. (A tartalmi reformokat figyelmen kívül hagyva, most csak a bérezési reformelképzelésekről, illetve ezek kudarcáról szólok.) A változtatási szándék jelent meg az Életpálya-modellben is, ami a sokat bírált intézkedései ellenére mégiscsak tartalmazott olyan biztosítékot, amely lehetővé tette volna azt, hogy a pedagógusok jövedelmi leszakadását megakadályozza. Mint ismeretes, ez volt a pedagógusilletmények minimálbérhez való rögzítése. Ezt az elvet azonban egy látványos növekedés után hamar kivették a rendszerből, így a pedagógusbérek úgynevezett „vetítési alapja” továbbra is a 2014-es minimálbér nagyjából 100 ezer forintja, miközben a minimálbér mára csaknem kétszeresére növekedett.
2014 azonban nem csak a pedagógusbérek befagyasztásának az éve volt,
hanem az oktatáson belüli fordulatnak az éve is. A gimnáziumok a szakoktatással szembeni leértékelésének a kezdete lett ez az év. A szakoktatás bérei azóta élesen el is váltak a gimnáziumi és általános iskolai bérektől. Ugyanakkor a gimnáziumok iránti érdeklődés nem lett látványosan kisebb.
A pedagógusok bérnövekedésének a folyamata tehát megrekedt, az illetménynövelés helyett alkalmazott „szakmai bérpótlékok” messze nem követték azt az ütemet, amit az Életpálya-modell ígért. Ma egy pedagógus illetményét úgy tudja érdemileg növelni (a magánórák és nem pedagógiai tevékenységek mellett), ha mesterfokozatba (vagy kutatótanáriba) kerül, aminek előfeltétele az, hogy egy ún. mesterprogram keretében oktatási-nevelési többletfeladatokat vállal a kötelezően előírt óráin felül. (Jobb esetben, a már korábban végzett többletmunkáját ezzel a formával ismerteti el.) Ebbe a folyamatba azonban csak akkor léphet be, ha előtte szakvizsgát tesz, és felvállalja ennek a két éves képzésnek akár milliós költségeit is. Összefoglalva, a bérnövekedést ismét csak többletmunkával érheti el, ami ismét a kimerültséget növeli. A pedagógusok kötelező heti óraszáma elérheti a 26-ot is, ami példátlanul magas az OECD országok közt. Nem ismerek újabb kutatási eredményeket, de Lannert Judit és munkatársainak a 2010-es vizsgálata szerint a pedagógusok munkával töltött ideje heti 51 óra, nagyon erős szórással. Az 51 órából pedig 5,7 esik szombatra vagy vasárnapra. Nem hiszem, hogy ez érdemben változott volna, hiszen azóta csak növekedtek az adminisztrációs terhek. A pedagógusok tehát zömében sokat dolgoznak, gyakran fáradtak és kimerültetek, és heti 11 órát dolgoznak minden ellentételezés nélkül. Hogy a pedagógus munkájánál az idő mennyire nem számít, annak szimbolikus gesztusa az, hogy még mindig kézzel írt anyakönyvek és bizonyítványok vannak az iskolában. Ezen már négy éve is duzzogtam, és legalább egy évtizede vagyok felháborodva! Olcsóbb a tanárokat „scriptoriumba kényszeríteni", mint normális nyomtatót és papírt venni!
Az elmúlt 12 évben természetesen más is történt az oktatás területén. Javultak az oktatás körülményei, felszereltebbek lettek az iskolák, (esetenként uniós forrásokból is), ingyenesek lettek a tankönyvek. Az oktatásra szánt ráfordítás azonban a fellendülés „évtizedében” is alapvetően mérséklődő tendenciát mutatott, és a 2010-es 4,6%-os GDP arányról 3,8%-ra, azaz 83%-ára csökkent, miközben a tanulólétszám csak 95,7%-ra esett vissza. Gyakran elhangzik, hogy 2010 és 2019 között tanárfizetések Magyarországon 72 %-kal emelkedtek, a 2014-es vetítési alappal is. Ezzel kapcsolatban azonban három dolgot érdemes megjegyezni:
1. A növekedés aránytalan volt. Míg az OECD országban átlagosan 80 % a különbség a legalacsonyabb és a legmagasabb tanári bérek között, nálunk ez ennek kétszerese.
2. Másrészről azt is ki kell emelni, hogy a hazai pedagógus bérrendszer nagyon sújtja a fiatalokat. Nálunk 42 év munkaviszonnyal éri el az ember a legmagasabb fizetési osztályt (azaz lényegében nyugdíjas korára! ), míg mondjuk Skóciában ehhez 8-10 év is elég lehet, Lengyelországban 20 év, de még a cseheknél is csak 32.
3. Legfőképpen azonban azt kell kiemelni, hogy ez a növekedés nem változtatott a pedagógusbérek lemaradásán. Amíg 2010 és 2019 közt a pedagógusbérek 72%-kal emelkedtek, addig az átlagbérek 94%-kal. Ma egy magyar általános iskolai tanár a diplomás átlagbérnek csupán 61%-át, egy középiskolai a 66%-át viszi csak haza. Az OECD országokban az átlag 79% . Csak az USA-ban és Csehországban van ennél némileg nagyobb szakadék a diplomás bér átlaga és a pedagógusbér közt, de pl. Németországban a pedagógusok a diplomás átlagbér felett keresnek. Még nagyobb hátrányban vannak a pályakezdők. Az Oktatási Hivatal saját adataiból tudjuk, hogy ma egy pedagógus diplomájának kézhezvétele után felét-harmadát kapja kezdőbérként egy mérnöktársához képest. Az elmúlt évben egy olyan abszurd helyzet is előállt, hogy a kezdő pedagógusdiplomások bérét ki kell egészíteni, hogy az összeg elérje a garantált bérminimumot, azaz azt a szintet, amit képzettség és végzettség nélkül, pusztán érettségivel is meg lehet keresni.
Ezzel el is érkeztünk a legfontosabb alapkérdéshez, azaz miért nem vonzó a pedagóguspálya? Mint láttuk, a válaszok egy része már készen is van. Mondják, ez nem is olyan nagy baj, amúgy is túl sok pedagógus van. Valójában azonban a pedagógusaink létszáma még az OECD átlagot sem éri el, hiszen ezekben az országokban a lakosság 2,1%-a dolgozik pedagógusként az alsó és középfokú oktatásban, nálunk tavaly a KSH adatai szerint 1,3%-os ez az arány, és csökkenő jelleget mutat. A pedagógustársadalom korfája az MTA oktatási kiadványa szerint 2008 és 2018 között az idősebbek felé tolódott el: az 50-59 éves tanárok aránya 27-ről 35%-ra, a 60 évesnél idősebb pedagógusoké pedig 2-ről 9 %-ra nőtt. Ezzel párhuzamosan viszont a 30 évesnél fiatalabb tanárok aránya 9-ről 6%-ra a 30-39 éves korcsoporté pedig 27-ről 18 %-ra csökkent, - ezzel a mediterrán és posztszocialista országokkal egyetemben- a legrosszabb korfával rendelkezünk. A nyugdíjba vonuló pedagógusok aránya tehát többszörösen meghaladja a pályakezdőkét, ez a legutóbbi évben már háromszorosnál is nagyobb volt. Különösen aggasztó a természettudományos tantárgyak, ezen belül is a fizika és kémia oktatásának a helyzete, nem is beszélve az informatikáról. Ma az általános iskolában ezeket a tantárgyakat már 10%-ban képesítés nélküli tanárok oktatják. Az óraszámcsökkentéssel, e tantárgyaknak a szakképzésből való kivevésével ideig-óráig még sikerült orvosolni a terület tanárhiányát, de ezek a tartalékok is hamar kimerültek. Az alacsony óraszám és a tanárhiány kitermelt egy új pedagógustípust is, az utazótanárt. A fizika, kémia, informatika (no meg a rajz, ének stb.) tanárok egy része 2-3 iskolából szedi össze óraszámait, esetenként túlóráit. Az iskolák jól járnak, mert legalább nem sérül a szakos ellátottság, a statisztikájuk kedvező képet mutat. De 2-3 munkahelyen nem lehet azonos pedagógiai értékű munkát végezni, így ezeknek a tantárgyaknak a súlya gyengül.
A tanári pálya presztízse alacsony. Ismert, de sajnálatos szociológia tény nálunk, hogy egy pálya elnőiesedése a presztízsvesztés jele. A pedagóguspálya elnőiesedése az 1970-es években már előrehaladott jelenség volt. Háber Judit kutatásaiból tudjuk, hogy már akkoriban is az általános iskolás pedagógusok 70%-a nő volt, de a középiskolában az arányuk csak 43% volt. Ma az általános iskolákban arányuk közelít a 90%-hoz, középiskolában is 70 % felett jár. Természetesen nem az történt, hogy a nők kiszorították a férfiakat a pedagóguspályáról, hanem a férfiak az elvárt társadalmi szerepnek megfelelően, jobban fizető pályákat kerestek. Az elvárt hagyományos társadalmi modellek szerint a „fő kereső” a családban a férfi. Így a női pedagógusok alacsonyabb keresete nem sérti ezt az „elvárt” hagyományos családmodellt. Ez szintén abba az irányba mutat, hogy a pedagógusok illetménynövelése nem létszükséglet, hiszen ők általában csak másodlagos keresők. „Cserébe” viszont elmondhatjuk, hogy jelenleg az oktatás az egyetlen olyan társadalmi ágazat, ahol a nők fizetése eléri, sőt meg is haladja a férfiakét.
Az, hogy egy pedagógus mennyire érzi jól magát, nem csak a bérek kérdése. Sok múlik azon, a „mikrokörnyezet”, amiben tevékenykedik, magyarul a tantestületi (nevelőtestületi) légkörön. Az oktatás jellegét az elmúlt évtizedben az erőteljes állami centralizáció határozta meg. Ezt a központosított, teljes egészében állami fenntartású és központi irányítású pedagógiai rendszert a régebbi szakirodalom francia modellnek nevezte, tehát az Nyugat-Európában is ismert. (A francia iskolák, - a magyarral egyetemeben- eléggé rosszul teljesítenek a nemzetközi felmérésekben.) Magyarországon ez a centralizáció lényegében teljes lett, szimbolikus utolsó gesztusa az volt, amikor a nevelőtestületnek elvették még azt a jogát is, hogy véleményezze az igazgatói pályázatokat. Az iskolai mikrokörnyezet hangulatát pedig legerőteljesebben az igazgató határozza meg.
Hasonlóan centralizált rendszer működött Magyarországon a Monarchia alatt és a Horthy-korszakban is. Akkor a tankerület mindenféle pályáztatás nélkül határozta meg, hogy ki áll egy iskola élén, és nyilván az csak a rendszernek tetsző ember lehetett, például elképzelhetetlen volt, hogy valaki szocdemként egy iskola élén álljon, sőt azt sem tűrték, hogy tanár maradhasson. Ennek ellenére az igazgatók gyakran a hivatalos értesítőben és a tankerületek által elfogadott jegyzőkönyvekben bírálták a kormányzat intézkedéseit is. Ezek sorába illeszkedik már az is, hogy Wigand milyen ócsárló hangnemben beszélt a gimnázium újonnan átadott épületéről, majd a világháború kezdetekor annak mérsékelt dicsőítése után a „kaszárnyamorál” negatív következményének hangoztatása elnyomta nála az elvárt hazafias pátoszt. Faludi Ferenc többször hangoztatta jegyzőkönyveiben is a tanári pálya presztízsének zuhanását, (ami akkoriban még sztratoszférai magasságban volt a maihoz képest) és a tantestülettel való szolidaritását. Majd hosszasan értekezett a kormány által favorizált leventemozgalom visszásságairól, és mindent elkövetett, hogy ez a képzés az iskolán belülre kerüljön. Szinte már nagypolitikai kockázatokat vállalt fel a német gimnázium hallgatag elszabotálásával. Aztán áthelyezték, de utódja Szente László, mondhatni még keményebb hangnemet ütött meg. A gimnázium épületének hadikórházként való felhasználását nem hazafias megértéssel fogadta, hanem bírálta azt a szemléletet, ami az oktatás érdekeit könnyeden háttérbe szorítja. Úgy tűnik ezekből, hogy akkoriban, a centralizált rendszerben is lehetett egy igazgatónak - értelmiségi létéből és maga társadalmi presztizséből adódóan - magánvéleménye.
Az elmúlt 12 évben természetesen más is történt az oktatás területén. Javultak az oktatás körülményei, felszereltebbek lettek az iskolák, (esetenként uniós forrásokból is), ingyenesek lettek a tankönyvek. Az oktatásra szánt ráfordítás azonban a fellendülés „évtizedében” is alapvetően mérséklődő tendenciát mutatott, és a 2010-es 4,6%-os GDP arányról 3,8%-ra, azaz 83%-ára csökkent, miközben a tanulólétszám csak 95,7%-ra esett vissza. Gyakran elhangzik, hogy 2010 és 2019 között tanárfizetések Magyarországon 72 %-kal emelkedtek, a 2014-es vetítési alappal is. Ezzel kapcsolatban azonban három dolgot érdemes megjegyezni:
1. A növekedés aránytalan volt. Míg az OECD országban átlagosan 80 % a különbség a legalacsonyabb és a legmagasabb tanári bérek között, nálunk ez ennek kétszerese.
2. Másrészről azt is ki kell emelni, hogy a hazai pedagógus bérrendszer nagyon sújtja a fiatalokat. Nálunk 42 év munkaviszonnyal éri el az ember a legmagasabb fizetési osztályt (azaz lényegében nyugdíjas korára! ), míg mondjuk Skóciában ehhez 8-10 év is elég lehet, Lengyelországban 20 év, de még a cseheknél is csak 32.
3. Legfőképpen azonban azt kell kiemelni, hogy ez a növekedés nem változtatott a pedagógusbérek lemaradásán. Amíg 2010 és 2019 közt a pedagógusbérek 72%-kal emelkedtek, addig az átlagbérek 94%-kal. Ma egy magyar általános iskolai tanár a diplomás átlagbérnek csupán 61%-át, egy középiskolai a 66%-át viszi csak haza. Az OECD országokban az átlag 79% . Csak az USA-ban és Csehországban van ennél némileg nagyobb szakadék a diplomás bér átlaga és a pedagógusbér közt, de pl. Németországban a pedagógusok a diplomás átlagbér felett keresnek. Még nagyobb hátrányban vannak a pályakezdők. Az Oktatási Hivatal saját adataiból tudjuk, hogy ma egy pedagógus diplomájának kézhezvétele után felét-harmadát kapja kezdőbérként egy mérnöktársához képest. Az elmúlt évben egy olyan abszurd helyzet is előállt, hogy a kezdő pedagógusdiplomások bérét ki kell egészíteni, hogy az összeg elérje a garantált bérminimumot, azaz azt a szintet, amit képzettség és végzettség nélkül, pusztán érettségivel is meg lehet keresni.
Ezzel el is érkeztünk a legfontosabb alapkérdéshez, azaz miért nem vonzó a pedagóguspálya? Mint láttuk, a válaszok egy része már készen is van. Mondják, ez nem is olyan nagy baj, amúgy is túl sok pedagógus van. Valójában azonban a pedagógusaink létszáma még az OECD átlagot sem éri el, hiszen ezekben az országokban a lakosság 2,1%-a dolgozik pedagógusként az alsó és középfokú oktatásban, nálunk tavaly a KSH adatai szerint 1,3%-os ez az arány, és csökkenő jelleget mutat. A pedagógustársadalom korfája az MTA oktatási kiadványa szerint 2008 és 2018 között az idősebbek felé tolódott el: az 50-59 éves tanárok aránya 27-ről 35%-ra, a 60 évesnél idősebb pedagógusoké pedig 2-ről 9 %-ra nőtt. Ezzel párhuzamosan viszont a 30 évesnél fiatalabb tanárok aránya 9-ről 6%-ra a 30-39 éves korcsoporté pedig 27-ről 18 %-ra csökkent, - ezzel a mediterrán és posztszocialista országokkal egyetemben- a legrosszabb korfával rendelkezünk. A nyugdíjba vonuló pedagógusok aránya tehát többszörösen meghaladja a pályakezdőkét, ez a legutóbbi évben már háromszorosnál is nagyobb volt. Különösen aggasztó a természettudományos tantárgyak, ezen belül is a fizika és kémia oktatásának a helyzete, nem is beszélve az informatikáról. Ma az általános iskolában ezeket a tantárgyakat már 10%-ban képesítés nélküli tanárok oktatják. Az óraszámcsökkentéssel, e tantárgyaknak a szakképzésből való kivevésével ideig-óráig még sikerült orvosolni a terület tanárhiányát, de ezek a tartalékok is hamar kimerültek. Az alacsony óraszám és a tanárhiány kitermelt egy új pedagógustípust is, az utazótanárt. A fizika, kémia, informatika (no meg a rajz, ének stb.) tanárok egy része 2-3 iskolából szedi össze óraszámait, esetenként túlóráit. Az iskolák jól járnak, mert legalább nem sérül a szakos ellátottság, a statisztikájuk kedvező képet mutat. De 2-3 munkahelyen nem lehet azonos pedagógiai értékű munkát végezni, így ezeknek a tantárgyaknak a súlya gyengül.
A tanári pálya presztízse alacsony. Ismert, de sajnálatos szociológia tény nálunk, hogy egy pálya elnőiesedése a presztízsvesztés jele. A pedagóguspálya elnőiesedése az 1970-es években már előrehaladott jelenség volt. Háber Judit kutatásaiból tudjuk, hogy már akkoriban is az általános iskolás pedagógusok 70%-a nő volt, de a középiskolában az arányuk csak 43% volt. Ma az általános iskolákban arányuk közelít a 90%-hoz, középiskolában is 70 % felett jár. Természetesen nem az történt, hogy a nők kiszorították a férfiakat a pedagóguspályáról, hanem a férfiak az elvárt társadalmi szerepnek megfelelően, jobban fizető pályákat kerestek. Az elvárt hagyományos társadalmi modellek szerint a „fő kereső” a családban a férfi. Így a női pedagógusok alacsonyabb keresete nem sérti ezt az „elvárt” hagyományos családmodellt. Ez szintén abba az irányba mutat, hogy a pedagógusok illetménynövelése nem létszükséglet, hiszen ők általában csak másodlagos keresők. „Cserébe” viszont elmondhatjuk, hogy jelenleg az oktatás az egyetlen olyan társadalmi ágazat, ahol a nők fizetése eléri, sőt meg is haladja a férfiakét.
Az, hogy egy pedagógus mennyire érzi jól magát, nem csak a bérek kérdése. Sok múlik azon, a „mikrokörnyezet”, amiben tevékenykedik, magyarul a tantestületi (nevelőtestületi) légkörön. Az oktatás jellegét az elmúlt évtizedben az erőteljes állami centralizáció határozta meg. Ezt a központosított, teljes egészében állami fenntartású és központi irányítású pedagógiai rendszert a régebbi szakirodalom francia modellnek nevezte, tehát az Nyugat-Európában is ismert. (A francia iskolák, - a magyarral egyetemeben- eléggé rosszul teljesítenek a nemzetközi felmérésekben.) Magyarországon ez a centralizáció lényegében teljes lett, szimbolikus utolsó gesztusa az volt, amikor a nevelőtestületnek elvették még azt a jogát is, hogy véleményezze az igazgatói pályázatokat. Az iskolai mikrokörnyezet hangulatát pedig legerőteljesebben az igazgató határozza meg.
Hasonlóan centralizált rendszer működött Magyarországon a Monarchia alatt és a Horthy-korszakban is. Akkor a tankerület mindenféle pályáztatás nélkül határozta meg, hogy ki áll egy iskola élén, és nyilván az csak a rendszernek tetsző ember lehetett, például elképzelhetetlen volt, hogy valaki szocdemként egy iskola élén álljon, sőt azt sem tűrték, hogy tanár maradhasson. Ennek ellenére az igazgatók gyakran a hivatalos értesítőben és a tankerületek által elfogadott jegyzőkönyvekben bírálták a kormányzat intézkedéseit is. Ezek sorába illeszkedik már az is, hogy Wigand milyen ócsárló hangnemben beszélt a gimnázium újonnan átadott épületéről, majd a világháború kezdetekor annak mérsékelt dicsőítése után a „kaszárnyamorál” negatív következményének hangoztatása elnyomta nála az elvárt hazafias pátoszt. Faludi Ferenc többször hangoztatta jegyzőkönyveiben is a tanári pálya presztízsének zuhanását, (ami akkoriban még sztratoszférai magasságban volt a maihoz képest) és a tantestülettel való szolidaritását. Majd hosszasan értekezett a kormány által favorizált leventemozgalom visszásságairól, és mindent elkövetett, hogy ez a képzés az iskolán belülre kerüljön. Szinte már nagypolitikai kockázatokat vállalt fel a német gimnázium hallgatag elszabotálásával. Aztán áthelyezték, de utódja Szente László, mondhatni még keményebb hangnemet ütött meg. A gimnázium épületének hadikórházként való felhasználását nem hazafias megértéssel fogadta, hanem bírálta azt a szemléletet, ami az oktatás érdekeit könnyeden háttérbe szorítja. Úgy tűnik ezekből, hogy akkoriban, a centralizált rendszerben is lehetett egy igazgatónak - értelmiségi létéből és maga társadalmi presztizséből adódóan - magánvéleménye.
Azt, hogy ma a tanárok rosszul keresnek lényegében mindenki, még Gulyás Gergely kormányszóvivő is elismeri. Hogy a tanárok mennyire elkeseredettek, annak a megítélése már más kérdés. Én úgy látom, eléggé. Néhányan sztrájkolnának, amit a törvény eszközével igyekeznek ellehetetleníteni. Számomra valahol elszomorító volt azt látni, milyen ügybuzgalommal igyekszik az EMMI eltörvényteleníteni ezt a sztrájkot, és a semmiféle szolidaritást nem lehetett onnan érezni. Pedig valahol végül is egy hajóban kéne evezni. Az eltörvénytelenítés alapja az oktatáshoz való alkotmányos alapjog volt. Németországban nem is megengedett a tanársztrájk. (Igaz, mint láttuk Németországban a diplomás átlagbér felett keresnek a pedagógusok!) Valahol érthető is, hogy a humán szférával "nem kompatibilis" a sztrájk, de éppen ez lenne az egyik ok, hogy anyagilag is megbecsüljük a humán szféra dolgozóit. A sztrájk időzítése sem szerencsés, ez kétségtelen. Nyilván az illetékesek elégedetten dőlnek hátra, amikor látják a statisztikát, hogy a pedagógusoknak csak 13 %-a sztrájkolt, kevesebb mint korában. Valójában azonban egy lassan ölő métely, egy jövőgyilkos gondolat már megfertőzte az egész társadalmat: nem érdemes tanárnak menni! Ígéretek persze vannak: majd 2023 lesz a pedagógus bérrendezés éve. Most minden jel szerint 2023 nem a pedagógus bérrendezés éve lesz, hanem a stagfláció szó megtanulásának és átélésének az éve. Én úgy gondolom, hogy a nyugdíjazásomig már nem lesz olyan, hogy sokkal jobb lesz pedagógusoknak lenni. Eddig is szerényen éltem le az életem, lehetőleg kis ökolábnyomot hagyva magam után. (Pedig, főként tankönyvírásból, pluszjövedelemre is szert tettem.) Magam számára teljes életet élhettem így is, remélem ebből marad valami a végére is.
Na, de ki fog tanítani tizenöt év múlva?
Ha már Wigand idézettel kezdtük kis írásunkat, akkor érdemes is befejezésül a nagy alapító atyához visszatérni:
Ha már Wigand idézettel kezdtük kis írásunkat, akkor érdemes is befejezésül a nagy alapító atyához visszatérni:
„Talajtalan, erőtlen és meddő minden nevelés az emberi lélek jobb részébe vetett nemes hit nélkül.”
A statisztikai adatok főbb forrásai a következők:
https://www.diplomantul.hu/storage/DPR_AAE_2020_gyorsjelentes.pdf
https://kti.krtk.hu/wp-content/uploads/2022/02/A_kozoktatas_indikatorrendszere_2021.pdf
https://www.oecd-ilibrary.org/education/education-at-a-glance-2021_b35a14e5-en
https://www.ksh.hu/apps/shop.lista?p_lang=HU&p_temakor_kod=KSH&p_kapcsolodo=oktat
https://mta.hu/tantargy-pedagogiai-kutatasi-program
https://education.ec.europa.eu/
